Botka László el van vetve. A szegedi polgármester az elmúlt kilenc hónapban újra és újra elmérte saját erejét, pártja hitelét. Nem maradt neki más sikerélmény, mint ideig-óráig uralni visszalépésének okát. Sietnie kell haza, hogy városát legalább megőrizhesse. De mit őrizhet meg a baloldal a 2018-as választási esélyeiből, miközben már a túlélés a tét? Ezen gondolkodott el Hont András.
Kezdjük az elején.
Az MSZP alighanem kuka – bár egy választást még túlélhet.
A nagyon-nagyon kevés, szóba jöhető miniszterelnök-jelölt közül egyet sikerült végérvényesen leamortizálni. Ugyanakkor önmagában ennek a helyzetnek nincs egyértelmű haszonélvezője a párton belül és azon túl, hiszen egyaránt erősíti a gyurcsányista és az antigyurcsányista erőket, és ezzel megszilárdítja a feloldhatatlan ellentmondások egyikét. Mindeközben az ellenzék elvi, személyi, szerkezeti és infrastrukturális gondjai közül egyet sem oldottak meg.
Az okok mélyen gyökereznek, a rendszerváltásig nyúlnak vissza és roppant szerteágazóak. A jelenlegi kalamajka kiindulási pontjaként viszont egyetlen konkrét esemény is megjelölhető: az MSZP tavalyi tisztújítása. Egy és negyed évvel a kongresszus után és fél évvel az országgyűlési választás előtt nem lehet tudni, hogy
- ki a mostani kormányfő kihívója,
- milyen formáció élén indul csatába,
- és milyen üzenettel győzné meg a választókat?
Összerakhatatlan szavazóbázis, és még az is kevés lenne
Az egyenletet pedig bonyolítja, hogy az ellenzéki szavazók hihetetlenül heterogén képet mutatnak, egységes képviseletükhöz egymást kioltó feltételeknek kéne megfelelni. Soraikban megtalálhatóak a magasan kvalifikált, adott esetben magas státuszú, esetenként már külföldön élő magyar polgárok, akiknek az Orbán-rendszerrel szemben komoly koncepcionális kifogásaik vannak, őket programalapon lehet megszólítani. Ellenkezőleg azokhoz a lecsúszóban lévő tömegekhez, vagy már régen a mélyszegénységben élőkhöz, akiket ígéretekkel.
Ennél is banálisabb a közelmúlthoz – azaz a szocialista–szabad demokrata kormányokhoz, hangsúlyosan a 2006 utáni Gyurcsánnyal azonosítható korszakhoz – fűződő viszony mint ellenzéki törésvonal. A mai hatalom ellenfeleinek egy karakteres részét alkotják a korábbi MSZP–SZDSZ-kormányok örökösei és azoknak a hívei, továbbá azon szervezetek és táboruk, amelyeket kifejezetten a szociálliberális érával szembeni kritika vagy egyenesen harc formált politikai tömörüléssé. Ilyen az LMP és a Jobbik, és már föltűntek a hozzájuk képest is újak (a Momentum környékén vagy szervezetlenül itt-ott), akik számára a zöldpárt és a radikális jobboldal is a régi világot jeleníti meg.
A gordiuszi csomót az ellenzék 2014-ben úgy próbálta átvágni, hogy hasba szúrta magát, a csomó viszont érintetlen maradt.
Ennek ellenére a csúfos bukást hozó, összefogásos forgatókönyv újból és újból előkerül.
- Egyrészt MSZP-s szirénhangok formájában,
- másrészt a Demokratikus Koalíció elszánt rajongóinak virtuális térben való fáradhatatlan jelenlétének köszönhetően,
- harmadrészt kívülről behekkelt „megoldási javaslatokként”,
- negyedrészt merő fantáziátlanságból.
Amennyiben egy nem jobbikos ellenzéki politikusnak vagy véleményformálónak végképp semmi nem jut az eszébe, akkor kifejti, hogy most már tényleg össze kéne fogni. Pedig ez egyfelől a legkevésbé sem pártvezetők döntésein múlik; például ha az LMP fölmenne egy közös listára, úgy szavazóinak jelentős része azonnal faképnél hagyná. A rezsimellenes választók egy nagy csoportja alapból nem hajlandó olyan listára szavazni, amelyiken két dolgot felfedez: Gyurcsány Ferenc nevét és az MSZP emblémáját. Mert csak.
Másfelől meg a papíron összeadott, nem jobbikos ellenzéki szavazatok sem elegendőek. Legutóbb az összefogós lista és a Fidesz között egymillió voks különbség volt, s ha az előbbihez hozzávesszük az LMP negyedmilliós kontingensét, a kormánypártról meg azt föltételezzük, hogy időközben gyengült, még úgy is százezrek hiányoznak egy győzelemhez. Vagy az LMP-nél is inkompatibilisebb Jobbikra, vagy valamilyen innovációra lenne szükség. Ma egyik sem tűnik realitásnak.
Teljes zűrzavar
A Fidesztől balra található ellenzék (ma már nyugodtan ideszámítható a Jobbik is, de most nem róluk lesz szó) ideológiailag is hasonlóan megosztott, annak eredményeként, hogy a rendszerváltás utáni politika szervezőelve sokkal inkább törzsijellegű volt, mint elv- vagy érdekalapú. Ma a kurzus demokrata ellenzékének tartják magukat konzervatívok, különböző színezetű liberálisok (egalitáriusok és elvágólagosan piacpártiak egyaránt), szocdemek, radikális baloldaliak, környezetvédők, anarchisták és mindenféle csodabogarak.
Egy akolba terelésük nyilvánvalóan szembemegy a parlamentáris demokráciák logikájával, tehát azzal, hogy a nézetek és érdekek nyíltszínen ütközzenek, ám ezen kívül két gyakorlati problémát is okoz.
- A) Az első – sokszor ismételt – következmény, hogy egymást ennyire kizáró elképzelésekből sosem lesz hatékony kormányzás, de annak hihető ígérete sem.
- B) A másik viszont az, hogy már a választás előtti szituációban elbukik mindenki, aki a tisztázás szándékával lép föl.
Ha az ellenzék élére álló személy vagy szervezet határozott eszmei karaktert, egyértelmű programot akar adni ezen politikai erőtérnek, akkor azonnal kivívja egy másik áramlathoz tartozó közszereplő bírálatát. Így az ellenzéki térfél folyamatosan vitatkozó, kormányzásra képtelen látványt nyújt, vagyis a hatalom lejárató hadműveletének első szakaszait a kormánykritikusok maguk végzik el. Ezt tapasztalhattuk meg a baloldali fordulatot hirdető Botka László esetében is, de hasonló sorsra jutottak a liberálisabb szólamokkal előálló szereplők, akik a balosok haragját húzták magukra.
Orbán-ország, minek nevezzelek?
Nem ideológiai, de tisztázatlan elvi probléma a regnáló berendezkedéshez való hozzáállás. A hatalom ellenfelei (ideértve a nem hivatásos mozgalmárokat is) képtelenek eldönteni, hogy a rendszer, avagy a kormány ellenzéke kívánnak lenni. Arra kérnek fölhatalmazást, hogy a demokratikus, jogállami viszonyokat állítsák helyre, de ehhez olyan eszközt ajánlanak, mintha tisztán demokratikus, jogállami körülmények lennének; ez folyamatos hitelességi deficitet okoz, és aláássa a Fidesz-bírálat komolyságát.
Az ellenzéki szavak és tettek közti következetlenség tág teret hagy a kormányzati manipulációnak.
Ahogy a múlt is kiapadhatatlan forrása a szüntelen torzításoknak. Az MSZP egyre valószínűbb eltűnése sokak számára a kommunistákkal való történelmi leszámolást jelenti, és igazságtételként szolgál. Mindez igaz is lenne, ha 1990-ben történt volna meg. Kicsit hasonló a Népszabadság-sztorihoz, mely lap neve, kétségtelen öröksége és hagyományai ellenére egészen más szerepet töltött be a rendszerváltást követően, mint annak előtte. Ettől az időszaktól és a megszűnés pillanatában fönnálló körülményektől nem lehet eltekinteni, és ahogy a Népszabadságot, úgy az MSZP-t sem lehet csak önmagában nézni.
A Magyar Szocialista Párt meghatározó figurái és háttéremberei hamar fölismerték, hogy a teljes elitcserétől, meglévő pozícióik elvesztésétől csak a liberális jogállam védi meg őket, így annak vonakodó és következetlen híveivé váltak megannyi esetben. A bukás idején pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy az őket kommunistázók éppen pártállami módszerekkel operálnak, a későszocialista korét messze meghaladó propagandát folytatnak, és megannyi mozzanatában elevenítik föl a ’90 előtti világot. Miközben persze az MSZP bőven megérdemli a támadások sokaságát; a szervezetet szidalmazni akarók kedvükre találhatnak célpontot.
A párt ugyanis magán viseli a taglalt ellentmondásokat: egyszerre volt otthona és képviselője a rendszerváltás veszteseinek és nyerteseinek, káderállományát egyszerre alkották szenvtelen technokraták, elkötelezett szakszervezetisek, hithű balosok, pártbürokraták és ahogy haladtunk előre az időben, egyre nagyobb számban politikai vállalkozók. Csoda, hogy ez az öszvérpárt eddig húzta.
Új remények, baljós árnyak
A fenti ellentétek és nehézségek a 2014-es választást követően iszonyatos súllyal szakadtak rá az egész ellenzékre, megterhelve a rettenetes anyagi és szervezeti állapottal. Ebben a helyzetben néhány baloldali politikus, tanácsadó önkéntelenül követte az egyetlen lehetséges utat: a szövetségi huzavona helyett helyi szintre koncentrált (ugyanis a levitézlett prominensek és pártemblémák helyben egy-egy népszerűbb figura által eltakarhatók), építgette a különféle szellemi-mozgalmi kapcsolatokat, és szélárnyékban tartotta a rendelkezésre álló merítés talán egyetlen potenciális kormányfő-jelöltjét.
Az ellenzéki nyomor egyik legfontosabb összetevője ugyanis az, hogy alig akad politikusa.
A karaktergyilkosságok és egyéb változatos kicsinálási metódusok közepette érthetően kevesekben mocorog a közéleti szerepvállalás iránti igény. Ma a magyar politikában azok vesznek részt, akik már 2010. előtt is politizáltak, valamilyen véletlen folytán belekeveredtek, vagy nincs vesztenivalójuk. Ilyen adottságok mellett minden épkézláb jelöltre vigyázni kéne – legalábbis, ha egyértelműek a szándékok.
A tavalyi szocialista káderkeringő viszont komoly kétségeket ébresztett ezzel kapcsolatban. Meglepő módon ugyanis a 2014-16. közötti két év a baloldal 2006-tól induló vesszőfutásában a legsikeresebb periódus volt, viszont maga az MSZP jottányit sem lett menőbb, fontosabb, erőt sugárzóbb, így egy alkalmi belső-külső koalíció – gyakorlatilag teljes érdektelenség mellett – meneszteni tudta a párt vezetését. A Demokratikus Koalíció és a Nemzeti Együttműködés propagandagépezete titkot sem csinált abból, hogy kedvére való az eredmény, a Molnár Gyula–Hiller István-duó érkezése. A DK reménykedhetett abban, hogy egy barátibb egyben kaotikusabb MSZP mellett a baloldal vezetőereje lehet, míg a NER nem volt bánatos attól, hogy – biztos, ami biztos – még a színre lépés előtt levágnak egy miniszterelnök-aspiránst.
Az azt követő félév derűs migránsozással, olimpiaellenes aláírásgyűjtéssel és ellenzéki sárdagasztással telt; a felek nyilvánosan az előválasztás tervén rágódtak, míg a háttérben zűrös alkudozások kezdődtek. A múlt héten elismert, majd elképesztően ügyetlenül cáfolt miniszterelnök-jelölti casting több mindent mutat. A kormány mögötti/alatti tényezők nem ártatlan szemlélői az ellenzéki oldal szerencsétlenkedéseinek, hanem lehetőségeikhez mérten alakítói is. A zavaros kapcsolatrendszerű Tarjányi Péter e sorok szerzőjének arról vallott, hogy már 2016 tavaszán fölkérést kapott (azzal kapcsolatban, hogy pontosan kitől, arra hetente máshogy emlékszik) egy jelölt fölkutatására, és ehhez a paramétereket is előírták:
„40-50 év közötti, heteroszexuális férfi”.
Alibinek jó lesz
No, mármost. Egy „40-50 év közötti, heteroszexuális férfiban” való kiegyezés azt is mutatja, hogy a paktum részesei az egészet nem gondolják komolyan. Egy semmiből fölbukkanó, hátország nélküli, széles körben ismeretlen egyetemi oktató miniszterelnök-jelöltsége a feladat elalibizését jelenti.
- Ez a DK-nak, amely elkötelezett támogatókkal rendelkezik ahhoz, hogy utólag se kérjék számon a kalkulálható bukást: jó.
- Azon szocialistáknak, akik pusztán túl akarják élni a választást: jó.
- Különféle társutasoknak, akik föl akarnak kapaszkodni egy bejutásra esélyes listára, vagy részesülni az ellenzék maradék erőforrásaiból: jó.
- Nem jó viszont azoknak, akik formális felelősséget vállaltak egy versenyképes alakzat megterméséért.
Tavaly év végére a Molnár–Hiller-páros azzal volt kénytelen szembesülni, hogy az őket győzelemhez segítő Mesterházy Attila–Molnár Zsolt-tandemnek csak a párt megszerzéséhez volt tudománya, arra, hogy azzal mit lehetne kezdeni: nem. Így Botka László akadálytalanul térhetett vissza.
Botka arra épített, hogy mivel neki nincs nagyon több dobása, az egész karrierjét fölhelyezi most egy baloldali győzelemre, úgy akkor ezt a többiektől is elvárhatja. Nem számolt ugyanakkor azzal, hogy igenis legitim ellenzéki elgondolás az, hogy nem a győzelem az első. Az LMP, a fölbukkanó Momentum, a menetközben elnököt váltó, szintén egy homo novust, Juhász Pétert frontvonalba küldő Együtt őszintén hirdetheti, hogy a politika megújítása a célja, és nem a meglévő alternatívák egyikébe való besorolás.
Egyedül a DK-részéről disszonáns a hasonló kritikai hozzáállás. Természetesen senki nem vetheti a DK szemére, hogy bírálják Botkát vagy bármelyik politikust, ám az elmúlt hónapok Botka-gyalázásának hevessége és aránytalansága ismételten azt bizonyítja, hogy
amit a Gyurcsány-párt magáról hirdet, hogy tudniillik a rendszer megveszekedett ellenfele, és Orbán megdöntése minden mást megelőz: egész egyszerűen nem igaz. Ezt nem árt a későbbiekre is megjegyezni.
Ahogy azt sem, hogy az MSZP saját hagyományaiból egyedül a mutyizással vegyes ármánykodást őrizte meg. Semmi meglepetés nincs abban, hogyha élre áll egy szocialista politikus, akkor egy másik nyílt színen azonnal kétségbe fogja vonni, a harmadik meg a háttérben igyekszik megfúrni. Botka legnagyobb hibája az volt, hogy elvállalta a jelöltséget, ahelyett, hogy pártelnökként tért volna vissza, és demokratikusan, de határozottan leszámol azokkal, akik egyszer már hátba szúrták. A szegedi polgármester elmérte saját erejét, pártja hitelét, és végül csak arról tud beszámolni, hogy az ő szándékai tiszták voltak, partnereié viszont nem feltétlenül. Ez valószínűleg így is van. És?
Mit lehet itt tenni?
Semmit.
Mondjam bővebben? Elméleti megoldások szép számmal kínálkoznak még most is.
A TERV: A legkézenfekvőbb és leglogikusabb az, amelynek – nyilván – semmi esélye. Botkát többen kapacitálták, hogy a jelenlegi szituációt fölhasználva, pótolja korábbi mulasztását, és vegye át a pártot. Botka László ezt most megtehetné, így a bukás ódiuma sem terhelné annyira, kiszoríthatná a kétfele játszókat a politikából, míg miniszterelnök-jelöltként előre engedhetné Szél Bernadettet. Ez két – ma akutnak látszó – problémára kínálna megoldást.
- Egyesíthetné az óbaloldal és az LMP-szavazóit, akik csak akkor voksolhatnak egy régi pártokkal is fémjelzett listára, ha ez érdektelen, mert a saját kormányfő-jelöltjükre szavaznak. (Mindehhez persze az is kell, hogy a órezsim emblematikus figurái ne szerepeljenek a listán.)
- Másfelől pedig egy határozott kontúrú baloldali erőt teremtene meg. Egyenlősítési törekvések, némi szociális demagógia, egy kis feltétel nélküli alapjövedelem, egy kis korporativizmus, egy kis női kvóta.
Hogy ez milyen volna? Szerintem rémes.
Azonban a baloldal ideológiai kérdésekben nem hallgathat rám. (Sem Seres Lászlóra, sem Révész Sándorra, sem Széky Jánosra, sem Béndek Péterre, sem más kiváló, ám nem baloldali tollforgatóra.) Azt, hogy konzervatívok és liberálisok adnak folyamatos elvi útmutatást baloldali szervezeteknek, sürgősen be kell fejezni. Ahogy azt is, hogy liberális és konzervatív politikusok csimpaszkodnak bele a nagyobbacska balos szervezetekbe. Ez a helyzet mindenkit kompromittál, és táplálja a zűrzavart.
Botka azonban nem fog a pártelnökségbe beleállni, mégpedig azért nem, mert miniszterelnök-jelölti kalandja leginkább városvezetőként tépázta meg.
Az MSZP és az egész balos cirkusz annyira fertőző, hogy amúgy sikeres projektekre is ráragasztja a komolytalanság kórját. A szegedi elöljáró valószínűleg most arra fog koncentrálni, hogy helyben állítsa helyre megtépázott tekintélyét.
B TERV: A többiek előtt meg nyitva áll az az út, hogy az MSZP és a DK összeforr egy hamisítatlan retrokoalícióba, míg a többi kisebb-nagyobb, 2010-et követően föltűnt baloldali szervezet nyíltan vállalt célja az ő legyűrésük lenne. Legalább ez dőljön el 2018-ban. Azonban a korszak- és nemzedékváltást hirdetők sem a korszak- és nemzedékváltással foglalkoznak, hanem egymás kiszorításával, hogy majd egyszer közülük ki lesz az, aki végrehajthatja a korszak- és nemzedékváltást. (Btw: így senki.)
Marad az, amit a 2014-es összefogás-saga egy emlékezetes epizódjánál (amikor a petícióértelmiség fölkiabálta Gyurcsány Ferencet és népi zenekarát a közös listára) írtam:
„az összefogósdi-kiszorítósdinak nem a választási győzelem a tétje, hanem csupán helyezkedés, hogy ki lesz a következő ciklus látszatellenzékének meghatározó alakja. Azonban ezzel a szerencsétlenkedéssel jó esély nyílt arra, hogy ez a kérdés is eldőljön. Fölkészül: Vona Gábor.”
Ma sem gondolom másként.
