Vasárnap sem lehet a libabőr érzése nélkül járni a városban.
Rekedten ébredtem, majd szépen elsétáltam - vasárnap - friss pékáruért a közeli boltba. Mikor belépve köszöntem, a boltos ugyanolyan érdes hangon válaszolt, összenéztünk, majd nagyot nevettünk. Hazafelé sétálva egy ablak alatt a tegnapi mérkőzés visszajátszásának hangjai szűrődtek ki, ami ugyancsak mosolyt csalt az arcomra.
Július 18-án a realitás talaján mozgó szurkolók is végre megbizonyosodhattak arról, hogy nem csak egyszeri jó szereplés volt az Ausztria ellen aratott győzelem a tornán. A keddi eufóriát egy általános magabiztosság váltotta fel: bár továbbra sem nem lett világverő válogatottunk, de szurkolóként őszintén bízni lehet abban, hogy krízishelyzetben is ellentmondást nem tűrve képes hajtani a csapat.
Rendkívüli volt megtapasztalni, hogy egy szakvezető mentalitása mennyire meg tudja ragdni nem csak a játékosokat, hanem a széles szurkolótábort. Storckot nem érdekli, hogy 11-es volt-e, csak az, amit utána a válogatott nyújtott. Egy nemzetet tanít - vagy csak emlékeztet - módszerességre, bizalomra és kitartásra.
Egy kedves tanárom, Rákóczi István Péter - aki hírhedt anti-sport alkat - mindig emlékeztetett, hogy a sport olyan, mint az élet kicsiben: egyértelműen látható a cél és keményen, módszeresen kell megdolgozni a sikerért. Pontosan ezért kívánom, hogy ezt a higgadt, magabiztos érzést használja fel mindenki a maga számára a hétköznapokban. Az együtt ünneplő tömeg emlékén felbuzdulva pedig azt, mikor legközelebb valaki megosztást próbál szítani magyar és magyar között, csak kinevetni lehessen.
