Köztudomású, hogy dúsgazdag oligarchák bárányszelídséggel mondanak le a vállalataikról, különösen az ún. médiavállalkozásaikról „Mészáros Lőrinc” és hasonlók javára.

„Mészáros Lőrinc” egyszerűen Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzleti célokra rendszeresített álneve, amely alatt bizonyos magán- és közjavak az állam és a nemzet vezetőjének a közvetlen befolyása vagy rendelkezése alá kerülnek. Korábban a „Simicska Lajos” álnevet használta. Amikor a báb föllázadt a bábjátékos ellen, akkor visszaszerezték tőle azt a vagyont (különösen a médiavagyont), amelyről így kiderült – amint persze mindenki tudta –, hogy nem a stróman sajátja, csak jogilag. De amikor eljött a döntő pillanat, a hűtlennek bizonyult vagy hűtlennek gondolt stróman egyszerűen visszaadta az állítólagos magánvagyonát a „magyar kormány” vagy „Orbán Viktor” néven ismert (a két kifejezés fölcserélhető) entitásnak.

Miért nem tudták a jogilag „tulajdonosnak” vélt oligarchák (helyesebben: aligarchák) megtartani az Orbán Viktor = a magyar kormány = a magyar állam megbízásából elnyert vagyonukat? Hiszen, amint a híres Simicska-eset bizonyítja, olykor megpróbáltak független tőkésnek, tulajdonosnak, vállalkozónak lenni egy darabig – tekintet nélkül vagyonuk eredetére, s a benne fekvő rengeteg állami vagy állami forrásból csörgedező pénzre. Mégis, amint fölharsant a kürtszó, úgy rázták le magukról a cégeiket, mint zakóvállukról a korpát.

Visszaszolgáltatták őket a valódi tulajdonosnak. Vissza kellett szolgáltatniuk, mert különben...

Mert különben olyan fenyegetéssel kellett számolniuk, amelytől – a jelek szerint – megrémültek. Megtarthatták (legalábbis egyelőre) a vagyon kis maradékát, amely a közrendűek számára még így is tetemesnek látszik.

De ellenállni ezek a látszatra multimilliárdos nagytőkések már nem mertek. Volt mitől félniük. Ugyanaz a félelem, mint bármelyik hivatalnoké. Félelem az elbocsátástól. Mert ezek az emberek alkalmazottak, nem önálló kapitalista vállalkozók. S ha önállónak képzelik magukat, akkor van arra módszer – a legklasszikusabb –, amellyel rá lehet őket ébreszteni a valóságra. Vagyis arra, hogy ki itt az úr.

Tehát a médiavállalatokat – újságokat, portálokat, rádiókat, tévéket – visszaszolgáltatták Orbán Viktornak, aki vagy megszüntette, vagy maga alá rendelte őket. A miniszterelnök úr egyéb megbízottai pedig – többnyire közvetlenül vagy közvetve állami hitelből – fölvásároltak más szenzitív vállalkozásokat (Népszabadság), és ukmukfukk kiiktatták őket a médiapiacról. Más ellenzéki médiákban (168 Óra) a kormány (Orbán Viktor) politikai szövetségesei szereztek résztulajdonosi pozíciókat, amelyekkel egyelőre nem élnek nagyon brutálisan.

No de Puch?...

Puch László 1994 és 2014 között szocialista országgyűlési képviselő volt, 2002 és 2004 között az MSZP-kormány államtitkára, sokáig pártpénztárnok, úgy hírlik, ma is közel áll a Magyar Szocialista Párthoz. Ő az egyetlen ellenzéki napilap, a Népszava fő tulajdonosa. Pár napja általános meglepetésre „eladta” politikai ellenfelének, „Mészáros Lőrincnek” a jövedelmező Szabad Földet (a vidék egyik legnépszerűbb lapját) és a Szabad Föld-csoporthoz tartozó pár kisebb magazint. Erre semmiféle észszerű oka nem volt. De hiszen ő nem alárendeltje Orbán Viktornak, aki füttyszóra (vagy kürtharsanásra) átengedné lapjait az államtulajdonos kormányfőnek. Gondolta volna az ember.

Csütörtökön, november 29-én bejelentették, hogy a szintén Puch „érdekeltségébe tartozó” Vasárnapi Hírek is megszűnik, „beolvad” a szombati Népszavába. Ez természetesen elbocsátásokkal jár, mint minden tulajdonosváltás a „médiapiacon”, méghozzá politikai indítékú és politikai célzatú elbocsátásokkal, azaz a liberális vagy baloldali (vagy Orbán-kritikus konzervatív) munkatársak állásvesztésével.

A Népszava különös újság. Van benne sztenderd kormányszidalmazás és Orbán-csepülés épp elég (bár állítólag szőrmentén kezel bizonyos problémákat, de ez nem bizonyított), ugyanakkor minden egyes számban teljes oldalas, hatalmas – és politikai jellegű! – kormányhirdetések (és állami nagyvállalatok hirdetései) láthatók, miközben ellenzéki orgánumokban még magánhirdetők se nagyon merik a portékájukat reklámozni a megtorlástól való féltükben. Az adóhivatal meg a versenyhivatal meg a számvevőszék roppantul kreatív. Nem beszélve a kormányzati megrendelőkről meg a versenypályázatok elbírálóiról, akik nélkül a magyarországi gazdaságban moccanni se lehet. De a Népszava reklámszekciója mégis virágzik.

Nagyon fura ügy. Azt mondják, ez különös kegy, amelyet kizárólag Puch Lászlóval szemben gyakorolnak. Vajon miért?

Úgy látszik, ma már Puch László is kénytelen-kelletlen az Orbán-aligarchák sorába tartozik, akiknek – elsősorban médiaügyekben – nincs saját akaratuk. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (az elnevezés helyesírási, nyelvhelyességi és logikai – a sajtó is „média” – aspektusait most ne vitassuk) két nap alatt fölfalta a rendkívül kiterjedt jobboldali-kormánypárti sajtóvállalatok mintegy 80 százalékát, és olyan dacos egyéniségek, mint Schmidt Mária terrorigazgató vagy Habony alt-right médiaguru is szó nélkül lemondtak saját lapjukról, portáljukról és így tovább. Az engedelmesség totális, a Gleichschaltung – a sajtó koncentrált és centralizált egyenirányúsítása, amelyben a szerkesztő a cenzor, a hírlapíró a propagandista, a forrás pedig a kormány „tájékoztatási hivatala” meg a miniszterelnökség – pedig lendületesen folytatódik a végső győzelemig, amely már elérhető közelségben van.

Ez különbözik az 1989 előtti kelet-európai puha vagy félkemény diktatúráktól. Ott a pártállam maga hozta létre és igazgatta a médiákat, de így is cseréltek szerkesztőket, néha egész szerkesztőségeket, ám a fölvásárlás meg a sajtókartell megszervezése nem volt szükséges föladat, mindez adva volt.

A mai Magyarországon, ahol amúgy már több mint száz helyi, sport- és poprádió ugyanazt zúgja zeneileg és politikailag több százezer autóban, ehhöz még mindig kellett némi ügyesség és egy csomó pénz.

Meg az a tényező, amelynek hatására dúsgazdag emberek simán, hang nélkül átnyújtanak a hatalomnak értékes vagyontárgyakat, amelyek ezek szerint nem voltak teljesen az övéik.

Az a bizonyos tényező. Amely azonnali engedelmeskedésre késztet. Amelytől Simicska – ez a szélfútta vadvirág – némán megadta magát.

Arról, hogy végképp elveszett a sajtószabadság, az irányított jobboldali sajtó nyilván nem fog beszámolni. Az internetes lapokat olvasó fiatal nagyvárosi középosztály (apró kisebbség) meg amúgy is tudja.

A nyilvánosság ellenzéki egyhuszadának az intézményei láthatólag épp úgy a központi irányítás hatáskörébe tartoznak, mint a nyíltan államiak és kormányzati megbízást teljesítők. Olyan messze mehetnek el politikailag és annyi ideig, ameddig ezt Orbán Viktor nemzet- és államvezető jónak látja. A többiek meg adományokat koldulnak a közönségtől. Az igazán szabad médiák viszont abba a látszatba keveredtek máris, hogy segítenek fönntartani a látszatot, amely szerint van mindenkinek hozzáférhető független sajtó és plurális nyilvánosság Magyarországon, holott természetesen nincs.

És mindez mellékesen arra is jó, hogy az ellenzéki médiákat akkor is kollaborálási gyanúba keverjék, ha erre nincs ok. Hiszen még a pártállami sajtóban is voltak – nem is kevesen –, akik a lelkiismeretük szavára hallgatva írtak, s ha nem tehették, elhallgattak. A félig, sőt: a teljes egészükben ellenőrzött újságokban olykor vannak jó és őszinte cikkek. Ma is.

Ám itt szükség van a zsarnokságban kinevelődött agyafúrt olvasóra, aki képes villámgyorsan megállapítani, becsületes munkával van-e dolga vagy ügyesen becsomagolt hamisítvánnyal. Ez talán fejleszti az intelligenciát, de azért egyetlen garancia létezik: a korlátozatlanul szabad nyilvánosság, az ezt védelmező közszellem, politika és jog. És még így is elkerülhetetlen a tévedés, az öncsalás, az elfogultság.

A bona fide magántulajdonosok is gyakran visszaélnek a hatalmukkal. Az ő körmükre a közösségnek kell néznie.

De ez már és még nem a mi problémánk. A mi problémánk az, hogy a hagyományos médiaszerkezethez ragaszkodó magyar közönségnek fogalma se lehet róla, hogy mi zajlik, hiszen ahonnan megtudhatná, azon a helyen abszolút hatalommal Orbán Viktor uralkodik: az az ember, akinek mindig igaza van, ahogyan mindenütt olvashatjuk.

Evvel szemben Spéder, Simicska, Puch ép és egészséges.