Sok minden függ attól, hogy Áder János államelnök – az ország vezetőivel és jogászokkal, munkaügyi szakemberekkel folytatott alapos, beható tanácskozások után, megfontoltan és pártatlanul – milyen döntést hoz a „rabszolgatörvénnyel” kapcsolatban. Aláírja, visszaküldi az Országgyűlésnek vagy továbbítja az Alkotmánybíróságnak. Evvel eldöntheti a közeljövőt, ha nem is a haza sorsát, de néhány esztendőét bizonyosan.

Az aláírás és az alá nem írás dilemmája mellett egyaránt jó és egyszerű érvek szólnak.

1. Ne írd alá, Janó!

Ha az államelnök visszaküldi a törvényt az Országgyűlésnek – az alkotmánybírósági verziót nem tárgyalom külön, de a következmények hasonlók lennének, ha nem is azonosak –, akkor módot nyújthat a jobboldali kormánytöbbségnek a viszonylag elegáns visszavonulásra. Vagy lemond Orbán miniszterelnök úr a 400 órás őrületről, és úgy tesz, mintha semmi se történt volna: leveszik a napirendről, visszavonják, ahogy tetszik; vagy benyújt hozzá valamelyik kormánypárti képviselő módosító indítványt, amellyel enyhíti a törvény esetleges kártételeit. Ez ugyan nem szüntetné meg teljesen a feszültséget – más követelések is vannak: a közigazgatási bíróságok fölállításának visszavonása, csatlakozás az európai ügyészséghez stb. –, de kétségtelenül a tárgyalóasztalhoz ültetné, megbékélésre késztetné a szakszervezeteket, evvel pedig meggyöngítené, megosztaná a tiltakozó mozgalmat.

Valamelyes presztízsveszteséget jelentene ugyan, de módot nyújtana a kormány jó szándékának a bizonyítására, és lehetővé tenné, hogy az állami médiák megkettőzött hangerővel folytassák a tüntetők amúgy is rémületes gyalázását és rágalmazását. Folytatódnék a parlamentben a business as usual, és az országházi ellenzék – megerősödve, egységesebben, tehát önérzetesebben ugyan, de – továbbra is kisebbségi pozícióból folytatná meglehetősen reménytelen küzdelmét. A dolgozókat evvel pillanatnyilag lefegyvereznék. A kormány lélegzetvételhez jutna. Ez nem változtatna azon, hogy a nép megtapasztalta (ezen most már semmilyen döntés nem változtathat), hogy néhány ezer ember szava is milyen erős: és milyen erős lenne pár millióé. Az Orbán-rendszer meggyöngülne, de nem buknék meg, a demonstrációk lassan kifulladnának, a kormányzat egy időre talán óvatosabbá válnék – de a retorikáján nem tud változtatni, mert elvakultságában nem látja, hogy az ország meg van sértve. Ez a megoldás a tovadöcögést jelentené, amelyet immár könnyebben állíthat meg – a testével – a fegyvertelen nép. Senkinek nem elég jó, de a nagyobb összecsapásokat elkerülnék.

2. Írd alá, Janó!

Tegyük föl, hogy az államelnök aláírja a „rabszolgatörvényt”, amelyet kihirdetnek, becikkelyeznek, közzétesznek, és í. t.

Ebben az esetben a konfliktus folytatódik. Nem tudjuk, mekkorák lehetnek a mindenképpen kitörő sztrájkok, és azt se, hogy meddig tartanak (és mennyire hevesen) a tüntetések. Kérdés, hogy mennyire sikerül a mérsékelt pártvezetőknek, hivatásos politikusoknak – akiknek váratlanul, az MTVA-ügy következtében megnőtt az együttes népszerűségük – kordában, azaz erőszakmentes határok között tartaniuk a tiltakozó mozgalmat (hiszen a tüntetők nem az ő párthíveik, csak mintegy befogadták őket az obstrukció láttán). Kérdés, hogy a szakszervezeti funkcionáriusok, az egyes szakszervezeti konföderációk hogyan fognak viselkedni.

De föltételezhető, hogy az akció heves és kiterjedt lesz, és nem korlátozódik Budapestre. Ne feledjük, hogy az egész régió instabil – Szerbiában hasonló nagy tüntetések voltak –, és mindenütt Európában óriási az instabilitás, a bizonytalanság, nő a düh. Orbán Viktor hiába teszi magát lázadónak, elvégre összekormányzott már tizenkét évet, és épp úgy „a régi elithez”, a régi establishmenthez tartozik, mint fiatalabb és újabb kollégája, Emmanuel Macron. Márpedig a jelenleg kormányzókból mindenkinek és mindenütt elege van, ez nyilvánvaló.

Ha a diákok és a munkások (ahogyan páran meghirdették) csakugyan összefognak, és megállítják a kapitalista és állami nagyüzemet, akkor az a teremtő, alkotó, képzeletgazdag állapot következik el, amelyet az uralkodó rétegek és ideológusaik „krízisnek”, „anarchiának”, „összevisszaságnak”, „rendetlenségnek” szoktak nevezni, s amely (kisebb-nagyobb áldozatok árán) utat nyit (jó esetben) a szabadabb, egyenlőbb és testvériesebb új világnak, vagy (rossz esetben) belefullad az ellenforradalom véres mocsarába.

Szemben a szélsőjobboldali propagandagépezet szokásos paranoid sugalmazásaival, a tiltakozó mozgalmat nem irányítja senki (bár persze többen szeretnék: ez természetes). A szélsőjobboldal már kétszáz éve csak az akaratban hisz, és képtelen elhinni, hogy irányított, egységes akarat nélkül bármi működhet. Pedig a lázadás spontán, és még nem is szerveződött meg: erre azonban előbb-utóbb szükség lesz, ahogy az idő telik.

Ha az államelnök – politikai szövetségesei egyetértésével – úgy dönt, hogy aláírja a „rabszolgatörvényt”, elvágja a visszavonulás útját. Mind a kormány, mind a tiltakozók számára. Akárhogyan végződnek majd az összecsapások – és én igazán nem becsülöm le a rendszer erejét –, egy dolog bizonyosan megmarad. Az, amit sok ezer torokból hallottunk a magyar városok utcáin: elég volt.

Akármit tesznek a hatalom jelenlegi birtokosai, a rendszerük már soha nem lesz, ami volt. A többi megjósolhatatlan. Most azonban százezrek hagyták maguk mögött a tehetetlenséget és az apátiát, és lázasan tanácskoznak róla, hogy mi legyen. Tetszik érteni? Nem a kormány tanácskozik, nem is az Országgyűlés, hanem sok százezer magyar honpolgár. Honfitársaink.

Hát így döntsél, Janó.