Az elmúlt két hétben sorra jelentek meg a HVG virtuális hasábjain a jelenlegi tiltakozási hullám jövőjével, illetve a májusi európai parlamenti választásokkal összefüggésben a helyes ellenzéki stratégiát boncolgató írások. Ennek során mértékadó ellenzéki politikusok fogalmaztak meg olyan, egymásnak radikálisan ellentmondó követeléseket, mint az EP-választások bojkottja vagy a közös ellenzéki lista szükségessége.

A két igen eltérő álláspont közös jellemzője, hogy abszolutizálja az intézményeken kívüli, radikális utcai politizálás vagy a képviseleti intézményekhez kapcsolódó politikai verseny logikáját, és azt a magyar ellenzék által egyedül járható helyes útnak tekinti.

A probléma e kizárólagos megközelítésekkel kapcsolatban ott jelentkezik – nem elveszve a rendszervita és a hibrid rezsimek részleteiben –, hogy csak részlegesen veszik tekintetbe a magyar politikai rendszer mint keret meghatározó sajátosságait, és annak csak egy szeletére, a saját álláspontjukat alátámasztó jellegzetességeire fókuszálnak. Mint egy korábbi írásomban a 2018-as választási fiaskó után már jeleztem,

„egy hibrid rendszerben a helyes stratégia nem abban áll, hogy választani tudunk a képviseleti intézményekhez kapcsolódó politikai versenyben való részvétel, vagy annak elutasítása, és a rendszer autoriter jellemzőit előtérbe helyező fundamentális, parlamenten kívüli rendszerellenzéki szerep között. A helyes stratégia egyszerre reflektál a rendszer versengő és autoriter természetére, és koordináltan működteti az ellenállás minden, intézményeken belüli és kívüli, módozatát.”

A radikális utcai politizálás nélkül, az erőforrások és a médiakörnyezet jelenlegi szintjén az ellenzéki politikai cselekvés nem képes a széles nyilvánosságot elérni és a szükséges politikai mobilizációt fenntartani. Intézményi politizálás nélkül pedig az ellenzék nem tud racionális célokat megfogalmazni és maga elé tűzni. Megoldást tehát nem a kompromisszumot nem tűrő javaslatok kínálnak, hanem azok, melyek egymást kiegészítő, komplementer egységként tudják kezelni a radikális utcai és racionális intézményi politizálást. Ennek fényében, szemben Hadházy Ákos javaslatával, a jelenlegi ellenzéki tiltakozási hullámot bojkott helyett éppen hogy az EP-választási kampányra kellene felfűzni, illetve arra kifuttatni.

Ha komolyan vesszük az ellenzéki öt pontban megfogalmazott követeléseket, akkor nyilvánvaló, hogy azok a valóban stratégiai jelentőségű elemek, amelyek alapvető hatással lehetnek a rendszer hatalmi viszonyaira, nem érhetők el az utcai politizálás jelenlegi eszközeivel. Az alapvetően mérsékelt és a résztvevők számát tekintve korlátozott nagyságú utcai tüntetések miatt a rezsim nem fog az európai ügyészségi rendszerhez csatlakozni, nem fogja a közigazgatási bírósági reformot visszavonni, továbbá pártatlan és kiegyensúlyozott közmédiát sem fog teremteni. A rabszolgatörvény és a rendőri túlóra kérdése más lapra tartozik, ezek azonban nem stratégiai, hanem taktikai követelések. Ha az Országgyűlés fideszes többsége a netadó mintájára egyszer csak visszavonná azokat, az lenne a legnagyobb csapás az ellenzék számára, hiszen a Fidesz ezzel szó szerint kihúzná a talajt az ellenzéki politikai mobilizáció alól.

Egy európai értékek és integráció iránt elkötelezett ellenzék nem bojkottálhatja az EP-választásokat. Nem engedheti meg, hogy a Fidesz öt évig monopolizálja a magyar választók képviseletét az Európai Parlamentben. Nem kormányozhatja magát egy ilyen – képviselhetetlen és kommunikálhatatlan – ellentmondásos helyzetbe, amit ráadásul a Fidesz arra is kiaknázhat, hogy saját magát felelős és européer, míg az ellenzéki pártokat hazardőr, szűklátókörű és euroszkeptikus egységként láttassa, nemcsak itthon, de az európai nyilvánosság előtt is. Nagyon nehéz az Európai Ügyészséghez való csatlakozás vagy akár az európai intézményeknek a rezsimmel szembeni határozottabb fellépése mellett érvelni, ha az ellenzék épp bojkottálja az EP-választásokat. Hadházy érvelésével ellentétben ráadásul az ellenzéki EP-képviselők hiánya igenis komoly érvágás lenne. Hatással lenne az európai intézményekre, főleg a Parlamentre, hiszen így az a Magyarországgal kapcsolatos eljárásaiban nem támaszkodhatna immár az ellenzéki EP-képviselők nem nyilvános, ám annál jelentősebb információs és szakértői szerepére. És negatív hatással lenne a magyar ellenzéki pártokra is, hiszen azok pártdiplomáciai súlya és beágyazottsága még erőteljesebben beszűkülne. Summa summarum, egy európai értékek és integráció iránt elkötelezett ellenzék nem veszítheti szem elől, hogy az EP-választás nem kizárólag belpolitikai kérdés…

Ugyanakkor belpolitikai nézőpontból az EP-választási kampány remek alkalmat kínál az utcai mobilizáció fenntartására, sőt az ellenzék politikai erőforrásainak a bővítésére is. Ugyan az EP-választásokra érvényes választási rendszer arányos és nem a Fidesz hatalmi érdekeire szabott, ám a politikai rendszer választási szempontból releváns többi eleme, mint például a hirdetési és médiakörnyezet, továbbra sem garantálja a kiegyensúlyozott, „fair” választásokat, amint arra a 2014-es és 2018-as országgyűlési választások is élesen rámutattak. Ez azonban az európai parlamenti választások során már nem pusztán hazai, hanem európai ügy. Nem csak a Fidesz, de az Európai Néppárt is jogosulatlan előnyökhöz jut, és így nem csak a magyar, hanem az európai szintű eredmények tisztasága sem lesz megkérdőjelezhetetlen. Ez pedig egy olyan politikai üzenet, amelyet érdemes hazai és európai szinten is képviselni. A magyar ellenzék nem csak a hazai elnyomás ellen, de az európai képviseleti rendszer tisztaságának védelmében is küzd. Ráadásul ezzel az üzenettel lehetne legalább az európai szocialistáktól, zöldektől és liberálisoktól választási megfigyelőket kérni, és így további figyelmet harcolni ki a magyarországi helyzet számára, illetve gyengíteni a Fidesz pozícióit az Európai Néppárton belül.

Mindezek fényében pont az EP-választási kampány nyújt kiváló lehetőséget a tiltakozási hullám szempontjából is nélkülözhetetlen mobilizáció fenntartására, illetve a tüntetésekre irányuló nemzetközi politikai és médiafigyelem fokozására. A kampány során még nagyobb politikai súllyal lehetne hetente tüntetni az MTVA előtt az ellenzéki követelések beolvasásáért és a kiegyensúlyozott tájékoztatásért, épp úgy, mint a Legfőbb Ügyészség vagy az új Közigazgatási Felsőbíróság épülete előtt. A tüntetési hullám követelései magától értetődő természetességgel ültethetők át az EP-választási kampányba, nagyban növelve a sikeres mozgósítás esélyét a tiltakozások és a választás során is.

A sikeres mozgósításhoz azonban két további összetevőre is szükség van: reális célok megfogalmazására és kontrollált eszkalációra. Az utóbbival kezdve: az utcai politizálás további radikalizálódása nélkül a tüntetéshullám nemigen lesz fenntartható sem a májusi EP-, és különösen nem az őszi önkormányzati választásokig, ennek hiányában pedig az ellenzéki pártok aligha lesznek képesek a szavazólapok szintjén is profitálni a rendszerellenes proteszthangulatból. Jelenleg a magyar ellenzék annyira irtózik bármifajta radikalizálódástól, hogy Gömbös Gyula vagy Imrédy Béla Kossuth téren (hipotetikusan) felállítandó bronzszobrát sem mernék megdobálni lemosható ételfestékkel. A Sándor-palota előtti decemberi tiltakozás a rabszolgatörvény Áder János általi aláírása miatt egy hatalmas kihagyott lehetőség volt. A tüntetések kezdetén sok tekintetben a rendőrség aránytalan könnygázhasználata biztosította azt az eszkalációs potenciált, ami felbőszítette és részben újra és újra utcára vitte az embereket, táplálva a tiltakozási hullámot. Arra azonban, hogy a rendszer ismételten hasonló hibákat fog elkövetni, nem lehet ellenzéki stratégiát építeni.

Igenis szükség lenne szimbolikus erőszak (tojás, paradicsom, lemosható ételfesték) alkalmazására a rezsimet szimbolizáló épületekkel, illetve az állami erőszakmonopólium privatizációját megtestesítő fideszes biztonsági cégek alkalmazottaival, de szigorúan nem a jogszabályi keretek között tevékenykedő rendőrökkel vagy bárki magántulajdonával szemben. Ez a fajta szimbolikus erőszak, mint a rendszer elutasításának aktív politikai kifejezése, képes lehet egy új eszkalációs spirál beindítására, ami fenntartható mobilizációs potenciált biztosíthatna a rezsimellenes tüntetések számára a májusig tartó időszakra. Nyilván komoly rizikót is hordoz magában az erőszak bármilyen formájának megjelenése a tüntetéseken, még a szimbolikus erőszaké is, hiszen a pártoknak nagyon tudatosan kontroll alatt kell tartaniuk aktivistáikat és szimpatizánsaikat, miközben nagy a rezsim részéről a provokáció veszélye. Ugyanakkor a tiltakozási hullám jelenlegi formájában hosszú távon nem lesz fenntartható. Kézzelfogható eredmények híján pedig egyedül a tiltakozási dinamika és a rezsim reakcióinak megváltozása, radikalizálódása nyújthat rá esélyt.

Sajnálatos módon a tiltakozási hullám és az EP-választási kampány során képviselhető racionális célok megfogalmazása jelenti talán a legnagyobb kihívást az ellenzék számára. Jávor Benedeknek teljesen igaza van a tekintetben, hogy az ellenzéki pártok külön-külön történő indulása esetén több százezer ellenzéki szavazat veszhet el anélkül, hogy mandátumot eredményezne. Így a mandátumok szintjén a Fidesz akár még növelheti is képviselői számát az Európai Parlamentben, ami még az eddiginél is nagyobb súlyt kölcsönözhet a magyar kormánypártnak az Európai Néppárt soraiban. A magam részéről sem teljes szívvel elvetni, sem támogatni nem tudom az ellenzéki közös EP-lista ötletét, azonban úgy gondolom, hogy érdemes szembenéznünk pár kérdéssel a közös ellenzéki listaállítás kapcsán.

Rögtön az első ilyen kérdés, hogy lehetséges-e közös lista közös program vagy legalább az európai integrációról vallott politikai nézetek valamifajta minimális konszenzusa nélkül. Véleményem szerint igen nehezen. Márpedig a Jobbik igencsak euroszkeptikus pártként – választási programjában nyíltan megfogalmazott módon – nem osztja a többi ellenzéki erő (talán az LMP kivételével) egységesen képviselt pro-európai és integrációpárti álláspontját. A Jobbik továbbra is pont abba az euroszkeptikus jobboldali-radikális politikai körbe tartozik, melynek előretörésétől az európai mainstream a májusi választások kapcsán olyannyira retteg. Egy Jobbikkal kötött közös lista vállalhatatlan helyzetbe hozhatja a progresszív magyar ellenzéki pártokat az európai pártcsaládjaik kötelékén belül, és kiváló kommunikációs lehetőséget nyújtana a Fidesz számára, hogy európai szinten a teljes magyar ellenzéki listát gyanús, a radikális jobboldallal szövetkező, euroszkeptikus kezdeményezésként állítsa be. Nyilván kézenfekvő megoldás lenne egy Jobbik nélküli progresszív ellenzéki lista tető alá hozása, ez azonban a Jobbik és a többi ellenzéki párt között megindult közeledést áshatná veszélyesen alá, ami viszont belpolitikai szempontból nem lenne túl szerencsés.

Bármifajta közös lista azonban nem első lépése, hanem végső állomása lehet csak az ellenzéki pártok közötti együttműködésnek. Nem véletlen, hogy az összefogás nem választási időszakban, hanem a rezsimmel szembeni utcai tiltakozás formájában kovácsolódott össze, és így vált a választók számára is elfogadhatóvá. Ennek megfelelően pontosan a nem választási dimenzióban kellene az ellenzéki pártok összefogását és koordinációját elsőként erősíteni. Első lépés lehetne egy szimbolikus intézményi keret létrehozása, ami megtestesítené a rezsimmel szembeni ellenállást és lehetőséget adna a pártok számára az egységes, koordinált fellépésre, az utcai tiltakozások szervezésére, és az ellenzéki összefogás nyilvánosság előtti képviseletére. Ebből a szempontból ideális javaslatnak tűnik az Ellenzéki Kerekasztal létrehozásának a tüntetések során már felbukkant ötlete, annál is inkább, mivel a történelmi párhuzam egyszerre nyújtana legitimációt az ellenzéki pártok számára, és jelenítené meg a Fideszt egy diktatórikus és pártállami rendszer képviselőjeként.

Egy második lépcsőfok lehetne az ellenzéki pártok kampányüzeneteinek és -stratégiáinak a koordinációja, hogy azok minden egymás közti verseny ellenére se gyengítsék az ellenzéki kommunikációt, vagy keltsenek zavart benne. Ha az együttműködés már ezen a két szinten megbukik, nincs értelme a közös ellenzéki lista projektjének, hiszen az még egy jó adag hatalmi kérdéssel (listás helyek elosztása) is megnehezíti azt a konszenzusképzést, ami pusztán csak a tartalmi kérdések szintjén is hatalmas feladatnak tűnik. A fenti politikai kérdések sürgős, és nyilván nem publicisztikai, hanem politikai válaszokat igényelnek. Jávor Benedeknek teljesen igaza van abban, hogy az EP-választás a jövő ellenzéki együttműködésének a tesztje. Ugyanakkor ennek az együttműködésnek a stabil alapjait kellene előbb gyorsan lerakni, hogy ne a 2014-es közös lista katasztrófáját ismételjük meg az EP választásokon.

A szerző politológus