Hosszú évek óta nem voltak olyan hideg éjszakák Magyarországon, mint ezen a hétvégén, érthetően csúcsra járatva dolgoznak így a hajléktalanokat a kihűléstől, talán éppen a haláltól menteni próbáló szervezetek. A hvg.hu munkatársai péntekről szombatra kísérték el a krízisautót.
Késő délután a Hősök terénél kezdődött a műszakunk, innen saját autóval követtük a Menhely Alapítvány Kürt utcai központjának két munkatársát. Lajos és Andi speciális utcai szolgálatot látnak el: saját körzetüket járják, de besegítenek a fővárosi krízisautónak is, ha kell. Induláskor -9 fok volt, de a viharos szél miatt olyan hidegnek tűnt, hogy én négy zokniban is rettenetesen fáztam.
A diszpécser utasítására Pilisborosjenőn kezdtük, hiába hittem én, hogy a jól szituált budai elővárosban nincsenek is hajléktalanok. De vannak. Egy buszmegálló mellett Sanyika a mankójára támaszkodva várt ránk. Ludasi Éva, a pilisborosjenői Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője volt vele, ő hívott minket is, és ő győzködte az időközben elbizonytalanodott férfit, hogy üljön be az autóba. „De Évike, ugye visszajövök ide?” „Hova visznek?” „Mi lesz a pénzemmel?” „Te itt leszel, és megvársz, ugye?” – ezek a kérdések hangzottak el.
Évike azt meséli, már 15 éve dolgozik Sanyikával. Azért csak ennyi ideje, mert akkor került ő ide. A férfi viszont már 20 éve fedél nélkül él. Ő a falu hajléktalanja, mindenki ismeri, van nyugdíja is, de sajnos alkoholista - meséli Évike. A férfi be van fizetve ebédre a városi iskolában, nyáron nincs is vele semmi gond, télen azonban hiába viszik szállóra, ő előbb-utóbb mindenhonnan hazajön.
„Ez az én hazám, én itt akarok maradni” – mondta Sanyika, akinek Pilisborosjenőn él az édesanyja és a testvére is, de ők nem hajlandók róla tudomást venni. Most a Könyves Kálmán körúti éjjeli menedékhelyre került, ahol orvosi ellátást, új ruhákat, forró teát és szállást kapott.
| Segíteni, nem berúgni |
Teljesen más világ fogadott minket az Élesztő udvar fölötti szobában, ahol a Budapest Bike Maffia (BBM) és az Age of Hope önkéntesei kenték a zsíroskenyeret, majd csomagolták nagy dobozokba a rászorulóknak. „Ennyi szendvicset ki sem tudunk ma vinni, majd a következő napokban”, mondta Havasi Zoltán, a BBM vezetője, aki szerint annyian jöttek segíteni, hogy többeket el kellett küldeni.  Kattintson galériánkért! Mónus Márton „Felemelő érzés ennyi segítő embert látni, utoljára akkor tapasztaltam ezt, amikor a helyiek ételt vittek a március 15-én az autópályán behavazott autósoknak” – mondta Zoli. „Az eredeti szakmám egyébként grafikus, de így jobban érzem magam - meséli - mert meguntam már a monitort bámulni, és így a bennem levő ellentmondásokat is fel tudtam oldani. Azt ugyanis nem bírtam már nézni, de nem éreztem, hogy segítek, ha csak pénzt adok.” Mostanra oda jutottak, hogy a BBM-nek bevételei is vannak, kaptak már kisebb állami támogatást, valamint multiknak szerveznek különböző csapatépítő tréningeket - egyre több cég gondolja ugyanis úgy, hogy jobban összehozza a társaságot, ha közösen főznek, majd együtt kiviszik bringával az ételt a szegényeknek, mint ha a berúgós, paintballozós délutánok. |
A csapatnak együtt kell maradni
A következő címünk Káposztásmegyer volt, hosszú és figyelmet igénylő vágta következett tehát az újságírót is próbáló pesti éjszakában, mivel itt az egyetlen ügyeletes krízisautóhoz csatlakoztunk. Ők már vártak ránk, a GPS viszont nem ismerte a „Szilas-pataknál levő híd” helymeghatározást. Ordítozásig fajult helyzetbe csöppentünk, ugyanis éppen három szociális munkás győzködött négy hajléktalant a patak hídja alatt, hogy „jöjjenek már be”. Három férfi és egy nő fagyoskodott itt, bár mire odaértünk, már csak az utóbbi tiltakozott hevesen. „Miattad fogok egyszer megdögleni”, -unszolta a nőt a párja, ő viszont igyekezett kitartani, és egyre azt ismételgette: „én itt voltam eddig is, ezután is kibírom majd”. Aztán hosszas unszolásra mégis engedett.
Sok hajléktalan azért nem szeret szállóra vagy éjjeli melegedőbe menni, mert nem vihetik be minden cuccukat, azoktól megválni pedig nem szeretnének. A szállón maradáshoz ráadásul komoly feltételeknek kell megfelelni, a melegedőkből pedig idővel úgyis vissza kell jönniük. Dolgaik sorsáról itt is komoly tanakodás folyt a hídtól felfelé jövet – a környéken lakóktól ugyanis a fedél nélküliek kaptak élelmiszert, meleg teát, sőt, jó minőségű borokat is, ezek pedig kincsek. Míg a csapat három tagja elfogyasztotta a jó üveg bort, mondván, „ezt azért ne hagyjuk megromlani”, a negyedik férfi nekem szabadkozott, hogy „én még csak egy hónapja vagyok ám hajléktalan, és erről is azok a rohadt rendőrök tehetnek, én ugyanis sofőr voltam, de elvették a jogsimat 0,24% miatt. Ezzel megszűnt a munkám, a hivatásom, és én is itt élek már az utcán”. „És miért nem jött be eddig hajléktalanszállóra?” – kérdeztem én – „Hát mert együtt kell, hogy maradjon a csapat” – jött válasz. Négyükkel végül a BMSZKI újpesti Rév utcai menedékhelyére érkeztünk este 11 körül.
Jenő bírja a strapát
Innen aztán mi is a krízisautóba ültünk, Zolival, Endrével és Balázzsal nagy utazásnak indultunk, az újpesti városhatár felől ugyanis Kőbányára vettük az irányt. A furgont vezető Zoli arról mesélt, hogy ő már bő húsz éve a cégnél van, Endre is hasonló ideje van a szakmában, amúgy alapvetően diszpécserkedik, és egy női intézményt is vezet „mellékesben”. Balázs önkéntesként került ide, egyébként a Boschnál dolgozik, mint mérnök. „Éveket éltem Amerikában – meséli -, az ottani magyar házban pedig teljesen természetes volt, hogy rendszeresen végzünk szociális tevékenységeket, én tehát hazaköltözésem után is ezt kerestem. Teljesen más jellegű elfoglaltság, mint amit a munkám során végzek, és így alkalmanként a feleségem is elviseli.”
Közben megérkeztünk a Sibrik Miklós úti felüljáróhoz, és kisebb keresés után meg is találtuk Jenőt, aki a fák alatt feküdt a fűben egy matracon, hat takaró alatt. Ahogy közeledtünk hozzá, egy fekete macska ugrott el mellőle, aki addig hozzá bújva aludt. „Nem akarna bejönni uram, 12 fok van, nem fázik?” – kérdezte tőle Endre, de Jenő csak a fejét rázta. Teát és csokit elfogadott, a macskáról azt mondta, nem az övé, de idevalósi. „Minden rendben van, uraim?” – szólt ki ekkor az időközben mellettünk észrevétlenül megálló rendőrautóból az egyik járőr. „Igen, csak a Jenőt győzködjük, hogy jöjjön velünk” – felelte Endre. „A Jenő bírja a strapát, kemény gyerek, ne aggódjanak” – mondták a rendőrök, majd jó munkát kívánva továbbhajtottak. És mentünk mi is, Jenő visszafeküdt, a macska pedig visszabújt hozzá.
Soha ennyi hívás nem volt még
A Menhely Alapítványhoz rekordszámú bejelentés érkezett ezen az éjjelen: Aknai Zoltán igazgató szerint 363 hívást fogadtak, miközben a 200 is sok egy napra. A két autót csak mi magunk kilenc hajléktalanhoz kísértük el, de ebből csak két esetben sikerült rávenni a fedél nélkülieket, hogy tartsanak velünk. Pedig Aknai elmondása szerint most is csak 90 százalék körüli kihasználtságon vannak a befogadó helyek.
Azt mesélik, az évek, évtizedek óta utcán élő hajléktalanoknak már komoly megpróbáltatást jelenthet egy intézmény szabályaihoz, vagy más emberekhez alkalmazkodni. De sokszor hangzik el részükről érvként az is, hogy a szállón kirabolják, megverik őket. Pedig az általunk megkérdezett szociális munkások szerint ez egyre kevésbé jellemző, sőt, egyes szállókon a körülmények akár bizonyos munkásszállókéval vagy egyetemi kollégiumokéval is vetekedhetnek.
Sokan kötődnek aztán a megszokott környezethez is, ahhoz a pár környéken lakóhoz, aki minden nap megkérdezi, hogy vannak, és esetleg hoz nekik enni- vagy innivalót. „Engem itt senki nem bánt, a rendőrökkel, közteresekkel és lakókkal is jóban vagyok”, meséli például István, aki 18 éve lakik az utcán, és jelenleg az Akácfa utca egy beugró tűzfalánál húzza meg magát.
És akkor ott vannak még az emlékek. Sokan például elvesztett családjuk miatt nem hagyják el megszokott helyüket. Amint Endre mesélte: „Volt egy esetünk, ’87-es születésű, aki az anyjától kétháznyira alszik az utcán. A nő azonban nem engedi haza, még ilyen időben sem. Biztos valami rosszat csinált...”
