Meghalt Torgyán József. Nyugodjék békében.

A történelemkönyvek nem fognak bő terjedelemben megemlékezni róla, pedig majdnem köztársasági elnök lett, és még azelőtt, hogy nem lett köztársasági elnök, egy-két évig az a lehetőség ejtette kétségbe a baloldali, valamint liberális, továbbá konzervatív értelmiségieket, hogy miniszterelnökként övé lesz a főhatalom. Végül kénytelen volt beérni a vidékfejlesztési miniszterséggel és a kisebbik koalícióstárs szerepével, mely szerepeiből folyamatos károkozás, néhány letartóztatás és megannyi szóvirág fakadt.

Valójában soha nem volt más, mint éleseszű szélhámos, a lakodalmas politika megteremtője, a neobarokk retorika utánozhatatlan képviselője. Mindemellett a rendszerváltás aforizmakincse sápadtabb lenne nélküle. Nevéhez a „patakvér fog folyni”-tól a „az álliberális férgek és dögkeselyűk”-ön át „nekünk a ló olyan lehetne, mint Svájcnak a hó”-ig megannyi parádés fordulat köthető. Nehezen felejthető kiszólása az „FKGP olyan Torgyán József nélkül, mint vőlegény szerszám nélkül”, amellyel a magyar politikában elsőként faszozta le magát nyilvánosan.

MTI / Oláh Tibor

Pedig nem volt az. A semmiből foglalt el egy történelmi pártot, élére állt a frakciójának, majd a szervezetnek is, amelyet kiléptetett a koalícióból, de a kormánypárti többséget ez már nem érintette, hogy ezt követően személyes one man show-ra építve tartsa benn a kisgazdákat a parlamentben, ismét élére álljon frakciójuknak a kormányzásig vezetve a pártot, hogy azután ismét kiléptesse a koalícióból, de a kormánypárti többséget ismét nem érintve… és innen már nem tudta megismételni. Politikai pályafutása ilyen tömören összefoglalható, pedig valószínűleg évtizedekig várt a lehetőségre.

Fiatalkorát legendák övezték. Ő maga övezte legendákkal. Az tény, hogy a Mátészalkáról Újpestre fölkerült család gyermeke elvégezte a Zeneakadémia hegedű főtanszakát és kiváló eredményekkel az ELTE-n a jogot is. A hivatalos életrajzok szerint 1956-ban lett ügyvédjelölt, a forradalom kitörésekor bekapcsolódott az Újpesti Forradalmi Bizottság munkájába, és belépett a Független Kisgazdapártba is. A forradalom leverését követően, 1957-ben néhány hónapig fogalmazóként dolgozott a Fővárosi Bíróságon, az év végén letette a szakvizsgát, majd ’58 tavaszán bejegyezték az ügyvédi kamarába. Augusztusban azonban a forradalmi szerepvállalása miatt kizártak onnan, és ezt követően kénytelen volt segédmunkásként keresni a kenyerét. Egészen decemberig, ekkor visszavették a kamarába.

Az életút ezen szakasza több ponton homályos. Egyes beszámolók szerint a kisgazdákhoz nem volt fölvétel azokban a napokban, a „néhány hónapig fogalmazóként dolgozott a Fővárosi Bíróságon” eufemizmus azt takarja, hogy amellett, a Tutsek Gusztáv által vezetett Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa mellett volt fogalmazó, mely tanács első fokon a legtöbb halálos ítéletet hozta a forradalmárokkal szemben. A forradalmi bizottságokban való tagság miatti retorziókat meg legritkább esetben követte ilyen gyors rehabilitáció. Főleg, ha az illető még a fegyveres harcokban is részt vett, mint ahogy ezt dr. Torgyán állította magáról, aki a sértetlenségét egy elmegyógyintézeti kezelést igazoló papír prezentálásával indokolta.

Sok mindenre szolgálna magyarázatul az az Antall Józseftől induló sejtetés, amely szerint Torgyán Szatmári Lajos fedőnevű ügynökként együttműködött az állambiztonsági szolgálatokkal. Azonban a néhai miniszterelnököt – mint utódait egytől egyig – nem a föltárás, hanem sokkal inkább a taktikázás szándéka vezette, bár frakciójának (az MDF-ének) lassan kiderülő múltja ezt érthetővé teszi, csak mi botorkálunk közelmúltunkat illetően a sötétségben, és nem érthetünk a rendszerváltás mozgatórugói közül jó néhányat. A sajtóban időközben állítássá merevedett, hogy Torgyánt az átvilágítás végül igazolta. Dehogy igazolta, csak a T. kollégák nem hajlandóak néhány dolognak utánanézni, például annak, hogy az átvilágításról szóló törvény nem vonatkozott az összes ügynöki tevékenységre. A beszervezését saját maga elismerő Csurka István például nem esett az átvilágítási törvény hatálya alá.

Bárhogy is: a gyanúsítások, az önellentmondások későbbi pályája során sem ártottak Torgyánnak, ahogy világszerte fölbukkanó társainak sem szoktak ártani, már amíg tart a varázs. A kilencvenes évek közepi menetelés idején azon elkeseredett fölvetések lehetetlenségét, amelyek arról szóltak, hogy Torgyánt személyre szabott lejáratókampánnyal kéne megállítani, egy fideszes vezető így summázta: „ha most kiderítenénk róla, hogy pedofil, azzal azt érnénk el, hogy az a pár ezreléknyi aberrált is fölkapná a fejét, hogy hm, ez a Józsi egész remek fickó”.

Ismétlem, nem ismerjük, hogy miként alakult ki ez a harsány teflonkarakter; ami tudható, hogy 1959-től az újpesti 41. számú Ügyvédi Munkaközösségben tett-vett, elsősorban vagyonjogi, örökösödési ügyekben. Hogy azután ’89 tavaszán fölkeresse a Független Kisgazdapárt újjászervezőjét, a korábbi nemzetgyűlési képviselőt, Pártay Tivadart (akiről viszont bizonyítható, hogy élete egy részében ügynök volt), és fölajánlja szolgálatait. Torgyán ekkor 56 éves, a kisgazda vezetők többsége jóval idősebb nála, jogász közöttük elvétve akadt. A magát olyan jól szituált ügyvédként bemutató köpcös úr, akinek életéből csak a társadalmi presztízs hiányzik, tárgyalótermekben kialakult szónoki stílusa bombasztikus hatást váltott ki a pártgyűlések termeiben. Pártay később üvöltő dervisnek nevezte, mely szókapcsolatból a dervis biztosan nem állja meg a helyét: Torgyánból ránézésre hiányzott az aszketikus hajlam, a világmegváltó fanatizmus. A közönség jó része az első pillanattól ripacsként azonosította, viszont a különféle borzalmas fórumokból a nap végére nézhető műsort összeállítani igyekvő tévéstábok hamar fölfedezték. A jelenség akkor meg nem értett és máig föl nem dolgozott tanulsága, hogy az ezredvég (és az ezredelő) médiakorában nem megnyerőnek, hanem megjegyezhetőnek kell lenni.

Sikerét ezenfelül könnyen megfejthető okok magyarázták. Pokoli érzéke volt hallgatóságának igényeire: mondta, amit hallani akartak, továbbá volt türelme, neki is meghallgatni őket. A lesajnált, vidéki, alacsony státusú – ahogy fennhéjázó gőggel emlegetni szokták volt – „egyszerű emberek” pedig hálásak voltak ezért. Az is igaz, hogy fáradhatatlan országjárásában volt mire támaszkodni: a szocializmus által elpusztítani, szétszaggatni nem tudott struktúrák egyike volt a bámulatos gyorsasággal újjáépülő kisgazdáké. Szervezettségüket a rendszerváltó pártok megközelíteni sem tudták soha. Torgyán eszközökben nem válogatva óvta is a szervezet fölötti hatalmát.

Gátlástalanság pedig volt benne bőven, legyen szó a rivaldafénybe kerülésről, a kellemetlenné vált alkuk fölrúgásáról vagy ellenlábasaival való leszámolásról. De nem volt virtigli szélsőséges politikus. Ismerte és használta a nemzeti kivagyiságra ható patetikus fráziskészletet, és nem nagyon érdekelte, hogy milyen képzettársításokra ad okot. Uszályában rendre megjelentek szélsőséges alakok. Lépett föl közösen Csurkával, és 1994-ben a MIÉP-pel közösen állított főpolgármester-jelöltet (annak a Szabó Jánosnak a személyében, aki később az első Orbán-kormány honvédelmi minisztere lett, számtalan vidám pillanatot okozva a politika iránt érdeklődőknek). Viszont tényleg távol állt tőle mindenféle fajgyűlölet: a lelepleződő rasszistákat kitette pártjából, gondosan ügyelt arra, hogy zömmel idősekből álló közönsége előtt kerülje azokat a témákat, amelyek a háborút idéznék föl, egyetlen ellenzéki erőként frakciójával megszavaztatta a zsidó kárpótlást, és számtalan gesztust tett a kisebbségi vezetőknek. Kritikusai nem is nézeteitől tartottak (ilyesminek a meglétéről nem számolhatunk be), hanem kiszámíthatatlanságától.

Dudás Szabolcs

Bár Torgyán – szintén igen jellemző módon – képes volt a manipulációra, a „befolyásos körök” meg a vakságig terjedő öncsalásra. A kisgazda elnök tudta azt kommunikálni, hogy „nyugi, a vásári komédia csak a köznépnek szól, egyebekben megbízható, ravasz politikus vagyok, aki érti a dörgést”. Amikor bekerült a parlamentbe, első fölszólalásaiban tárgyszerűnek és hozzáértőnek mutatkozott. Két hónapig bírta. Ez a fajta populista karakter ugyanis szükségszerűen párosul leküzdhetetlen nárcizmussal. Orbán Viktor éppen ezt ismerte föl, megadta Torgyánnak, amire vágyott: a fontosság érzését, és azzal, hogy elhúzta előtte a köztársaságielnök-jelölés mézesmadzagját, két évig lojalitását is megvásárolta. Torgyán pedig fontoskodott keresztül-kasul az országban és a nagyvilágban. Miniszter-pártelnök-klubelnökként hetente hatástalanított egy „búzabombát”, holland telepeseket vizionált az Alföldre, magyar termékeket egzotikus piacokra. Chiléből cseresznyét, Thaiföldről krokodilbőrt, Horvátországból meg edzőt akart importálni. (Utóbbi sikerült is, a Fradi hőn áhított bajnoki címe viszont nem.)

Miniszterei eközben földúlták a rájuk bízott területeket (az egy szem Boros Imrét leszámítva, akinek a kedvéért viszont egy minisztériumi főosztályból kreáltak önálló tárcát). A rájuk bízott állami intézményekben döbbenetes vircsaftot csaptak. A kisgazda politikusok ormótlanul vetették rá magukat az állami javakra, erre az időszakra esik az egyetlen olyan alkalom, amikor hivatalban lévő országgyűlési képviselőt értek tetten kenőpénz átvételekor. (Természetesen kisgazdát.) Torgyán maga sem tudott elszámolni új budai villájának fedezetével és családja gyarapodásával. Amire a köztársaságielnök-választás elérkezett, Torgyán helyzete már tarthatatlanná vált; a korábban lehetőséget jelentő jelölési jog nyomasztó csapdává változott, amelyből csak úgy tudott menekülni, hogy a szélesebb közvélemény számára elfogadható jelölthöz adja a nevét. Innentől kezdve viszont védtelenné vált, a Fidesz (főként a kétéves költségvetés megszavazása után) könnyedén tolta őt félre.

Ám vesztét nem a Fidesz okozta, hanem saját jelleme. A nárcizmus – szintén szükségszerűen – kontrollvesztéssel jár. A legelemibb óvatosságot is kikapcsolja, támadhatóvá és nevetségessé tesz. Így a Fidesznek, amelynek eredetileg nem állt szándékában leszámolni Torgyánnal, nem egyszerűen azt jelentette a kisgazda elnök meggyengülése, hogy megoldhat egy kellemetlen problémát, hanem kihagyhatatlan népszerűségnövelő tényező volt a torgyántalanítás. A főhős meg a végére ott állt dicstelenül, gyengén, sokszorosan elárulva.

Innentől úgy szoktak folytatódni az életrajzi ismertetések, hogy „visszavonulása után”. Holott egyáltalán nem vonult vissza, próbálkozott a visszatéréssel számtalan politikai formáció élén, csak éppen eredménytelenül. Közszereplése szórakoztató műsorokban való föllépésre és baráti hangvételű interjúk adására szorítkozott. Ami döbbenetes. Többé már nem esett szó a pártprogrammá emelt üres demagógiáról, az agrárium eltékozolt éveiről, a korrupcióról, a nepotizmusról. A média csak egy színes, eredeti, korpulens show business sztárt látott a levitézlett politikusban. Nem tudjuk, hogy Torgyán József levont-e valamiféle releváns következtetést karrierjéből, a közvélemény formálói aligha. Véletlen egybeesés, de sokatmondó jelenség, hogy azon a hétvégén, mikor Torgyán elhunyt, kezdte meg elnöki működését Donald Trump.