Az ő életében semmit nem lelnének a karaktergyilkosok, amit valóságmorzsaként a hazugságaikhoz keverhetnék. Semmilyen diktatúrát nem szolgált soha, nem volt neki levedlendő kígyóbőre, mély undorral vette számba az utódpártiság, utódkáderség fonákságait és következményeit.

Hosszú, hiperaktív és gyakorlatias ellenzéki életet élt a pártállamban. Annyi embernek annyit segített a Szegényeket Támogató Alapon belül és kívül, ahánynak, amennyit tudott. Pozitív gondolkodással, nagy életkedvvel, a legtársaságibb életgyakorlattal viselte az ellenzéki lét súlyos egzisztenciális és anyagi következményeit, távol tartva magától minden hősi és áldozati képzetet.

Kevesen mozogtak nála otthonosabban és tudatosabban a társadalom legmélyén, keveseknek volt nála bőségesebb élettapasztalata. Mit mondhatnának néki azok, akik a valóságtól távol élő, életidegen dogmatikusokként szokták megbélyegezni azokat, akik velük ellentétben komolyan veszik az elveiket és normáikat.

Amilyen sokan szajkózzák, hogy az egész politikai elit úgy romlott, ahogy van, olyan kevesen tartják számon és értékelik azokat, akiknek távolról sem volt közük soha, semmilyen gyanús ügyhöz, akikről a korrupció eszébe sem jut senkinek. A demokratikus ellenzékből jöttek túlnyomórészt ilyen voltak. Solt Ottiliától Kis Jánoson, Szabó Miklóson, Kőszeg Ferencen, Szilágyi Sándoron Kenedi Jánoson, Havas Gáboron stb., stb. át Tamás Gáspár Miklósig. Ahhoz képest, hogy mekkora a (látszólagos?) igény tiszta múltú és kezű politikusokra, egyikük sem kapott erősebb ösztönzést arra, hogy hivatásos politikus legyen, illetve maradjon, és példaképként sem kelendőek.

Volt tehát egykoron egy (több) hiteles, feddhetetlen, antikommunista politikus, aki világos alternatívát képviselt az akkor uralkodó illiberális és antiszociális rezsimmel szemben: „Az embereket intézményes hierarchiába rendező jobboldalisággal szemben az alapvető egyenjogúságot hirdető baloldaliság... nyugatos modernizmus, tekintély helyett jog... a teljesítmény versenye, múlt helyett jövő.” A szegénység strukturális okait felszámoló távlatos társadalompolitika, kivételes érzékenység az emberi jogok megsértésére, a karhatalmi és bűnüldöző szervek törvénytelenségeire, a menekültek, a hajléktalanok üldözésére. Ez volt a Solt-platform.

Solt Ottilia nem tagadta, hanem fontos tényezőként tartotta számon, hogy a Kádár-rendszerben tömegek számára megnyílt legalább az alsó középosztályba vezető út, és „százezrek jutottak feljebb anyagilag és társadalmi pozícióban is”.

De: „hiába érezhetjük át mindannyian, mennyire nyomasztó visszasüllyedni egy kiterjedt középrétegnek a napi filléres gondok s az állandó kényszerű lemondás szürkeségébe – az igazi dráma az a legalsó egymillió! Amelyik elsőnek marad kereset nélkül./.../ Ezzel az egymillióval mi lesz?” Ezt a kérdést tette föl 1989 elején Solt Ottilia!

Aki „tudta, hogy a magyar társadalomfejlődés, az alulpolgárosodottság egyik rákfenéje a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, illetve a középosztályba igyekvő rétegek paternalista önzése, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása /.../. A magyar közép- és kispolgárság félelmei történetileg érthetők.” A magyar történelem viszontagságai „alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való félelmet. Érthető közérzület. Ám e folyamatok igazi történelmi vesztese a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt.” (Mink András)

A költségvetés szerkezete olyan volt és maradt, hogy a „humán ráfordítások” túlnyomó része a nem-szegényeknek jutott, és olyan támogatásokat tartalmazott, amelyeket csak bizonyos fizetőképességgel lehetett igénybe venni. Az Antall-kormány szociális törvénye ezen csak kis mértékben változtatott volna, és csak úgy, hogy „sarkig nyitotta” „a szegénységi csapda ajtaját”, a nyomorszintet konzerválja, kiszolgáltatja az önkorányzatoknak. A rászorultsági elvnek nem szükségszerű velejárója se a paternalista önkény, sem a valóság követésére alkalmatlan rideg bürokrácia.

Készült 1991-ben „felvilágosult... körültekintő”, távlatos szociálpolitikai koncepció, melyet pénzügyi megfontolásokból eltemettek. Ezt a koncepciót Solt Ottilia értékelte és meggyászolta. Világos volt, hogy egy ilyennek akkor lesz esélye, ha az újraelosztás mértéke, a költségvetési hiány, az eladósodás nem fojtja meg a közpénzt kitermelő gazdaságot, és a középosztálypárti újraelosztás szegénypártibb lesz. Ehhez a legalsó millió fölött megszokott juttatások, „szerzett” előnyök egy részéről le kell mondani, és nem maradhat minden (teljesen) ingyenes, ami addig az volt. Solt Ottilia előre megmondta, mekkora baj lesz abból, ha ez a feladat a kádárista illúziókat őrző utódpártra marad, akiktől épp az ellenkezőjét várja el a szavazótáboruk. Az 1994-es nagy MSZP-s győzelem után föltette a kérdést: „Vajon milyen árat fizetünk azért, hogy a választópolgárok tudomásul vegyék a kemény tényeket?” Hát bizony iszonyatos árat fizettünk, miközben soha nem volt még ilyen csekély az esély és a hajlandóság a kemény tények tudomásul vételére.

Akik megpróbálták a választópolgárok orrát beleverni a kemény tényekbe, addig az ellenkezőjét tették, felelősek voltak ama kemény tényekért, és nagyon nem volt tiszta sem a múltjuk, sem a kezük, sem a szavuk. Akiké meg az volt, meghaltak a magyar politika számára akkor is, ha élnek még.