Orbán Viktor nem akar minden magyar atyja lenni, nem akar népvezér lenni. Ebből a szempontból nem olyan, mint Putyin. Ő a megosztó, aki a legszervezettebb kisebbség vezetője. Aki nem diktátor, neki kell a választók visszajelzése. Neves amerikai lapban jelent meg magyar kutatók tanulmánya.
A közel 30 éve alapított Journal of Democracy egy negyedévente megjelenő tudományos folyóirat Amerikában, az itt megjelenő cikkek fő fókusza legtöbbször a demokrácia, a demokratikus rezsimek és a demokratikus átalakulásért küzdő mozgalmak. Itt jelent meg Krekó Péternek (a Political Capital ügyvezető igazgatója, az ELTE-PPK adjunktusa) és Enyedi Zsoltnak (a CEU rektorhelyettese) közös tanulmánya,
Kelet-Európa magyarázata: Orbán illiberális laborja címmel.
A tanulmány egy emlékezetes képpel indít. Három nappal az áprilisi választások után Orbán Viktor közzétett a Facebook-oldalán egy videót, a kampány legviccesebb pillanatait mutatta be. Itt egyszer csak azt mondja, „olvasom az újságban, hogy Patyi megbírságolt”. Majd az NVB akkori elnöke magyarázkodni kezd: nagyon sajnálja, hogy így történt.
A kutatók szerint szimbolikus jele ez a hatalomkoncentrációnak, a harmadik Fidesz-kétharmadra a kormánypártok az élet számos területét (sport, kultúra, média, bíróságok, Alkotmánybíróság stb.) igyekeztek uralmuk alá hajtani.
Krekó a tanulmányukról beszélve azt mondta a hvg.hu-nak, hogy ezzel „Orbán nem is titkolta, ezek az intézmények valójában nem függetlenek. Jól mutatja, hová fejlődött ez a rendszer, hogy egy NVB-s bírsággal és a testület függetlenségével ironizált a miniszterelnök. És ez egy hétig sem volt hír, senki nem kérte azt számon a miniszterelnökön.”
A rezsim korlátai
Bozóki András és Hegedűs Dániel 2017-ben a Politikatudományi Szemle akkori számában kívülről korlátozott hibrid rezsimként írták le az Orbán-rendszert, szerintük a demokrácia és diktatúra kérdése nem „vagy-vagy”, hanem „többé-kevésbé” probléma, a rendszer egyedi jellege pedig abból a paradox helyzetből vezethető le, hogy a magyar hibrid rendszer a demokratikus berendezkedésű tagállamokból álló Európai Unió része.
Krekó és Enyedi egyetértenek a hibrid rezsim megállapítással, hangsúlyozzák, az EBESZ is megállapította, a választás szabad volt, de nem tisztességes, ugyanakkor Magyarország nem jellemezhető kiépült diktatúraként. A Political Capital igazgatója ehhez annyit tett hozzá, hogy szerinte ha nem lennének a hibrid rezsim külső korlátai (főképp EU, kisebb részben NATO), akkor már egy sokkal keményebb rendszerben élnénk.
Most még van néhány külső kényszer, amelyek miatt a miniszterelnök azt érzi, nem mehet tovább.
Karizma és átformált rendszer
Orbán a szerzők meglátása szerint három tényezőnek köszönheti, hogy kiépíthette illiberális államát.
Az egyik a választási rendszer. A magyar szisztémát már a rendszerváltáskor úgy alkották meg, hogy erős, kormányképes formációk kerüljenek hatalomra, a koalíciós kényszer helyett a stabilitás került előtérbe. Ez 2010-ben 53 százaléknyi szavazat mellé a mandátumok 68 százalékét hozta el a Fidesznek, majd a kormánypárt a saját képére formálta a rendszert, átrajzolta az egyéni választókerületeket, eltörölte a második fordulót, és még aránytalanabbá tette a választás folyamatát.
A Krekó–Enyedi-páros a második pillérnek Orbán rendszerében a 2006 és 2010 közötti eseményeket tartja. A magyar demokráciában nincs hagyománya az előrehozott választásoknak, éppen ezért erodálódhatott odáig a közállapot 2010-re (őszödi beszéd, kormányválság, gazdasági válság stb.), hogy a Fidesz kétharmaddal tudott nyerni.
„Sok magyar választó szemében Orbán Viktor és a Fidesz – úgy, ahogy az oroszok szemében Putyin – tette a lehető legjobb ajánlatot, biztonságot és stabilitást ígértek egy kaotikus időszakot követően” – áll a tanulmányban. Ugyanakkor Krekó arra hívta fel a figyelmet, hogy a hosszú távú stabil, egyszereplős kormányzást lehetővé tévő rendszerek
a legritkább esetben demokráciák.
A harmadik előfeltétele az orbáni illiberalizmusnak maga Orbán Viktor és politikai karizmája. Egyfelől az orbáni történetnek szerves része, hogy Orbán egy közülünk, szegény sorból, vidékről eljutott külföldre, egészen fiatalon, 35 éves korára miniszterelnök lett – a legkisebb kisfiú mesebeli figurájára hasonlít ez. Nem beszélve arról, hogy a mai Orbán félelmet nem ismerő nacionalizmusa és Brüsszellel való hadakozása jól rezonál egy olyan országban, amely annyi megaláztatást élt át a 20. században, ahogy arról Martin Fletcher is írt egy tanulmányt korábban a New Statesman hasábjain.
Krekó szerint a mostani illiberális rendszer egy permanens háború, a kormány folyamatosan megy előre, egy pillanatra sincs megállás, nincs konszolidáció, a békére törekvés jelei sem láthatók. Az egyedüli veszélyforrás az, ha a rendszer lendülete irracionális lépéseket hoz ki Orbánból, ilyen lehet a CEU-ügy, az MTA-val való hadakozás vagy épp a gender-ügy, vagy a hetes cikkely szerinti eljárás, aminek elkerüléséért szinte semmit sem tett.
Megosztó, de kell neki a választás
De mégis, mit akar Orbán? A kérdésre meglepő választ ad a kutatópáros. Orbán Viktor nem akar minden magyar atyja lenni, nem akar népvezér lenni. Ebből a szempontból nem olyan, mint Putyin, Lukasenko vagy épp Hugo Chávez. A magyar kormányfő a megosztásra játszik, ahol ő a legjobban szervezett és legösszetartóbb kisebbség vezetője.
Nem szabad, hogy Orbánt mindenki szeresse, kell, hogy gyűlöljék – foglalta össze Krekó.
Ráadásul Orbán olyan vezető, aki a választáson alapuló rendszerben érzi jól magát, ez az ő igazi terepe, ahol otthonosan mozog – még ha a választás szabályait saját érdekei szerint változtatja is. „A diktátorok nem akarnak feltétlenül nemzetközi szereplők lenni, Orbánnak azonban van európai horizontja” – magyarázta lapunknak a kutató.
Így inkább a macedón Gruevski, a montenegrói Djukanovic, Kaczynksi, Fico vagy Janez Jansa politikai felfogásával alkot egy tábort (ezen politikusok közül többnek a kampányában is segített), az ő, sikeres politizálásukhoz választói felhatalmazás, tömegtámogatottság kell. A magyar miniszterelnök akkor követné el a legnagyobb hibát, ha elhagyná a demokratikus színjáték eszközeit és egy magasabb szintre lépne.
Amíg Orbán stabil
Orbán hatalomban maradásának is több oka van, ezek közül csak az egyik, hogy az ellenzék válságban van, a sokadik vereségük után egyelőre a sebeiket nyalogatják. Az illiberalizmus sikeréhez a jó gazdasági környezet, a viszonylagos jólét és a növekedés is hozzájárul, ráadásul eddig Brüsszel is pénzelte az illiberális Orbánt. Tette ezt úgy, hogy egy uniós tagállam vezetőjeként Orbán egyre hangosabban Nyugat-ellenes, oroszbarát külpolitikát folytat.
Ugyanakkor ami Magyarországon történik, nem magyar sajátosság, egy nemzetközi trend része, voltak is, lesznek is ilyen, most hibrid rezsimnek nevezett berendezkedések. A kérdés csak az, hogy mennyire tartós ez az állapot. Ahogy a rendszer kiépüléséhez, úgy eltűnéséhez, eltüntetéséhez is több tényező szükséges, azonban az kevés, hogy az ellenzék tanuljon a hibáiból és képesek legyenek egyként fellépni.
Mindehhez Orbán is kell. A Kelet és Nyugat között egyensúlyozó, az illiberális modelljét terjeszteni szándékozó magyar miniszterelnök egyszer majd választania kell, EU- és NATO-tagként, de egyszerre oroszbarátként, kelet felé kacsingatóként ez nem lesz egyszerű. Ráadásul Orbán is megváltozott, a korábban kompromisszumkész politikusból a harmadik kétharmad egy változásra képtelen szereplőt csinált – tette hozzá Krekó.
Ez már a politikai makacsság irracionális szintje, korrekció nélkül.
A rendszer másik sajátossága az, hogy egy emberre épül, Orbán rendszere csak addig stabil, amíg Orbán az. Ugyanakkor a Political Capital szakértője azt mondta, olyat még nem láttunk, hogy ilyen karakterű rendszerek maguktól kezdjenek el puhulni, az idő előrehaladtával csak keményítenek az ilyen berendezkedésű országok.
De amíg a szavazói visszajelzéseket megkapja választási győzelmek formájában, folytathatja törékeny rendszerének építését, még úgy is, hogy mind brüsszeli, mind washingtoni kapcsolatai egyre feszültebbek lehetnek.
A szerzőpáros azzal zárja írását, hogy felhívják a figyelmet, a magyar miniszterelnök eddig, amikor választani kellett Kelet és Nyugat között, mindig utóbbit választotta.
A Nyugat azonban eddig egyszer sem volt képes kompromisszumra kényszeríteni Orbánt.
Változás csak akkor várható, ha a nemzetközi helyzet, a pozitív gazdasági klíma és a választói visszajelzés hármasból valamelyik megszűnik. De ez hosszú évek kérdése.
*
Francis Fukuyama egyik legújabb írásában azt írja Magyarországról, ebből a szempontból pedig kapcsolódik ismeretlenül is a szerzőpáros tanulmányhoz, hogy
“nem valószínű, hogy a kínai modell, illetve a feltörekvő populista nacionalisták, akiket Oroszország, Törökország vagy Magyarország képviselnek, képesek lesznek hosszú távon fennmaradni”.
