Persze, hogy mindenki belepisil a medencébe, csak azért, ne a trambulinról tegye. Ez egy nagyon magyar mondás, egy angol vagy egy német egyáltalán nem érti, arrafelé már a mondat első fele is felfoghatatlan – de már egy szlováknak vagy egy románnak sem annyira természetes ez, mint nekünk. Mi nagyon sok olyasmit is természetesnek tartunk és elviselünk, amit mások nem. De ha egyszer csak besokallunk, akkor hirtelen minden megváltozik.

Most szándékosan nem 1956-ot hozom fel példaként, az már régen volt, a többi klasszikus példa pedig még régebben, de van egy sokkal frissebb eset is, amelyet érdemes lehet feleleveníteni. 2012 március 30-án, pénteken még azt hallhattuk a Fidesz korifeusaitól, hogy mindenáron megvédik az ország első emberét a nemtelen támadásoktól. 2012. április 2-án, hétfőn Schmitt Pál köztársasági elnök lemondott.

Véletlenül tudom, mert volt tanítványaim mesélték, akik akkoriban a Fidesznek dolgoztak közvélemény-kutatóként, hogy az a hétvégéjük őrületes rohammunkával telt. Azt az utasítást kapták, hogy most rögtön, pillanatok alatt derítsék ki, mit gondol az ország Schmitt Pál doktori disszertációjáról, a főnökség tudni akarja a pontos és teljes igazságot. A hallgatóimat is váratlanul érte, amit tapasztaltak: ellentétben az akár pár nappal korábbi mérésekkel, a hétvégén megfordult a közvélemény. Úgy látszik, kétszáz oldal tiszta plágiumtól hirtelen besokallt az ország, ezt már nem tekintette bocsánatos diákcsínynek. Ezt már a trambulin esetének tekintette. A következmény nem is maradt el, a Fidesz már hétfőn reagált a közvélemény megváltozására, és azonnali hatállyal lapátra tette Schmitt Pált.

Valami hasonlót érzek most is a levegőben. Az ország mintha besokallt volna a Fidesz modorától, Lázár János bécsi rettegésétől, Németh Szilárd és Deutsch Tamás bölcsességeitől, Semjén Zsolt vadászataitól, Kósa Lajos álnaivitásától, az egy vőre jutó nemzeti jövedelemtől (én először Mellár Tamástól hallottam ezt a poént, az eredeti szerző nem tudom ki, talán épp ő, de ez most nem is fontos: folklór lett, és kész).

Pont jókor: alig két hét múlva az országnak módja lesz látványosan hangot adni annak, hogy valóban besokallt. Ezen még az MSZP változatlan töketlensége, a Jobbik kompromisszum-képtelensége, a DK picsogása („fúj, nácik”), vagy az LMP szerepzavara (zöldek még egyáltalán?) sem tud változtatni, mindezek legfeljebb csak egy kicsit nehezebbé tudják tenni a közakarat megnyilvánulását. Meg a Fidesznek adnak még egy esélyt arra, hogy ugyanolyan gyorsan és határozottan lépjenek, mint 2012 április 2-án, és mentsék a menthetőt. Szerencsére minden bizonnyal egyik sem számít már: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének becézett rémálom április 8-án úgy fog elolvadni, mint a hó.

Hogy másnap mi lesz? Adjunk egy esélyt annak, hogy az imént felsorolt esendőségek ellenére a politika szereplői (beleértve a Fideszt is) összekapják magukat, és végre elkezdenek politikusként viselkedni. Tudom, ilyesmiben egyszer már nagyot tévedtem, amikor 2010-ben így írtam: „a kétharmados többség eddig soha nem látott lehetőségeket is hordoz magában. A győztes számára így már nincs kifogás, nem tolhatja át senkire annak a felelősségét, miért nem csinálja meg a mindenki szerint szükséges fájdalmas reformokat.” Hát, Orbánék inkább a szabadrablást választották. De hátha most végre felnő egy új, igazi politikus-generáció is, Vonával, Karácsonnyal, Széllel, Fekete-Győrrel, Márki-Zayval. Más esélyünk nem nagyon van.

És mi van, ha tévedek, és április 8-án mégsem olvad el minden, mint a hó? Akkor marad a Fidesz és a NER, és lesz még sok család, amelynek legjobb sarjai külföldön keresik a boldogulást. Akik pedig maradunk itthon, tovább ugorhatunk egymás torkának. Én pedig elgondolkodhatok, miben tévedtem, amikor úgy láttam, hogy az ország besokallt.