Elmentünk az MTA társadalomkutatóinak konferenciájára, hogy meghallgassuk, mi az, ami nem hangozhatott el az akadémia székházába szervezett Magyar Tudomány Ünnepén. A kitiltott előadások valóban nem voltak szűkében a kormányra nézve súlyos megállapításoknak, csakhogy ezekre nem politikai, hanem kizárólag tudományos alapon és módszerekkel jutottak a kutatók.
Egyenlőtlen játéktérben zajlott a 2018. áprilisi országgyűlési választás, a kormánypártokét leszámítva minden választói csoport komoly problémákat látott a választás tisztaságában, a trollkodás politikájának meghonosításával a Fidesz ellehetetlenítette az érdemi politikai vitákat Magyarországon, az aszimmetrikussá alakított politikai küzdőtérben pedig nemcsak a politikai elszámoltathatóság lehetőségét ásta alá, hanem a demokratikus politikai berendezkedés alapjait is – az ilyen és az ehhez hasonló megállapítások miatt tilthatta ki október elején a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese a szervezet Magyar Tudomány Ünnepére tervezett előadásai közül több más mellett azt is, amelyen a 2018-as választások tanulságait összegezték volna az MTA Politikai és Jogtudományi Intézetének kutatói.
Az akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja kedden egy kiskonferencia keretében saját, IX. kerületi épületében tartotta meg a nemkívánatosnak tartott – vagy a hivatalos magyarázat szerint „a Magyar Tudomány Ünnepéhez politikai vonatkozásaik miatt nem illeszkedő” – előadásokat.
A konferencia egyben könyvbemutató is volt, a választás eredményeit, a választók magatartását és szokásait, a pártok ígéreteit vagy a kampány technikáit bemutató tízperces előadások hosszabb verziója egyaránt olvasható ugyanis a Politikatudományi Intézet Várakozások és valóságok: Parlamenti választás 2018 címen frissen megjelent könyvében.
A Böcskei Balázs és Szabó Andrea szerkesztette kötet szerzői ebben egyebek mellett olyan kérdésekre keresték a választ, mint hogy mennyire érzékelik pártosan, pártszemüvegen keresztül a körülöttük zajló folyamatokat és eseményeket a magyar választók, mennyire működött a „racionális választás”, vagyis az átszavazás intézménye az ellenzéki oldalon, hogyan változott a közösségi média szerepe a kampányban, van-e generációs küzdelem a pártrendszerben vagy, hogy milyen hosszú távú hatásai lehetnek a választás eredményének.
Domináns rezsim
Utóbbira a kötet egyik szerkesztője, Szabó Andrea adott nem túl megnyugtató választ: előadásának és Tóth Csabával közös tanulmányának – szigorúan tudományos alapokon hozott – végkövetkeztetése szerint ugyanis a 2010-es „rendszerváltó jellegű” választás óta a magyar politikai rendszer annyira átformálódott a Fidesz hatalmi centrumának megőrzése érdekében, hogy 2018-ra a szabad politikai verseny feltételeit csak korlátozottan biztosító domináns pártrendszer jött létre Magyarországon. (Különböző politológus-iskolák defínícója szerint akkor beszélhetünk domináns pártrendszerről, ha egy politikai erő legalább háromszor győz a választásokon, választói bázisa stabil, és mindig világos többségű győzelmet arat, vagy ha a neve egybeesik egy korszakéval).
A helyzet változására pedig a „kívülről korlátozott hibrid rezsim” működése (a demokrácia és a diktatúra közötti átmenetre utaló terminus eredetileg Bozóki Andrástól származik), a választói magatartás jelenlegi trendjei és a hatályos választási szabályok alapján nemhogy rövid, de hosszú távon sem sok esély látszik – pláne, hogy a hatalmi centrumot korlátozni képes kihívónak sincs nyoma a porondon.
Az áprilisi választást Szabóék egyéként szabad, de egyenlőtlen játéktérben zajló választásként értékelték. Az egyenlőtlenség szerintük főként a Fidesznek kedvező választási szabályoknak és a fideszes/ kormányzati média-, illetve kampánytúlsúlynak volt köszönhető, a „tisztességtelenül egyenlőtlen feltételek” miatt pedig
az ellenzéknek csak egy kiemelkedő politikai stratégia, egy „reálisan nehezen feltételezhető erőforrás-injekció” és „a véletlenül alakuló körülmények kedvező együttállása” (mondjuk ki: a vakszerencse) együttesével lett volna esélye a győzelemre.
Egy a (szekér)tábor
Elgondolkodtató eredményre jutott előadásában, és kötetbeli tanulmányában a hazai politikai megosztottságot vizsgáló Patkós Veronika is. A kutató abból az előfeltevésből indult ki, hogy bár idehaza régi sztereotípia az ország politikai megosztottsága, az elmúlt másfél évtized felmérései ezt adatokkal valójában sosem igazolták: a magyarországi helyzet többé-kevésbé beleillett a közép- és kelet-európai országokban általános tendenciába. Egészen mostanáig: 2018-ra ugyanis – egy részben új kutatási módszerrel vizsgálva – a hazai társadalom soha nem látott, a kelet-európai átlagtól is magasan elszakadó megosztottságát és polarizáltságát mutatták a kutatási adatok. A kiindulópontnak vett felmérések több más szempont mellett azt vizsgálták, hogy mennyire tartanak ki pártjaik mellett választásokon át a szavazók, és mennyire befolyásolja más pártokról, illetve a valóságról alkotott nézeteiket az adott párt iránti elköteleződés.
A tanulmány legkevésbé meglepő megállapítása szerint a Fidesz szavazói bázisa a legstabilabb és legelkötelezettebb, a baloldali pártoké pedig a legkevésbé az, emellett a kormánypártok tudták a legnagyobb arányban a négy évvel korábban nem szavazókat megszólítani, miközben elpártolt korábbi szavazóikat más pártok nem tudták magukhoz csábítani.
Az már sokkal inkább újdonságnak számít – egyben az erős megosztottságot is alátámasztja –, hogy a pártok közötti mozgások aránya mennyire minimális: az egyes politikai erők hívei alapvetően ellenszenvesnek tartanak a sajátjukon kívül minden más formációt, olyannyira, hogy még a korábbi pártjukból kiábrándultak többsége sem keres alternatívát, inkább nem megy el szavazni.
Az erős pártosság további velejárója Patkós szerint a „politikai vakság” jelensége is: amely a kedvelt párt vagy politikai oldal irányába pozitívan, a másik (vagy a többi) oldal irányába pedig negatívan befolyásolja nemcsak a véleményeket, hanem a tények és a valóság észlelését-értelmezését is.
A magyar választók effajta hozzáállását „egészen rendkívüli” jelzővel illeti a kutató, a jelenség pedig szerinte nemcsak a „látlelet” szempontjából aggasztó, vagyis amiatt, hogy egy
„pártos értelemben erősen elfogult, ideológiailag megosztott és a pártok többségével szemben erősen elutasító
társdalomban élünk, hanem súlyos kételyeket vet fel azzal kapcsolatban is, hogy egy ennyire szélsőségesen megosztott választóközönség mennyire lehet alkalmas választott politikusai hatékony elszámoltatására.
Poltroll-kor
A kötet egyik legérdekesebb tanulmányában, melynek szerzője Szűcs Zoltán Gábor, arról olvashatunk, hogyan vette át a Fidesz jóvoltából a nyilvános viták helyét a 2010 utáni közéleti diskurzusban a „politikai trollkodás”. Míg a politikai vita három hagyományos modellje a szerző szerint alapvetően – és jogosan – eltekint két fontos tényezőtől: az érzelmek szerepétől és a vita stratégiai-hatalmi dimenziójától, addig a Fidesz által meghonosított új modell éppen ezekre épít, miközben már célja sem az, hogy a felek valamiféle közös eredményre jussanak, hanem ellenkezőleg: hogy a kommunikációs folyamatot látszólag fenntartva inkább szétrombolja azt.
A politikai trollkodás menete e tekintetben nem különbözik az internetes trollkodásétól, vagyis röviden az alábbi fázisokból áll: 1. az őszinteséget hangsúlyozó megszólalások 2. irányított válaszokat kiprovokáló üzenetek 3. hiábavaló viták kiprovokálása.
De fázisaik mellett az eszköztáruk is közel azonos: a trollkodásra építő kommunikáció visszatérő elemei például
- a sértések („A magyar kormány sajnálattal látja, hogy Soros György hazugságai, a német kormányt is meg tudják téveszteni”),
- a személyeskedés („Soros György egyeteme”, „Soros György emberei” stb.),
- az erősen vitatható előfeltevésekre épülő gondolatmenetek (A „Soros-egyetem sem állhat a törvények felett”),
- és a nyilvánvalóan nem igaz vagy erősen vitatható állítások sulykolása („A Közép-európai Egyetemet és a CEU-t külön kell kezelni, mert két önálló jogi entitásról van szó”).
A Fidesz pedig mintha a trollkodás nagykönyvéből olvasná, a műfaj definícióját a legszorosabban követve alkalmazza a gyakorlatra a tanultakat: a viták helyébe lépő kommunikációnak alapkövévé tette a tagadást és a torzítást is. Ez utóbbiakkal nemcsak az elismerést tagadja meg mások érveivel szemben, de gyakran azt is, hogy egyáltalán válaszoltak volna neki, mások álláspontját pedig kifordítva, szándékosan félremagyarázva adja vissza – sokszor gúnyos megjegyzések kíséretében.
Új stratégiájának áldozatait mindezzel pedig nemcsak a vita – a hatékony politikai cselekvés – eszközétől fosztja meg, hanem a folyamatos provokáció révén egy aszimmetrikus politikai küzdőtér funkciótlan diskurzusának résztvevőivé silányítja őket.
A Fidesz elsődleges célja politikai trollkodással a tanulmány szerint ugyanakkor nem az, hogy igazolást kínáljon a kormány politikájára, hanem egyrészt, hogy az ellenzék kommunikációját kényszerpályán tartva ellehetetlenítse a kormány elszámoltatását, másrészt, hogy a politikai diskurzus feletti kontroll révén saját politikai kompetenciáját demonstrálja, így szerezve magának további legitimációt.
A Fidesz kommunikációjának tartalmát érintő elemzésekbe Szűcs Zoltán Gábor egyetlenegyszer sem bocsátkozik a tanulmányában, az elemzés tanulsága enélkül is keserűen cseng: már maga a forma, a politikai trollkodás is nagymértékben hozzájárul a hazai demokratikus politikai berendezkedés alapjainak megingásához.
