Már a brit európai uniós tagságról szóló népszavazás kapcsán, majd Donald Trump győzelme után is hallhatóak voltak a vélemények, amelyek a nem várt választási eredmények okaként a tájékozatlanságot jelölik meg. Az eredmények valóban azt mutatják, hogy az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezők nagyobb arányban szavaztak a Brexitre és a republikánus jelöltre. Mindkét kampányban ráadásul többször sem vették figyelembe az érintettek a gazdasági adatokat, statisztikai tényeket. Egy vezető brit politikus azzal érvelt a népszavazási kampányban, hogy az embereknek elegük van a szakértőkből. A tényeket ellenőrző oldalak szerint Donald Trump megszólalásainak többsége félig vagy teljesen hamis. Magyarországon pedig úgy zajlott a népszavazás, hogy nem lehetett pontosan tudni, hogy érvényben van-e az áthelyezési kvóta vagy sem. A kommentárokban ezért egyre gyakrabban írják le a kortárs állapotot a “tények utáni” vagy “igazság utáni” politikaként.

A statisztikai adatok, tények figyelmen kívül hagyásának fő oka a nyilvánosság megváltozása. Az internetes kommunikációnak hála sokkal többen képesek hozzáférni a nyilvánossághoz, demokratizálódott a tartalom előállítása és publikálása. Ennek az alapvetően pozitív fejleménynek egyik következménye azonban, hogy megszűnik a fősodrú média kivételezett, kapuőr szerepe. Nem feltétlenül lesz hiteles attól egy információ, mert egy bejáratott, nagy múltú sajtóorgánumban jelenik meg. Ez összefügg azzal a jelenséggel, hogy a médiában való bizalom is fokozatosan csökkent. A Gallup közvélemény-kutató adatai szerint az oknyomozó újságírás hőskorának egyik évében (1976) az amerikaiaknak 72%-a teljes mértékben vagy inkább megbízott a médiában, ez 2016-ra 32%-ra csökkent. Hasonló a helyzet a szakértőkkel, szakértelemmel is. Az információ egyéni megszerzésének lehetősége, az oktatás bővülése valóban gazdagította az egyéni kompetenciákat, ugyanakkor kikezdte a szakértők tekintélyét is. Feltűnnek ráadásul egymással kapcsolatban nem lévő kommunikációs szigetek a saját médiájukkal, saját szakértőikkel: a nyilvánosság tehát fragmentálódik.

A fenti folyamatok nem 2016-ban jelentek meg, de idén vált egyértelművé a tények utáni politika realitása. A sors fintora, hogy mind a Brexit, mind az amerikai elnökválasztás esetében végül melléfogtak a tudományos módszerek segítségével tényeket szállító statisztikusok. A választók természetesen korábban sem aprólékos költség-haszon elemzés segítségével hozták meg döntéseiket, azonban nem akadt példa arra, hogy figyelmen kívül hagyták volna, ha egy jelölt látványosan, egyértelműen ellent mond a tényeknek. A politika tehát egyre kevésbé tényekről, és azon keresztül egyre kevésbé a szakpolitikákról szól. Nem lényegesek így a szakpolitikai elképzeléseknek teret adó pártprogramok sem. Ahogy a Fidesznek 2014-ben, úgy Donald Trumpnak sem volt hagyományos értelemben vett választási programja. A politika önmagáról, pontosabban a politikai cselekvésről szól. Nem az a kérdés tehát, hogy milyen szakmailag kiérlelt, megindokolt, véleményezett programok lehetnek hatékonyak a jövőben, hanem az, hogy van-e ráhatása az állampolgároknak és közösségeiknek a politikai folyamatokra, van-e hangjuk a politikában. A politikai cselekvőképesség hiányát ugyanakkor a szemünk előtt kibontakozó új jobboldal tudta lefordítani, ha nem is pártprogramokra, de politikai követelésekre. Ilyen kérdés a politikai közösség határa, azaz a bevándorlás, valamint a külső kényszerek elfogadása, ami a magyar esetben az EU-hoz való viszonyban, Trumpnál a kereskedelmi egyezmények felülvizsgálatában jelentkezik. A politikai cselekvőképességet azonban folyamatosan demonstrálni kell, így szükség van a választások közötti mozgósításra és a politikai helyzetek megteremtésére. Előbbire érzékletes magyar példa a Békemenet és a kvótanépszavazás, míg utóbbira az Orbán-kormány szabadságharcos külpolitikája. Az egyelőre még nem tudható, hogy az új amerikai elnök használni fogja-e az ilyen típusú mozgósítási eszközöket.

A tények jelentőségének csökkenése ugyanakkor nem teremt eddig nem tapasztalt helyzetet, hiszen a választott képviselet létezett már a szakpolitikák és a társadalmi tervezés megjelenése előtt is. A demokratikus részvételnek ugyanis nem feltétlenül az a lényege, hogy a vélemények aggregálásával meg lehessen találni az egyedül üdvözítő szakpolitikát. A részvétel – vagy legalábbis a részvétel lehetősége – a politikai közösség, a társadalmi béke létrehozásának és megőrzésének eszköze. Annak firtatása, hogy egy-egy választó mi alapján hozta meg döntését, az adott választói csoport autonómiáját kérdőjelezi meg és ezzel éppen politikai közösség létét, egységét veszélyezteti. A képviselet ebben a tekintetben annak a kifejezése, hogy a képviseltek nélkül nem lehetséges dönteni. Ezt fejezte ki a 18. században a brit koronával elégedetlen amerikai telepesek jelszava: nincs adózás képviselet nélkül (no taxation without representation). Ugyanezzel a jelentéssel bírt a Kossuth Lajos által megfogalmazott és pár évvel ezelőtt a Hallgatói Hálózat által is használt “semmit rólunk nélkülünk” elve. A tények utáni politikában tehát az Orbán- és Trump-ellenes politikai erők számára nem a választók felvilágosítása hozhat eredményt, hanem a képviselet tartalmának átgondolása. A képviseletnek reprezentálnia kell a választók élethelyzetét, a világról kialakított elképzeléseiket, nem csupán, mint állami szolgáltatások fogyasztóit. A tények utáni politikában továbbá olyan követelések megfogalmazására van szükség, amelyek ki tudják fejezni a politikai cselekvőképességre való törekvést.