Az állam ősbűne

Volt szerencsém Oroszországban élni, amikor a civilekkel szembeni putyini szigorítások megkezdődtek. A séma ugyanaz volt, mint nálunk. Először idegen ügynököknek titulálták azokat, akik kritikát mertek megfogalmazni. Majd adóhatósági és más intézményi zaklatásoknak vetették alá a delikvens szervezeteket. Szervereket, dokumentumokat foglaltak le, és lehetetlenné tették a törvényes napi működést.

Érdekes, hogy amíg a céges adományozás bezuhant, az egyéni adományozás a törvény elfogadása utáni első sokkot kiheverve azóta gyorsabban növekszik. Putyin az ellenkezőjét éri el annak, amit akart. Tudatosodnak, aktívvá vállnak az emberek. (Ráadásul azóta Oroszország visszakozott, és számos kivétellel hígította az eredeti törvényt, mert belátták, összeomlanak a szociális szolgáltatások a civilek nélkül.)

A buta példa ragadós. Indiában évek óta próbálják ellehetetleníteni többek között a Greenpeace-t, de a nyavalyásokat (akiket indiai magánemberek támogatnak) nem lehet kifüstölni, és csak szivárogtatják a hazug jelentéseiket arról, hogy az indiai gazdasági és társadalmi csodának súlyos természeti következményei vannak. Felháborító! Szerencsére a Ford Alapítványt (az indiai Sorost) sikerült dollár-százmilliók befektetése után kipaterolni.

Kína. 2008-at írunk. A rettenetes szecsuáni földrengés éve, amelyben 240 ezer ember halt meg. Ekkor Peking lakossága hivatalos adatok szerint közel 20 millió volt, úgy két magyarországnyi. A bejegyzett civil szervezetek száma közel 7 ezer. Alig tobb, mint a tizede a mai magyarországi szervezetek számának. Hivatalos becslések szerint viszont 35 ezer működő, nem bejegyzett szervezet döntött úgy, hogy nem regisztrálja magát. Mert iszonyatos volt a bürokrácia. Lakóotthonokat hoztak létre fogyatékosoknak, nyelvoktatást, idősellátást kínáltak, egy kis részük pedig jogvédelemmel is foglalkozott. És akkor jött a földrengés.

Az állami gépezet tökéletesen működött. A katonaság majdnem hermetikusan lezárta a területet. Csakhogy a segítség nem akart odaérni a rászorulókhoz. Civil szervezetek kizárólag engedéllyel lephettek be – leginkább sehogy. Mégis bejutottak, egyénileg, önkéntes segítőkként. Mert azt szabad volt, zónahatáron belül újraszerveződtek és mentettek. Életeket, sorsokat, jövőt. Miközben a párt és a kínai néphatalom mindent megtett, hogy kitalálja, mit is kéne tenni. Na ilyenek ezek a civilek.

Iróniát félre, ne legyünk naivak. Nálunk sincs ez másként. Példálózhatnék vörösiszappal vagy hóviharral is. De mi emberek akkor is segítünk, ha tilos vagy nem ajánlott. Ennek egyik formája a civil szervezet. A hatalom meg nem mindig lelkes. A szektor elsorvasztása azonban nem most és nem a Fidesszel kezdődött.

A kistafírozott politikai (agy)trösztökről, pártok ifjúsági szervezeteinek korrupciós ügyeiről nem írok, de ezek a tisztességes civilekre is rossz fényt vetettek. Eltűntek mindemellett az adományozást segítő adókedvezmények; az állami adományozás politikai játszótér lett, és a céges adományozásban is gyakori a súgás és a nyomásgyakorlás, és nemcsak az MVM-nél. Az állam ráadásul mindig kiválasztotta lojális civiljeit, amelyek véleményét kikéri és ezeket meg is fizette. Az állam elerodálta a civilséget.

A civilek ősbűne

Az elmúlt huszonhét civil év egyik fő problémájáról Sebály Bernadettel ellentétben én úgy latom, ha volt a civil szektoron belül bármiben is egyetértés, az leginkább három dologhoz kötődött:

1) a verseny és versengés rossz, ehhez kapcsolódva a civilek munkája pénzben nem számszerűsíthető;

2) sok állami forrás kell. Pont.

3) legyen EGY civil érdekképviseleti mechanizmus vagy civil parlament (ez utóbbi látszólag logikus felvetés, megérne egy önálló cikket, de hatása végzetesebb lenne, mint hinnénk).

Mindhármat megkaptuk: nincs valós verseny állami forrásokért (sem), ugyanakkor sokkal több lett az állami forrás (amit mindig az aktuális hatalom tekerget jobbra, balra), és van a CÖF, amin keresztül konzultálni lehet az állammal. Ja, hogy nem így akartuk? A kasszánál tetszettünk volna panaszkodni.

 

Az akkor még csak készülődő Nemzeti Civil Alapprogram helyett (sokmilliárdos állami forrásosztó alap) gyér számú szakértő a magánadományozás ösztönzését javasolta. A civil szektor azonban egyként állt ki az állami alap ötlete mellett. Amikor az egyszázalékos törvény negatív hatásairól kezdtünk beszélni kollégáimmal, civil össztűz zúdult a fejünkre, mert mégis hogy merjük megkérdőjelezni a civil szent grált. Ráadásul hogy gondoljuk, hogy az emberek akkor is adnának, ha saját zsebből kellene adniuk (nem pedig a befizetendő adó egy részét ajánlják fel valaki számára).

Példák tucatjait sorolhatnám, de lényeg a lényeg:

a magyar civil szektor ősbűne, hogy sosem aktivizálta igazán a legfontosabb és legmegbízhatóbb szövetségesét: az állampolgárt.

Stratégiai hiba volt az állami forrásokat erőltetni, az egyéni adományozást pedig elhanyagolni. Évtizedes lemaradás keletkezett, valamint egy vákuum a hatalom kontrollját illetően. Nem a civil parlament hiányzik, hanem olyan pénzügyileg nem zsarolható, hiteles, hozzáértő szervezetek, amelynek forrásai gerincét nem a magyar állam, de még csak nem is a Soros Alapítvány adja, hanem mi, magyar emberek, egyben választópolgárok.

Ehelyett többezres tagsággal rendelkező szervezetek legtöbbször minimális tagdíjat (sem) kérnek. Havi kétszáz forint az egy évben egy főtől már kétezernégyszáz. Tíz tagtól huszonnégyezer, ezer tagtól már 2,4 millió. Ja, csak ahhoz, hogy a tagok ezt befizessek, aktív párbeszéd kéne? Hogy azok értsék, miért fontos a havi kétszáz forint? De igaz ez a többi civilre is.

Nagyon kevés azon szervezetek száma, amelyek jelentős és rendszeres adományozói körrel rendelkeznek. Az adományszervezés vagy fundraising agresszív, tudatos és tervezett stratégiákat igényel. Millió impulzus ér minden embert naponta. Verseny van a figyelmünkért. Nem érzelgősködhetünk, ha azt akarjuk, hogy szívek és pénztárcák nyíljanak meg. Kérni, gyűjteni, meggyőzni kell, és nem azt nézni, hogy megint volt egy szélhámos, aki lenyúlja az embereket a metróban a Blahán. Hívtál rendőrt? Hívjál!

Soha nem volt eléggé fontos a civil szervezeteknek, hogy beszélgessenek. Ne pedig kinyilatkoztassanak. Hogy versengjünk a szimpátiáért. Hogy pénzadományt, ilyen rettenetes elköteleződést kérjünk az átlagembertől arra, ami fontos. Füstös irodákban, lepukkant konferenciatermekben, magunk között társalogtunk mindig, és nem hallottuk meg, amit az emberek gondolnak, amitől félnek. És átadtuk ezeket a megválaszolatlan kérdéseket a szélsőjobbnak és a szélsőbalnak és a fene tudja, még milyen populista féligazság-bűvészeknek.

Vannak persze üdítő kivételek, és most nem a CÖF-re gondolok. A TASZ, az Atlatszo.hu még ha kicsit megkésve is, de megtalálja majd azt a kritikus és elkötelezett tömeget, amellyel párbeszédet folytathat, és amelyik adományozni fog. Mint ahogy megtalálják majd a többiek is.

Az állampolgár ősbűne

A legfontosabb: mi magyarok nem hittünk soha abban, hogy az egyén által támogatott civil szervezetek ugyanolyan alapkövei egy jóléti demokráciának, mint az alkotmány vagy a parlament.

Nem a civilekről szól ez a vita, hanem rólunk, átlagemberekről.

Jól vagy rosszul (többnyire jól), a civilek végzik a dolgukat. Nem csak akkor, amikor az átlagember ingerküszöbe elér egy bizonyos szintet, és kimegyünk tüntetni vagy lájkolunk valamit. Hanem előtte is meg utána is, éveken át. Nem azokat a szervezeteket kellene nézni, amelyek lopnak, csalnak, hanem azokat, amelyek nem. Amelyek idős anyáinkon segítenek, amikor mi távol vagyunk; amelyek ott állnak mellettünk, amikor az orvos érthetetlenül magyaráz valamit latinul, és csak annyit fogunk fel, hogy rák. Vagy akikről nem is tudjuk, hogy léteznek, de ők veszik a gyereknek az iskolai eszközöket, mert a költségvetésből nem jut.

Drága magyar állampolgár! Ha eddig még nem tetted, minden századik társadalmi témájú lájk és reposzt helyett küldj ötszáz forintot (lehetőleg havonta és állandó megbízással, hogy az adminisztratív és gyűjtési költségeket minimalizáld) annak a szervezetnek, amelyről azt gondolod, hogy jól dolgozik. Kutasd fel, járj utána, hívd fel, ha béna hírlevelet küld, mondd el nekik. De légy türelmes és adományozz. Nekik kevesebb jut marketingre. Az olcsó csempét meg a gyerek cipőjét is keresed a neten napokig, tedd ugyanezt a jó ügyekkel! Ez most a te dolgod is.

Az elmúlt közel huszonöt évben magyar civil szervezeti munkatársak ezreit ismertem meg személyesen. Csodálatos emberek, mindennapi hősök. Egy kézen meg tudom számolni a tolvajt vagy csalót. Sokkal jobb arány ez, mint az üzleti életben, a politikáról meg ne is beszéljünk. És ők sem hibátlanok. Nem találtak meg téged, például, akinek fontos az, amit csinálnak.

Feloldozás?

Nem kell. Pánikolni sem. Egy rettenetesen rossz civil törvény kell, ami feldühíti az embereket, és ami megérteti velük, hogy nincs működő társadalom erős civil szervezetek nélkül. És hogy nem a mindenkori hatalomnak kell sarokba szorítania a civileket, hanem az állampolgár érdekeit képviselő civileknek az államot, ha visszásságot látnak. És ez munka és pénz, amit nekünk kell összedobnunk. Demokrácia újratöltve.

A szerző nemzetközi fejlesztési szakértő, aki másfél évtizedig a magyar civil szektor hatékonyságának jobbítását segítette.