Orbán Viktor nem szeretné, ha visszatérne Budapesten a Demszky-korszak. Nem csodálom. Volt ő már ellenzéki fővárossal együtt élő miniszterelnök, s abba nem a főpolgármester bukott bele, hanem ő. „Egyetlen ciklusban sem volt a fővárosnak akkora hatása az országos politikára, mint ebben. Ezekben az években Budapest volt a jobboldali kormány legerősebb ellensúlya, Budapestbe bukott bele az Orbán-kormány, Budapest adott lehetőséget a hosszú 'balliberális' kormányzás megkezdésére.”

Ezt egy hatalmas méretű, igen súlyos kötetből idéztem. „Budapest 1990–2010 – Egy szabad város 20 éve”. Ez a címe. A Főpolgármesteri Hivatal adta ki 2010 derekán, Demszky Gábor ötödik főpolgármesteri ciklusának a végén. Sokan írtuk azt a könyvet, sok neves, kiváló tollforgató. Én elemeztem benne Demszky harmadik, 1998-2002-es ciklusát. Föntebb magamtól idéztem.

Demszky hosszú főpolgármestersége reprezentatív lezárásának tekintette ezt a könyvet. Olyan is. Kezelhetetlenül reprezentatív. A3-as formátum, fényes, vastag papír, rengeteg látványos fotó, félezer oldal, majdnem négy kiló.

Ezt a könyvet természetesen nem Demszky ellenségei írták, hanem azok, akiknek ez a húsz év Budapesten jelentett valamit, s – összességében – nem éppen rosszat. Ők azonban teljes kritikai szabadsággal írták meg a magukét, másképp nem is írták volna, s ezt a kritikai szabadságot – kevés kivétellel – rendesen ki is használták. Nincs az a reprezentatív kiadvány, az a laudációra és önfényezésre hajlamosító alkalom, amely a kritikai készséget és a kritikatűrő képességet kiölné abból az értelmiségi közegből, amelyben Demszky működött.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy ne írhatnám le ebben a reprezentatív kiadványban, hogy „a főváros sikertörténete valahol ebben a ciklusban tört meg”, hogy a hosszú távú városfejlesztési koncepciót, melynek összekalapálásával az egész cikluson át szenvedtek, „hosszú évek keserves munkájával fölpuhították, visszahizlalták, markáns rangsorait, választásait föloldották”, mígnem aztán olyan lett, hogy a konkrét döntésekre ne lehessen érdemben hatása (miként a Tarlós István idejében elfogadott 2013-as koncepciónak sincs – tehetjük hozzá most). „A főváros vezetése nem mutatott készséget rá, hogy a körülmények romlására visszafogással, lemondással válaszoljon, úgy, ahogy arra az ország népe és intézményei oly sokszor rákényszerültek.” És így tovább. Amúgy Demszky zárszavából sem hiányoznak a kritikus és önkritikus elemek.

A kötet szerzői között sokan voltunk, akiket Demszky szerencsétlen és rövid pártelnöki kalandjának kiváltképp rosszemlékű nyitó beszédében áttanácsolt a szabad demokratáktól a szocikhoz, hogy inkább az ő táborukat pusztítsuk; s akik az ő pártelnöki koncepcióját nyíltan, élesen és írásban elutasították. Demszky is derekasan ostorozta a saját pártját is, a koalíciós partnerét is. Az Orbán-kormánnyal átháborúzott ciklusa után nem habozott lenyilatkozni, hogy a Medgyessy-kormány alatt rosszabb helyzetben van pénzügyileg a főváros, mint az Orbán-kormány legrosszabb évében.

A kritika vagy igaz, vagy igaztalan. De a kritikátlanság csak hazug lehet.

Minderről azért írok most, hogy a főváros ne számítson kíméletre a következő ciklusban. Se a főpolgármester, se a kerületi polgármesterek és testületek, sem híveik, munkatársaik és üzletfeleik. És ne jöjjenek azzal, hogy ezzel tartjuk a hatalomban Orbán Viktort, mert 2002-ben sem tartottuk. Akkor is belebukott a problémacentrikus, kritikai készenlétben élő Budapestbe. Nem ezen múlik.

Illetve ezen is, csak pont ellentétesen. Úgy, hogy kritikára kész közegben nem lehet annyira elzülleni, mert nem lehet minden kritikus szót az ellenség hangjának minősíteni.

Az elzüllés korlátait máris érzékelhetjük Horváth Csaba esetében. Ő rögtön azzal kezdte (volna) áldásos tevékenységét Zuglóban, hogy az önkormányzat két ülése között egyszemélyi döntési lehetőséget biztosított magának szinte mindenben, amit halaszthatatlannak minősít; továbbá az ingatlanok esetében ötszörösére, az ingóságok esetében háromszorosára emelte azt az értékhatárt, amelyben a vagyongazdálkodási bizottság a képviselő-testület nélkül dönthet.

Az Átlátszó blogban Erdélyi Katalin szépen megírta ezt annak az előterjesztésnek az alapján, amelyet Zugló új polgármestere a képviselő-testület hétfői ülésére benyújtott. A Népszavának Horváth lenyilatkozta, hogy az Átlátszó hazudik, majd elmondta, hogy valójában mi van az előterjesztésben. Hát, pünkt az, amit az Átlátszó megírt. Az ingatlanok esetében az értékhatár ötszörösére emelését volt képe az ingatlanárak emelkedésével indokolni. Egy ötszörös emelést! Az ingóságok értékhatárának háromszoros emelésére már ő sem tudott épelméjű magyarázatot kiötleni, ezért kijelentette, hogy az előterjesztés ezen részével – a saját előterjesztésével – ő sem ért egyet. Itt tartott lapzártakor. Lapzárta után pedig visszavonta az előterjesztést azzal, hogy így védi meg az önkormányzatot attól a hitelrontástól, amelyet a „hazug” írás okozott.

A kommunikáció NER-esen vérlázító, de a visszavonás NER-idegen reakció. Jelzi a zülléshatárt. Nem állítjuk, hogy az érintett később nem próbálja majd még átlépni ezt a határt, de akkor sem lesz neki könnyebb. Remélhetőleg.

Az ellenzéki önkormányzatok megfenyegetése, megleckéztetése, provokálása, kiéheztetése az első Orbán-kormány idejében sem jött be, és, amint az önkormányzati választások eredményei mutatták, most sem. Ha ezúttal más utat választanak, akkor könnyebb lesz ellenzéki önkormányzatnak lenni és eredményt, alternatív kormányzási stílust felmutatni. Ha pedig nem, akkor ismét maguk alatt vágják a fát.

A Demszky-korszak nagy része az intenzív városfejlesztésről szólt. Az eleje inkább a tervgazdálkodás logikája szerint lerohasztott infrastruktúra újjáépítéséről, a következő szakasza a látványos beruházásokról. Az 1998-as önkormányzati választás után Orbán elvett Budapesttől mindent, amit előtte lelkesen támogatott. A magas építészeti minőséget képviselő Nemzeti Színházat, a 4-es metrót, a füstmosóra, levéltárra, kórházfelújításokra való pénzt, a címzett és céltámogatásokat, a kormánygaranciát a hitelekhez.

2002-ben pedig Orbán nagyon súlyos vereséget szenvedett Budapesten. Akkorát, hogy azt vidéken már nem tudta ellensúlyozni.

Demszkynek ez a ciklusa és a 2002-es önkormányzati kampánya arról szólt, hogy Budapest fejlesztése nem állhat le, juszt sem lassítanak. Emlékszik még valaki Demszky 2002-es rapes kampánydalára: „Budapestnek tempó kell, Budapestnek levegő kell, Budapestnek metró kell... Budapestnek Demszky kell.”

Karácsony programjának egészen mások a hangsúlyai. A lakhatási válság, a hajléktalanság kezelése, a szociális védőháló, az egészségügy, a környezet, a városzöldítés, a klímavédelem, autó helyett tömegközlekedés, egyenlőség, egyenjogúság, átláthatóság... – ezek voltak az ő kulcsszavai. Választási programja túlnyomórészt ezekről szól, a városfejlesztés ezek mögé szorul. A városfejlesztésről szóló fejezet a 40 oldalas programjának 30. oldalán kezdődik – és nagyrészt a decentralizálásról szól. Arról, hogy az alacsony sűrűségű kertvárosokban, külső kerületekben, az agglomerációban sokoldalúan szolgáltató kis városközpontokat kell kialakítani, hogy minél ritkábban, minél kevesebb dologért kelljen bemenni a zsúfolt városmagba, minél kevésbé és ritkábban kelljen autót használni, hogy a nagyobb beruházások a rozsdaövezet rehabilitációjához kapcsolódjanak, hogy a fejlesztéseket a külső(bb) városrészekbe kell irányítani, a nagyobb ingatlanfejlesztéseket csak metró- vagy HÉV-közelben lehessen megvalósítani; hogy a helyi kiskereskedelmet (a plázastop fenntartásával is) meg kell erősíteni. És persze nagy zöld területeket kell kialakítani.

Karácsony nem a százmilliárdos beruházásokért, hanem azok ellen hadakozik. Nem a nagy beruházásokat megtorpedózó kormány, hanem a városfejlesztést kisajátító, beruházási diktatúrát gyakorló, a presztízsszempontokat és a klientúra anyagi érdekeit mindenek elé, a környezeti szempontokat mindenek mögé helyező kormány ellen.

Ez egy egészen más helyzet. A kormánynak voltaképpen nem is kellene többet költenie Budapestre, csak éppen arra kellene, amire nem költ, ahelyett, amire költ. Ezt majd teszi, amennyire teszi, nem teszi, amennyire nem teszi, de mindenesetre a Karácsony-program nagyobb mértékben követhető szerényebb anyagi lehetőségek mellett is, mint Demszkyé volt egykoron.

Hogy a nagyvárosi ellenzéki önkormányzatoknak és főleg Budapestnek lesz-e és mennyire kormánybuktató ereje 2022-ben, nagyrészt azon múlik, hogy mennyit veszítenek el és mennyit őriznek meg a hitelességükből; mennyire markáns etikailag, stilisztikailag, kulturálisan az az alternatíva, amelyet megjelenítenek, ha megjelenítenek.

A hitelvesztés minimalizálásához pedig éppen az kell, hogy a nyilvánosságnak, a médiának azok a szereplői legyenek kritikailag legérzékenyebbek mindarra, ami a hitelességet pusztítja, akik abban érdekeltek, hogy minél kevesebb pusztuljon belőle. Az ellenzéki médiának az a dolga, hogy minél több kritizálni- és lelepleznivalót kritizáljon és leplezzen le, s minél kevesebbet hagyjon a NER propagandahálózatának; ami pedig ott bukkan fel, abból mindent, ami igaz, vegyen át és bogozzon tovább. Ez két nagyon nyomós okból fontos. Egy: nagyobb a valószínűsége a korrekciónak, a dolgok kivizsgálásának, szankcionálásának, megváltoztatásának, ha olyan helyről jön kritika, amelyet nem lehet hitelesen ellenséges forrásnak, lejárató akciónak minősíteni; olyan helyről, amelyre az ellenzéki politikusoknak égető szükségük van, hiszen nincs sok orgánum, amelyben megszólalhatnak, és amely a tevékenységüket és törekvéseiket nem ellenségesen ismerteti, illetve egyáltalán ismerteti. Kettő: ha az ellenzéki bűnök, disznóságok, ballépések sokkal több és nagyobb léptékű kormányzati bűn, disznóság és ballépés mellett jelennek meg, akkor elhallgatással nem vádolható, hiteles fórumon válik érzékletessé a minőségi és nagyságrendi különbség az ellenzéki és a kormányzati latorság és balfékség között.

Ha meg kiderülne, hogy ilyen különbség nincs, akkor nem is lenne miért és mire leváltani ezt a kormányt. De lesz!