Nem győzök csodálkozni azon a politikai értetlenségen, amely az ellenzéki alakulatok választási üzeneteiből kiolvasható: „kormányváltást” követelnek, az egészségüggyel és az oktatással foglalkoznak, ami fontos ugyan, de ha az ellenzék nem szerzi meg a mandátumok legalább kétharmados többségét, hanem megelégszik az egyszerű többséggel, akkor az olyan, mintha elvesztette volna a választást.

Kezdjük a látszólag legkevésbé fontos okkal: a közjogi intézményrendszer visszaállításával a jogállami alapokra. Mindaddig, amíg az Alkotmánybíróság például nem járhat el bármely ügyben (jelenleg költségvetési és adóügyekben nem járhat el), és nem fordulhat hozzá bárki akár már egy törvény kihirdetését követően (most lényegében csak az érintett teheti ezt meg, de csak azután, hogy az alkotmányellenes törvényt már alkalmazták vele szemben, a jogsérelme tehát már bekövetkezett), addig a törvényhozó hatalom lényegében azt tesz meg, amit akar, amint arra szép példákat is láttunk az elmúlt nyolc évben.

Mindaddig, amíg az igazságszolgáltatás függetlensége fenyegetve van (a kormánypárt egy vezetőjének hozzátartozója dönt bírói pályázatokról, vagy a közigazgatás jogszerűségét elbíráló bírákat a közigazgatásból akarják verbuválni), addig mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy egyedi ügyeinkben a bíró a hatalom igénye szerint ítélkezik, nem a törvény alapján. Csak ez két olyan tényező a mai közjogi rendszerben, amelynek közvetlen hatása lehet bármelyikünk személyi és vagyoni biztonságára. Lehet tehát azt mondani, hogy a közjogi garanciák nem érdekesek a választóknak, de ez csak azért van így, mert senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza, holott nem bonyolult. A közjogi fékek és ellensúlyok visszaállítása kétharmados többséget igényel.

Természetesen ez nem vonatkoztatható el a személyi kérdésektől, attól, hogy a közjogi garanciákat szavatoló intézményekben vagy azok élén ma fideszes pártkatonák vagy a kormánypárthoz közel álló személyek ülnek, akik lényegében nem is leplezik megbízójuk iránti lojalitásukat. Elég a köztársasági elnökre, a legfőbb ügyészre, az Állami Számvevőszék elnökére, egyes alkotmánybírókra, vagy a már említett Handó Tündére gondolni. Ezektől az emberektől nem várható el a pártatlanság, ha tehát a helyükön maradnak, egy mindössze feles többségű kormány ki lesz téve párthűségüknek. Valamennyiük elmozdításához kétharmados többség szükséges (most a törvényesség egyéb szempontjairól nem is beszélve).

De a jelenlegi hatalom olyan tartalmi kérdéseket is kétharmados törvénybe betonozott be, amelyek a lényegét adják a politikai váltógazdálkodásnak. A gazdasági stabilitási törvény például, amely kétharmados, kőbe véste az egykulcsos személyi jövedelemadót (függetlenül attól, hogy erről magáról ki mit gondol), a családi adókedvezményt (szintén), ez utóbbin belül azt is, hogy annak mértéke még akkor sem csökkenhet, ha egyébként beindul a növekedés, de azt is, hogy a magasabb összegű kedvezmény csak legalább három gyerek esetén jár. Hiába akarna tehát a következő, feles többségű kormány az adórendszerben a gazdasági realitásokhoz alkalmazkodni vagy éppen ellenkezőleg, jótékonykodni, hiába kapna erre mandátumot a választóktól, politikáját csak akkor tudná végrehajtani, ha ehhez megszerzi a képviselői szavazatok kétharmadát, praktikusan az ellenzékben lévő Fidesz támogatását.

S az építmény csúcsdísze egy olyan intézmény, amelyről keveset beszélnek, de amely lényegében meg is fordíthatja a választás kimenetelét: ez pedig a Költségvetési Tanács. Ez a háromtagú testület arra rendeltetett, hogy véleményezze a mindenkori költségvetési tervezetet, mégpedig abból a szempontból, hogy az megfelelően intézkedik-e az államadósság csökkentése érdekében. Olyan költségvetés ugyanis nem fogadható el, amelynek alapján az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét. Az „Alaptörvény” ezért a tanács számára eleve előzetes hozzájárulási jogot biztosít a költségvetési törvény elfogadásához.

Márpedig szintén az „Alaptörvény” mondja ki, hogy a köztársasági elnök (Áder János) feloszlathatja az Országgyűlést, ha az legkésőbb március 31-ig nem fogadja el az adott évre vonatkozó költségvetést. Ha tehát a Költségvetési Tanács (tagjai Kovács Árpád elnökön kívül: Matolcsy György és Domokos László, utóbbi a Fidesz-frakcióból ült át az Állami Számvevőszék élére) nem adja meg a hozzájárulását a költségvetés elfogadásához (amit megtehet akár azért is, mert az „államadósság” vagy a „teljes hazai össztermék” fogalmát eltérően értelmezi a kormánytól), akkor a költségvetési törvény nem fogadható el, következésképp jelenleg lényegében Matolcsy Györgyön, Domokos Lászlón és Áder Jánoson múlik, hogy a feles többségű kormány kitölti-e a mandátumát, avagy új választást kell kiírni.

Könnyen belátható tehát, hogy a mandátumok egyszerű többségére, „kormányváltásra” törekedni kevés ahhoz, hogy a Fidesz által szétbarmolt közjogi rendszert és a politikai váltógazdaságot helyre lehessen állítani (ami annak is előfeltétele, hogy tágabb értelemben a jogállami szabályok mellett működő szabad gazdasági és politikai verseny helyreálljon, és Magyarország ismét vonzó befektetési célpont legyen, ahonnan a fiatalok nem menekülnek el, mert egy kormányellenes tüntetésen való részvételük miatt megbírságolják őket). E cél eléréséhez nyilvánvalóan a mandátumok kétharmadának megszerzésére van szükség.

A Fidesz által megalkotott választási rendszer szerintem egyik legfőbb jellemzője, hogy az egyéni választókerületekben az egyfordulós szavazás során a szavazatok relatív többsége is elegendő a mandátum megszerzéséhez. A másik fontos jellemzője a győzteskompenzáció: a mandátumot szerzett jelöltre leadott szavazatok egy része töredékszavazatként tovább növeli a párt listás szavazatainak számát, holott a töredékszavazatok rendszere eredetileg a mandátumot nem szerzett jelöltekre adott szavazatok figyelembe vételével volt hivatott valamelyest közelíteni a választás eredményét a választói akarathoz.

Jelenleg tehát az a helyzet, hogy a győztesre adott szavazat egyszerűen többet ér, mint a többi. A relatív többségnél fogva minden olyan körzetben, ahol több ellenzéki jelölt indul a fideszes jelölttel szemben, a fideszes jelölt akkor is nyerni fog, ha az ellenzéki jelöltek összesített támogatottsága meghaladja a fideszes jelöltét. Ha pedig ez a jelölt viszi a körzetet, akkor a győzteskompenzációnál fogva a Fidesz listás szavazatainak száma tovább nő, tehát ismét nem kizárt, hogy relatív többség mellett is megszerzi a mandátumok kétharmadát. Természetesen előfordulhat, hogy bizonyos körzetekben ellenzéki jelölt szerzi meg a szavazatok relatív többségét, sőt az is, hogy ennek alapján az ellenzék egyszerű többséget szerez a parlamentben, mint láttuk azonban, ezért a célért akár el se induljon.

Kulcsfontosságú ezért, hogy az ellenzék ezt a választási rendszert fordítsa a visszájára, és érje el, hogy az a Fidesz fejére hulljon vissza. Lehet, hogy egyes értelmiségiek fáznak az összefogás szótól, szerintem teljesen mindegy, minek nevezzük, az a lényeg, hogy a fideszes jelölttel szemben egy ellenzéki jelölt álljon, mert csak így garantálható, hogy az ellenzék megszerezze azt a kétharmados többséget, amelyre törekednie kell. Azok, akik ennek a választási helyzetnek a kialakítását gátolják, a történelem és a gyermekeink előtt tartoznak majd elszámolni azért, mert hagyták, hogy ez a jelenlegi törvényesített rablóbanda tovább dúlja az országot.