Egyre több országban kezdenek el azzal foglalkozni, hogy finn mintára kellene felszámolni a hajléktalanságot. Hogy mi is az a finn modell, azt nagyon leegyszerűsítve úgy szokták bemutatni: az állam bérlakásokat épít a hajléktalanoknak. A valóság ennél azért pár fokkal bonyolultabb. Például nem csak az állam építkezik, önkormányzatokat, de civil szervezeteket is bevonnak a programba. De nem is csak lakásépítésekről van szó, ki is béreltek az önkormányzatok ingatlanokat, amelyeket aztán olcsón kiadtak hajléktalanoknak. Emellett pedig a szegényebbeknek a lakbér fizetését is segítik. A teljes népesség nagyjából 15 százaléka kap valamennyi támogatást az államtól erre a célra.

Az ötlet népszerű, Kanadában a kormány épp most újította meg a 2013 óta futó programját, Nagy-Britanniában még az előző kormány jelentette be, hogy 28 millió fonttal indítanának Liverpool és Manchester környékén tesztprogramot, Írországban pedig négy megye kísérletezik. Lehet ugyanis vitatkozni azon, hogy mi számít a probléma jó megoldásának, de azt a tényt senki nem tudja megkerülni: Finnországban a hajléktalanság 40 százalékkal csökkent az előző tíz évben.

Szép a finn modell, igazán kár, hogy nem finn

Sam Tsemberis Wikipedia Először 1988-ban Los Angelesben próbálkozott egy segélyszervezet hasonló programmal, önkormányzati támogatással pedig négy évvel később New Yorkban indították be. Egy görög származású, Kanadában élő pszichológus, Sam Tsemberis foglalkozott az 1990-es évek elején New York mentális betegeivel, és hamar rájött, a legtöbben a megfelelő lakhatást nevezték a leginkább alapvető igényüknek. Arra jutott: teljesen hibásan gondolkoztak addig a lakáskérdésről. A lakás egy alap kellene, hogy legyen, ahonnan az ember elindul munkát keresni, dolgozni, rendbe tenni a függőségét, nem pedig egy cél a hosszú út végén. Ez volt a Housing First mozgalom alapvetése. A példát néhány más amerikai városban is átvették, de azért az Egyesült Államok nem az óriási szociális ellátások hazája, komoly állami támogatás nélkül nem nagyon működött az ötlet. A városok és segélyszervezetek pár tucat, jobb esetben néhány száz emberen tudtak segíteni. Így aztán Finnország fejlesztette tovább a programot, ahol nemcsak önkormányzatok, hanem a kormány is felvállalta, hogy közpénzt tesz a kezdeményezés mögé.

Anyagilag is megéri

Kérdés persze az, mik a korlátai a finn modellnek, érdemes-e egyáltalán ezzel próbálkozni itthon, vagy még jobban elszállnának ebben az esetben a piaci árak. Első látásra ugyanis azt hihetnénk, a sok államilag támogatott lakás megépítése és a meglévők felvásárlása ebbe az irányba visz, Finnországban azonban nem így történt – derül ki a VATT Institute for Economic Research elemzéséből. Ez arra mutat rá, hogy az albérletek árai nagyjából abban az ütemben változtak a program bevezetése óta, mint az előtt.

De az államnak egyébként is megéri ezzel foglalkoznia, és nem csak az emberiességi szempontok miatt. Finnországban 15 ezer eurót lehet spórolni minden egyes hajléktalannak adott lakással, 2013-ban, öt évvel a program elindítása után pedig arra jutott a finn kormány, hogy

a lakásépítési programra költött 170 millió euró 80 százalékkal kevesebb volt, mint korábban a hajléktalanok kórházi ellátása és rehabilitációja.

Ami például a most kiszivárgott berlini megoldást – vagyis a 2013 előtt épített lakások bérleti díjainak korlátozását – vagy az ehhez hasonló, a lakbérek emelését és a bérlők kilakoltatását nehezítő, júniusban elfogadott New York-i lépések hatásait illeti, Juhana Brotherus, a finn Hypo lakástakarék vezető közgazdásza a Bloombergnek azt mondta: ezek a lépések csak első ránézésre jók, valójában visszaüthetnek. Azt eredményezhetik ugyanis, hogy egyre kevesebben akarnak lakást kiadni. A finn változat ezzel szemben a kínálati oldalon nyúl bele a piac működésébe.

Itthon civilek küzdenek

Magyarországon az állam egészen más úton jár: itt a hajléktalanellátó rendszer fejlesztésében próbálják megtalálni a megoldást – és persze a hajléktalanság kriminalizálásában. Mióta a Parlament szabálysértésnek minősítette ezt, sorra állnak az emberek a bíróság elé, és a frekventált fővárosi helyekről is eltűntek a hajléktalanok.

Reviczky Zsolt

A fedél nélkülieknek szállást biztosítani hivatalosan az önkormányzatok feladata lenne. Ezzel azonban az a legnagyobb baj a Habitat for Humanity elemzése szerint, hogy hiába adja át a feladatot az állam a városvezetéseknek, ehhez sem pénzből, sem szakemberből nincs elég. Azt állapították meg:

az állam egy olyan ellátórendszerben képzeli el a szegények segítését, amelyet annak idején a krízishelyzetek átmeneti kezelésére hoztak létre, nem arra, hogy jobb esélyeket is adjanak a megélhetésre hosszú távon.

Budapesten kisebb próbálkozások vannak, de ezek azért nem tömegeken segítenének. A Fővárosi Közgyűlés legutóbb januárban döntött úgy, hogy néhány önkormányzati bérlakást felújíttat a Kőbányai úton, és azokba hajléktalanokat költöztet be. Az EU-támogatásból finanszírozott projekt 25 ember számára kínált lakhatási lehetőséget.

Működne a finn modell nálunk?

A "finn modellt" Magyarországon egy civil szervezet próbálja megvalósítani évek óta: a 2014 óta működő Utcáról Lakásba egyesület több mint 50 embernek tudott segíteni. Részben a lerobbant állapotú, üresen álló önkormányzati bérlakásokat hasznosítják újra, de lakásügynökségük is van, így magánlakásokat is be tudnak vonni ebbe a körbe.

Az egyesület munkatársa, Kovács Vera a hvg.hu-nak azt mondta, három önkormányzattal dolgoznak együtt: Kőbányával, Kispesttel és Pesterzsébettel, a megállapodás alapján a rendelkezésre álló lakásokat pályázati úton adja ki a szervezet a kerületben élő hajléktalanoknak. Az együttműködést ők kezdeményezték, és nem az önkormányzatok. A lakásokat romos, lakhatatlan állapotban kapják meg, ezt teszik először rendbe. Kovács szerint az önkormányzatok nem vállalnak nagy kockázatot: a közreműködésükkel bérbeadott lakásokból eddig egy embernek kellett elköltöznie lakbérhátralék miatt. Az "elsőként lakást" szemlélet szerinte sem az államra, sem az önkormányzatokra nem jellemző. Úgy látja,

ha erre lenne állami normatíva, nem egy civil szervezetnek kellene ezt a munkát elvégezni.

Korábban a Habitat for Humanity néhány önkormányzattal együttműködve próbált segíteni: 2014-ben Újpest és Budafok ajánlott fel önkormányzati lakásokat olyan hajléktalanoknak, akik a 2013-as árvízben elveszették a kunyhóikat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat öt évre megkapta a jogot, hogy kijelölhesse, ki legyen a bérlő, de a minimális bérleti díjat az önkormányzat kapja. Öt év elteltével pedig, ha addig is rendben fizetett a lakó, önkormányzati bérlő lesz belőle. A Habitat azóta Budapesten két kerülettel, Zuglóval és Újpesttel együttműködve 19 lakást újított fel, amibe 34 korábban hajléktalan ember költözött. Ezeket az embereket pedig még egy évig szociális munkás kísérte és segítette a beilleszkedésben. De ez csak néhány tucat lakást jelent, arról pedig legfeljebb az ígéretek szintjén van szó, hogy országszerte többet tennének a városvezetések a hajléktalanság ellen.

Azzal nem nagyon tud mit kezdeni a magyar rendszer, hogy emberek ne kerüljenek az utcára. A Habitat for Humanity 2018-as lakhatási jelentése épp ezt emelte ki: minden harmadik magyar háztartás hónapról hónapra küzd, hogy ki tudja fizetni a rezsit vagy a lakbért, így aztán egy betegség, a munkahely elvesztése vagy egy válás könnyebben vezethet hajléktalansághoz, mint korábban. A szervezet arra jutott, az önkormányzatokon és a szociális rendszerben dolgozók extrém munkabírásán múlik, hogy egy-egy városban épp van-e lakhatási válság vagy nincs. 

A jövő is más utat rejt

Azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzati választások után változik-e a helyzet, keveset tudni. Ami Budapestet illeti, a főpolgármester-jelöltektől a kampányban egyelőre csak a hajléktalanprobléma megoldásáról szóló ígéreteket kaptunk, konkrét megoldásokat annyira nem. Tarlós István főpolgármester állítja: vannak további konkrét elképzelései hajléktalanügyben, de ezekről egyelőre nem beszél. A közös ellenzéki jelölt, Karácsony Gergely pedig beígérte az "Elsőként Lakhatás" szemlélet alkalmazását, programja szerint

új rendszerben folytatná a hajléktalan emberek fővárosi segélyezését, hogy az hatásosabban segítse elő a hajléktalanságból való kilépést.

Erről annyi derült ki, hogy a hajléktalanellátó civil szervezetek támogatását bővítené, részben azért, hogy többen tudjanak bérlakásba költözni, ezenkívül egy szolidaritási alapot hozna létre.

Reviczky Zsolt

Munkásszállókra van pénz

A magyar kormány addig is munkásszállók építésére ad támogatást önkormányzatoknak. A településektől csupán 20 százalékos önerőt kérnek, a pályázatot 2017 óta már háromszor írták ki. Ez azonban csak azoknak a problémáját oldja meg, akik találnak munkát, és hajlandók a családjuktól távol lenni.

Pedig a helyzet a magyar lakáspiac sajátosságai miatt különösen égető. Az Európai Bizottság támogatásával a kontinens öt városában, Budapest mellett Lisszabonban, Koppenhágában, Amszterdamban és Glasgow-ban hasonlították össze a lakhatási viszonyokat. Magyarországról a legfontosabb megállapítások a következők:

• nagyon kevés az önkormányzati tulajdonú lakás, az összes ingatlan alig 3 százaléka volt ilyen a vizsgálat idején, azóta pedig ez az arány még tovább csökkenhetett.
• a munkanélküli vagy dolgozó, de szegény magyaroknak nincs annyi pénzük, hogy albérletet vegyenek ki, ha pedig valaki nemcsak szegény, hanem egyedülálló is, és nem akar sok más emberrel együtt kivenni lakást, akkor esélye sincs.
• Európa sok más országához képest Magyarországon extrém magas, 90 százalékos azoknak az aránya, akiknek saját ingatlanjuk van. Ám ez csak első ránézésre jó hír: nagyjából másfél millióan élnek olyan lakásban, amelyekkel súlyos problémák vannak, a háztartásoknak pedig a harmada havi szinten küzd azzal, hogy kifizesse a rezsit, a bérleti díjat vagy a lakáshitel törlesztőrészletét. Ilyen körülmények között az sem várható, hogy akit a hajléktalanságból segítenek lakhatáshoz, komfortos helyre kerül.

Fazekas István

És mi van a szomszédokkal?

A hajléktalanság ellen küzdő programokat sokan kritizálják – az egyik leggyakoribb ellenérv az, hogy felveri az ingatlanárakat, csakhogy ezt egyelőre nem sikerült igazolni. Mások azzal jönnek: a program nem old meg más egészségügyi vagy szociális problémákat, az állami vagy városi költségvetésből inkább arra kéne költeni.

De az az ellenérv is gyakran elhangzik, hogy nem zavarják-e a beköltöztetett egykori hajléktalanok a régóta ott lakókat. Ebből a szempontból ellentétesek a tapasztalatok: Amszterdamban sokan panaszkodtak, Glasgow-ban, Lisszabonban és Koppenhágában csak kisebb problémák voltak. Budapestről a Habitat összegzése szerint olyan problémákat jelentettek, hogy volt, aki a lakásban is úgy élt, mint korábban az utcán, mások bűnöző életmódot folytató családdal barátkoztak össze, akik utána átszoktak hozzájuk. Ezen a ponton csak annyit tudnak javasolni, hogy továbbra is használják ki a családsegítők munkáját.