A HVG ezen a héten a strómanjelenség hátterét deríti fel. A cikk szerint a jelenkor politikai celebjei a strómanok lettek, bár maga a foglalkozás nem új keletű. A vagyonálcázó szalmabábembereket azonban nem az állami fizetési listákon kell keresni. Alapja kölcsönös bizalom, üzleti érdek, vagy egyszerűen a zsarolhatóság.

A zsidótörvények idején a kereszténynek minősülő „Aladárok” vették a nevükre az üzleteket, ma már azonban egészen másból adódik a kényszer és a titkolózás. A látványos vagyonosodás ugyanis nem tesz jót a politikai imidzsnek. A rendszerváltás idején a földtulajdonosokkal kötött zsebszerződések vették át a strómanság intézményének legfőbb elemeit. 1994-ben az állam által eladott Mahir kapcsán is előkerült a strómankodás, amikor egy Simicska Lajoshoz kapcsolható cég volt a felvásárló. A közelmúltban viszont már felmerült Liszkay Gábor, a Magyar Idők gazdája, később pedig Giró-Szász András, volt kormányszóvivő neve is. Előbbi média-, utóbbi inkább tanácsadási strómanokdással kapcsolatban. Nem marad ki Mészáros Lőrinc sikertörténete, sőt a nemrég helyzetbe hozott Dobolyi Alexandráé sem, akiből ellenzéki kötődései (Veres János volt pénzügy miniszter felesége) ellenére csinált nagykövetet a külügyminisztérium.

Egy 2014-es törvény egyenesen jogszabályba iktatja a strómanságot, amennyiben a bizalmi vagyonkezelést a „nemzetközi versenyképesség fejlesztésének” és a „közpénzek védelme” érdekében állónak nevezte. Pedig a strómanság büntetendő. Ha bizonyítható.

További sztorik és strómanok a friss HVG-ben.