A Századvég körüli aktuális botrányról, a kormánynak nem tetsző írás okozta leszámolásról, itt olvashat.

A Századvéd és a századvégek: Újra oszlás

Sokak illúziója foszlik szerte, mivel az elmúlt hónapok, hetek történései során világossá vált: végérvényesen szétszéled a Századvég folyóiratot a nyolcvanas évek második felében üstökösként pályára bocsátó, nagyjából egyívású szellemi közösség. Mivel a válás – tájainkon teljesen szokatlanul – hisztéria- és botránymentes, ám lassú folyamatként zajlott, a mai helyzetről készített gyorsfényképen legfeljebb az annak eredményeként létrejött Századvégek új pályáinak számbavételére adódik lehetőség.

Ma három szellemi csoportosulás viseli a Századvég nevet: a könyvszakmában megkerülhetetlen könyvkiadó, a negyedik tanévét nyitó, az idén először felsőoktatási jogosítványokkal is rendelkező politikai iskola, valamint egy frissen jelentkezett folyóirat, amely borítójával, tipográfiájával is hangsúlyosan jelzi: nem azonos a hasonnevű folyóirat-előddel. Pedig a Századvég elnevezés mintegy tíz esztendőn át éppenhogy egyfajta szorosabban vagy lazábban összefűző generációs kapcsot is jelentett. A megsokasodást persze tekinthetnénk egy közösen vállalt szellemi orientáció kiteljesedéseként is, csakhogy a könyvkiadó – Századvég – igazgatója, Gyurgyák János a minap egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: „Immár annyi Századvég van, hogy érdemes megkülönböztetni és elkülöníteni őket”, ezért ők ezentúl Osiris-Századvég jelzéssel jelentetik meg az általuk gondozott munkákat, majd, némi átmenet után, minden bizonnyal elhagyják a „régi” névfelet.

A Századvég név 1985 tavaszán szakkollégiumi kiadvány címeként született. A kiadvány szellemi háttere a Ménesi úton akkor már két esztendeje, nem kis politikai viharok közepette tevékenykedő – később, 1988-tól már hivatalosan is Bibó István nevét viselő – jogász szakkollégium volt. A lap akkorra már, indulásához képest jelentős tartalmi módosuláson ment át – állapítja meg Argejó Éva a Café Bábel című, az értelmiség körében mind mértékadóbbnak tekintett folyóiratban közölt tanulmányában. Eszerint a Századvég első két számának „erősen jogelméleti-jogtörténeti beállítottságát” szerkesztői időközben egy „szélesebb olvasói kör érdeklődésére számot tartó társadalomtörténeti-eszmetörténeti profilra” alakították át. A „szélesebb olvasói kör” meghatározás persze viszonylagos, hiszen a folyóirat kezdetben – hivatalosan, afféle jogásztrükkel – csupán 200 példányban jelent meg. A lap szerkesztői ennek köszönhetően kerülhették ki a nyolcvanas évek közepén még jócskán szokásban lévő cenzurális beavatkozást, amire az a joghézag nyújtott lehetőséget, hogy egy intézmény – adott esetben kollégium – 200 példányban mindenfajta engedély nélkül megjelentethetett kiadványokat. Az már csak a jogászi furfang továbbfejlesztése volt, amikor egy-egy számot „véletlenül” kétszer adtak nyomdába. A címlapon szerepeltetett hét szellemi előd – Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István – fényképe ily módon egyaránt jelképezte a civil kurázsit és a lap ekletikus, ám mindenképp értékközpontú törekvéseit. Nem csoda, ha 1986-ban és 1987-ben a szakkollégium igazgatóját, Stumpf Istvánt mint a Századvég felelős kiadóját többször is fegyelmi eljárások alá vonták a lapban megjelentekért. Különösen nehezményezte a „hivatalból felelős”, a hatalom kifogásait közvetítő jogi kari vezetés, hogy a folyóirat olyan írásoknak adott helyet, mint például az akkor még nem kívánatos személyként számontartott Bibó István időszerűségéről írott Gombár Csaba-esszé. De rosszallóan vonták össze szemöldöküket akkor is, amikor 1987-ben (!) 1956-ról mint forradalomról értekeztek. Talán még ennél is égbekiáltóbb bűnnek számított, amikor a szerkesztők a reformról szóló körkérdésüket nemcsak megküldték a szamizdatos ellenzék olyan reprezentánsainak mint Kis János filozófus és Szabó Miklós történész, hanem válaszaikat változtatás nélkül közre is adták. Így nem véletlen, hogy ha a folyamatos megjelenést nem is, de a legalitást mindvégig megőrző, egyébként radikálisként elkönyvelt Századvéget 1988-ra – népszerűségének csúcspontján – nemcsak nyomták, hanem el is adták 12 ezer példányban.

MTI / Vajda János

A Századvég szerkesztőgárdája – ami a rendszerváltás óta zajló el- és szétválási folyamat szempontjából igen figyelemreméltó – csaknem homogén volt: majd valamennyien vidékről felkerült elsőgenerációs értelmiségiként verődtek össze s találtak egymásra. A legelső szám impresszumában feltüntetettek közül ma kétségkívül Orbán Viktor, a Fidesz jelenlegi elnöke a legismertebb, aki szerkesztőtársával, a főideológusának számító Kövér Lászlóval együtt az elsők között cserélte fel a gyakorló szerkesztést – s ha tetszik, az értelmiségi létet – a politikusi pályával. A lap felelős, majd főszerkesztője, Gyurgyák János a rendszerváltás után a Századvég nevet megőrizve – és elsősorban a Soros Alapítvány támogatását élvezve, az értelmiségi olvasók körét megcélozva – könyvkiadásba kezdett. A másik felelős szerkesztő pedig az a Varga Tamás volt, aki éppen a folyóirat anyagi hátterének megteremtésekor lett üzleti vállalkozó, nyomdatulajdonos –, s akit 1992 végéig a Fidesz gazdasági tanácsadójaként, egyes vélekedések szerint Orbán legközelebbi famulusaként is számon tartottak. Az ő neve legutóbb idén tavasszal – mindmáig bizonyítatlan – autócsempészés és adócsalás vádjával szerepelt rendőrségi híradásban.

Folytatva az alapító szerkesztők sorát: Máté János ma Csepel alpolgármestere, Weber Attila a szocialista párti Gál Zoltánnak, a parlament elnökének tanácsadója, Bóka István szintén a közigazgatásban helyezkedett el. A már említett felelős kiadó, a jogász szakkollégium egykori igazgatója, Stumpf István 1990 végétől – a Századvég Alapítvány keretében, alapelvül a szakkollégiumok hagyományos ideológiai pluralizmusát és a pártoktól való teljes függetlenséget választva – Századvég Politikai Iskolát szervezett, amelynek azóta is ő az igazgatója. Az iskola tanári karában, illetve a meghívott előadók között megkülönböztetett helyet kaptak a Századvég egykori szerkesztői, akik 1992-ben, a 13 vaskos lapszámot megért folyóirat – mint utólag kiderült – búcsúszámában azt írták: „1990 után furcsa helyzetbe került a szerkesztőség: nagyobb – de intellektuálisan érdektelenebb – feladatok elszólították a szerkesztők többségét, az olvasók nagy része beéri a publicisztika olvasásával. Így nem maradt más lehetőség, mint a rendszertelen megjelenés, csak akkor szólni, ha közös mondandónk van.” Az eredeti szerkesztőségnek azonban azóta nem volt közös mondandója.

A Századvégnek mint szellemi közösségnek a rendszerváltást követő tevékenysége persze leírható úgy is, mint a folyamatos szétválások története. Ezt azonban sohasem kísérték az érintett személyek közti, e tájon szinte kötelezőnek tekintett nyilvános szennyeskiteregetések. Alig-alig volt olyan pillanat, amikor a századvéges csapat valamely tagja bepillantást engedett a nyilvánosságnak az egyébként – önmaguk megfogalmazása szerint is – „sok-sok vitával terhelt” kapcsolatrendszerbe. Kivételként említhető az, amikor 1989 augusztusában Orbán Viktor – éppen a HVG hasábjain – „lereformkommunistázta” két szerkesztőtársát, Stumpf Istvánt és Weber Attilát, megjegyezve: „őket változatlanul barátaimnak tartom, de egyszersmind politikai ellenfeleimnek is.”

Sokkal fontosabb ennél a Századvég első tematikus, ugyancsak a rendszerváltozás körüli időkben megszületett száma, amelynek 1956 volt a központi témája. Ezt követően még fél tucat valójában már tanulmánykötet látott napvilágot, például Közép-Európa, a liberalizmus s a polgárosodás kérdésköréről vagy az orosz birodalom bukásáról. Még 1990 nyarán jelent meg (Népiek és urbánusok – egy mítosz vége? címmel) az a Századvég-szám, mely kapitális tévedése – vagy tán illúziója – ellenére is talán a legnevezetesebbé vált. A szerkesztőség akkor, a rendszerváltás eufóriájában nem kevesebbet állított (remélt?), mint hogy „végóráját éli a népies–urbánus ellentét”. E tanulmánykötettel – jelentették ki a szerkesztők – mintegy szimbolikusan is le kívánják zárni „a magyar értelmiség hosszú évtizedes tragikus megosztottságának korszakát”. Aztán, a szóban forgó folyóiratszám után sorra robbantak e tárgyban a dolgozatbombák, a többi között Csoóri Sándor Nappali holdja.

A századvégesek talán ezen újra elmélyülő megosztottságára is válaszul, illúziójukba vetett reményüket megőrizve indították útjára – ugyancsak alapítványi formában – a már említett politikai iskolát. Az alapítvány titkára az időben Gyurgyák János volt, a két századvéges csapat – tehát a kiadó és az iskola – nagyszabású tankönyvprogram megvalósításába is kezdett. Akkoriban láttak napvilágot a nemzetközileg jegyzett szociológiai és politológiai szerzők – például Jürgen Habermas vagy John Stuart Mill – alapművei.

Az idei parlamenti választások után a kiadó igazgatója, Gyurgyák János már több újságcikkben – anélkül, hogy megnevezte volna címzettjeit – tanulságok levonására szólította fel generációjának képviselőit. „Valahol megint utat vesztettünk” – adta egyik írása címéül, s így a külvilág számára is eléggé egyértelművé tette a készülődő újabb válást, mivel azt a következtetést vonta le, hogy az illúzió- és politikai csatavesztés után neki magának és „nagy generációjának” vissza kellene térnie a könyvtárba.

Mindeközben néhány héttel ezelőtt – „új folyam” megjelöléssel és Századvég címmel – megjelent egy negyedévi szemle. Ez valójában teljesen új vállalkozás, s már nem is a hasonnevű kiadó gondozásában lát napvilágot. Igaz, felelős kiadója „szellemi rokon”, a régi Századvég szerkesztésébe néhány számmal később bekapcsolódó Fellegi Tamás. A folyóirat főszerkesztője Pethő Sándor – a Fidesz-főtanácsos Bence György tanítványa –, azonban a HVG kérdésére a kontinuitás hangsúlyozása mellett szükségesnek tartotta megjegyezni: „Azt a fajta liberalizmust, amelyet a Századvég tíz éve képviselt, az új folyam a mai helyzetben nemigen lesz képes képviselni.”