Már-már azt gondolta volna az ember, hogy van legalább pár kisebb csoport, amely értelmesen szembeszegül a hazug népszavazási kezdeményezéssel. És csakugyan, az Együtt, a PM és a Bokros-féle MOMA közösen döntött valamiféle plakátkampányról: igen, kiragasztanak majd egy végtelenül ízléstelen, rosszul beállított fényképet, amely nem javasol semmi szépet és jót, viszont szükségtelenül (és nagyon helytelenül) sérti és bántja azokat a honfitársainkat, akik történetesen a Fidesszel és a Jobbikkal értenek egyet a föltett kérdés megítélésében.

Bármilyen élesen különbözik a véleményem jobboldali polgártársaimétól, a megvetés gesztusa – s éppen akkor, amikor az együttérzés és az emberszeretet kötelességére kellene figyelmeztetnünk először önmagunkat, aztán másokat – nem elfogadható. Meg persze nem is okos dolog nyíltan lenézni azokat, akiket meg kellene győzni, akiket rá kellene beszélni, hogy ne vegyenek részt az október 2-ára tervezett képmutató színjátékban. De nem a hasznosság a legfontosabb itt. Ha valaki az egyenlőség elvét javasolja mint erkölcsi iránytűt, az ne beszéljen foghegyről felebarátaival.

És ez még a legtisztességesebb és a legnívósabb, ami az ellenzéki pártoktól kitelt.

A legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP új elnöke lényegében a Jobbik álláspontjára helyezkedik: a Jobbik már régen leszögezte, hogy az Európai Unió által esetleg, talán, valamikor Magyarországra kényszerítendő „kvóták” (kb. másfélezer menekült befogadásának előírása) egyszerű országgyűlési döntéssel is elháríthatók, megelőzhetők. Mind a Jobbik, mind az MSZP a lényegi kérdésben egyetért a Fidesszel, ám a Jobbik – némileg kényszeredetten – a népszavazási részvételre biztatja híveit (akiket nem kell biztatni), bár ezt voltaképpen szükségtelennek tartja, míg az MSZP elnöke (logikusabban) helyesnek tartja a távolmaradást. Mindez azonban részletkérdés: a három legnagyobb és legnépszerűbb párt (Fidesz-KDNP, Jobbik, MSZP) „kvótaellenes”, azaz nyíltabban vagy burkoltabban idegenellenes, és evvel kész.

(Arról, hogy a netán ránk erőltetendő „kvóta” álkérdésének gordiuszi csomóját hogyan kell átvágni, írtam a napokban.)

De a jobboldal diadalmenetének vannak még gusztustalanabb melléktermékei az ún. ellenzék „térfelén”.

Egyre többen állnak át a Fideszhez. Ami Tölgyessy Péter, Csintalan Sándor és Szili Katalin kilépésének vagy pártcseréjének idején idején egyszerű (és Tölgyessy esetében igazolható) politikai váltás volt, egészen más a 2010 utáni, a demokratikus köztársaságot szétromboló Fidesz esetében. Amikor Szent-Iványi István, Mile Lajos, Osztolykán Ágnes, Ertsey Katalin, Dobolyi Alexandra bizalmi állást vállal az orbáni államapparátusban, amikor Kóka János – nem függetlenül saját gazdasági érdekeitől – a fideszes gazdaságdiplomácia megbízható partnere (Eörsi Mátyás némileg különböző esetére most nem tudok kitérni, de úgy látszik, ő is hibát követett el), amikor Gyurcsány kémfőnöke, Hetesy Zsolt, vezető diplomatája lesz az Orbán-kormánynak, amikor ominózusan sokasodnak az ellenzéki cikkek és nyilatkozatok a bal-jobb ellentét „meghaladásáról” és a kormánytól fogalmilag elkülönített magyar állam iránti lojalitás szükségességéről, nem szólva a „megosztottság” miatti álszent siránkozásról, akkor minden világos. (Az is hírlik, bár én nem tudom elhinni, hogy Schiffer András alkotmánybíró lesz vagy valamelyik európai bíróság Orbán által delegált tagja. Say it ain’t so, Joe.)

Az se nélkülözi az önkéntelen humort, hogy Kerék-Bárczy Szabolcs, a Gyurcsány-féle DK elnökségi tagja bejelenti, hogy elege volt a győzni nem akaró, csak szerény ellenzéki mandátumokra ácsingózó álellenzéki kollégákból, ami érthető és méltányolható, majd bátran „lenyilatkozza”, hogy „a terméketlen ellentéteket meghaladó”, még az eddigieknél is JOBBOLDALIBB ellenzéki pártra van óhatatlan szükség. Ha csak arra nem.

A sima árulások és önkiárusítások sorozata, továbbá a páni félelem az állásvesztéstől, pozícióvesztéstől, még továbbá a társadalmi légkörben terjengő bizonytalan rettegés és enyhe paranoia általában a diktatúra terjedésének a jele szokott lenni. (És ilyenkor föl is harsan a berezeltek kardala: miféle diktatúra ez, ha ön megírhatja róla, hogy ilyesmi fenyeget?) Mi tűrés-tagadás, a legláthatóbb és leglátványosabb szférában – a médiák körében – végbemenő törökös változások, az ellenzéki küllemű médiavállalkozások fölvásárlása vagy erőszakos tönkretétele (vö. korábbi írásommal is) azért intésként szolgálnak, nem utolsó sorban a megvásárolt lapok szerkesztőségeiben végrehajtott tisztogatások, legutóbb a Világgazdaságnál.

De azért a gyávaság leglátványosabb kitörését sokak nagy reménysége, az ellenállás jelképe, a Tanítanék mozgalom szószólója, Pukli István gimnáziumi igazgató produkálta, a széles körben olvasatlan félhivatalos kormánylapban. Pukli igazgató (és reménység) leszögezi, hogy 2010-ben és 2014-ben is Orbánra szavazott (mellesleg: hiszi a PC), büszkén emlegeti, hogy maga a nagy Papcsák nevezte ki jelenlegi tisztségébe, dacosan kijelenti, hogy nagy szerencsétlenség lenne „a baloldal” (?) visszatérése (?), meg hogy Isten őrizzen az Orbán-kormányzat „eltakarításától”, a cél a kisebb hibák „szakmai” kijavítása az oktatásban, ahol a központosítás miatt ma még sajnos nem teljesen érvényesülnek az oly kívánatos konzervatív vezéreszmék.

Hogy a visszataszító sajtózsargon egyik kedves kifejezését használjam: a civiltársadalmi Pukli igazgató „bejelentkezett” Pokorni Zoltán szerepére-helyére, s ha a kormánynak van esze (és van), akkor 2018-tól ő lehetne az oktatásügyi államtitkár, a jövő Czunyinéja – amit e helyről ezennel ünnepélyesen indítványozni van kitüntető szerencsém.

Midőn eleget tettem e kellemes föladatomnak, értesülök róla, hogy az ellenzék elbájoló újlipótvárosi bástyájában, a kötetlen és laza Pozsonyi Pikniken, a sok étvágygerjesztő és művészies hejehuja közepette a rendezőség megtiltotta, hogy a Klubrádió standjánál a Bayer Zsolt újságíró lovagkeresztje miatt a kitüntéseikről lemondott személyiségek jótékony célra elárverezzék érmeiket. Mert hogy ez, kérem szeretettel, politika, az pedig az ellenzék kies erődítményében érzékenységeket sért.

Hogy kicsit közelebb menjünk a témához: az antiszemitizmus nem politika, ámde az anti-antiszemitizmus sajna politika, és mint ilyen (fájdalom) tilos.

Nagyon kínos, de hát mit tegyen az elfogulatlan és pártsemleges Újlipótváros?

A magyarországi jobboldal teljes győzelme, a legfontosabb kérdésekben – a cigánykérdésben és a tőle a közvélekedésben elválaszthatatlan munkanélküli-kérdésben – érzékelhető, ugyancsak jobboldali irányú társadalmi nyomás, az értelmiség és a középosztály egy részére nehezedő, még ki nem elemzett egzisztenciális fenyegetettség, a közmunkát adományozó helyi kiskirályoknak való szubproletár kiszolgáltatottság vidéken, a „győzteshez húzás” (amely „az agresszorral való azonosulás” ismeretes pszichopatológiai tünetcsoportjával rokon) és a többi, együttesen: rémülettel vegyes hisztériába kergeti az Orbán-rezsim ellenfeleit, akiket egyre szégyenletesebben hagy cserben az őket (ha csak jelképesen is, így vagy úgy, annyira, amennyire) képviselő politikai „garnitúra”, evvel is fokozva a vereségérzet és a félelem elegyéből keletkező ellenzéki neurózist.

A gyávák, árulók és ostobák nem gonosztevők, csak érdekvezérelt átlagemberek, akik a konformizmusra késztető tőkés logika szerint megpróbálnak „észszerűen” viselkedni, „védeni a családjukat”, megadni az adósságaikat, kifizetni a lakásrészletet, az orvost, a tandíjat, a gázt, a villanyt, a telefonszámlát, az autószerelőt. Mások azt is szeretnék, ha volna kis tartalék a bankszámlájukon. Ez minden mai intézmény, vállalat, üzlet keretében nagyfokú konformizmust (alkalmazkodást) igényel a teljesítménykényszernek való engedelmességgel, a bürokratikus logika betartásával (mindenki ezer űrlapot tölt ki állandóan, még az egyetemisták és a művészpalánták is „teszteket” körmölnek, pályázati kérelmeket és „koncepciókat” írnak, szüntelenül vizsgáznak, mindez pedig csak az előírt „formátumban” történhet), a befolyó jövedelemnek és minden egyébnek növekednie kell, és mindenkinek ezt kell szolgálnia. A társadalmi struktúra nyomása tűrhetőbb politikai viszonyok között is az elviselhetetlenségig intenzív és súlyos. A versenyszellem megköveteli az „ember embernek farkasa” szemlélet akadálytalan érvényesülését.

A politikai megalkuvás, elvtelen engedelmesség, a konfliktusok előli kitérés a legtöbb ember hétköznapi tapasztalata a munkahelyén, ami a többség számára a primér közösség, és ez – amint már réges-rég leírták – átömlik a magánéletbe és a politikai viselkedésbe. Ha a lakosság négyötöde támogatja a szélsőjobboldali kormányt, és hasonlóak az arányok a vállalatnál, a szülői munkaközösségben, a szabadidősportban, a törzskocsmában, akkor terméketlen és frusztráló folytosan ellentmondani, kisebbségben maradni és kellemetlen megjegyzéseket zsebre vágni.

Kis és nagy dolgok – minden látványos kényszer, pláne erőszak nélkül is – arra késztetik honfitársainkat, hogy „beálljanak a sorba”, hiszen az immár a politikai viselkedésre is nagy mértékben jellemző konformizmust támasztják alá a médiák (az ellenzéki közvéleményre nagy hatással van, mint hallom, az ATV ambivalenciája a menekültkérdésben), amelyek elsöprő többsége – őszintén vagy se – osztja a kormányzat álláspontját; ebben óriási hatásuk van a gleichschaltolt MTI manipulációit minden további nélkül terjesztő poprádióknak, amelyeket napközben is hallgatnak sok munkahelyen, rengeteg vendéglőben, falatozóban, üzletben és legfőképpen a gépkocsiban. (Erről kevés szó esik, mert a szót vivő értelmiség ilyesmit nem hallgat, és eszébe se jut, hogy a poprádió sokak egyetlen szellemi tápláléka.) Mindehhez hozzájárul a közösségi médiák, elsősorban a Facebook szelekciós algoritmusainak egyneműsítő hatása.

Tehát különösebben csodálkozni nem kell.

A gyávaság gyávaság marad, az árulás árulás marad, az ostobaság ostobaság marad: de egyénileg hibáztatni azokat, akik úgy érzik, nincs választásuk, nem túl célravezető. Itt látszólag ellentmondok önmagamnak, amikor egyszerre fölmentem és elítélem, megértem és kigúnyolom a gyávákat és az árulókat. De ez nem az én ellentmondásom, hanem a társadalomé.