A pártverseny és a választások a konfliktusokat humánusabb mederbe terelik, az irányzatok békésebb módon feszülhetnek egymásnak, és egy vereség nem a véget jelenti, a kocka bármikor fordulhat. Azonban ma már a választásokon kisebbségbe kerülők egyre kevésbé fogadják el ellenzéki helyzetüket, és sok esetben nem is ellenzékbe, hanem „illegalitásba vonulnak“. Ahelyett ugyanis, hogy „kormányellenzéki“ szerepet öltenének magukra, sokkal inkább a „rendszerellenzékiséget“ választják. Persze egy nyugati liberális demokráciákban is előfordul, hogy a ciklus vége előtt megkérdőjeleződik egy kormány választásokon megszerzett legitimációja.

A választások ma Magyarországon nem pacifikálják a közéletet, a polarizáció – azaz a bal-jobb tengelyen besorolható szavazók, képviselők, pártok, illetve az elitek közötti távolság – egyre nagyobb. Ráadásul Hollandia példája sem feltétlen mutathat kivezető utat az ország számára, mivel a társadalom oszloposodása (tehát hogy különböző szociokulturális jellemzők, vallási, nemzetiségi, nyelvi törésvonalak mentén párhuzamos intézményi struktúrák azaz „pillérek” vagy „oszlopok” jönnek létre, amibe a pártok betagozódnak) még nem azonos mértékű a két országban.

Magyarországon ráadásul a választók közel egyharmada a pártok által felépített párhuzamos valóságokon kívülre helyezi magát a pártpreferenciák alapján. De alapvetően, ahogy arra korábban Paár Ádám is rámutatott, a holland politikát nem a politikai ideológiák, hanem a vallás mentén történő elkülönülés dinamizálta, egészen az 1970-es évekig.

A polarizációt azonban Magyarországon alapvetően a pártos szereplők generálják. A kormánypártok például már évekkel ezelőtt, alaptörvényi szinten mondták ki, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjaként a Parlamentben ülő egyik legnagyobb ellenzéki erőt, a Magyar Szocialista Pártot továbbra is terheli a kommunista időszak antidemokratikus terhe.

A harmadik Orbán-kormány alatt szintén szimbolikus üggyé vált a független Ökotárs Alapítvánnyal és civil partnerszervezeteivel szemben indított nyomozás, illetve a megbélyegzése minden olyan szervezetnek, amelyik külföldről származó pályázati pénzekből gazdálkodik. Az elmúlt hónapokban pedig kormányzati és kormánypárti szereplők nyilvánították Pukli Istvánt, a tanár-diák elégedetlenség vezéralakját, bolsevik ügynöknek, Orbán Viktor egyenesen az 1919-es demokratikus viszonyok megdöntésére irányuló mozgalmakhoz hasonlította a mai ellenzéki mozgalmakat.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ellenzéki pártok részéről vissza-visszatérő jelleggel fogalmazódik meg az, hogy az ellenzék legfőbb feladata választási győzelem esetén a 2010 előtti állapotok és viszonyok visszaállítása. Ez pedig nem kevésbé polarizálja a társadalmat, mint a Fidesz-KDNP jelenlegi politikája, mivel a társadalom jól láthatóan nem tekinti a 2010 előtti rendszert a mostani állapotok alternatívájának, ilyen ígéretekkel nem mozgósíthatók a választók.

A baloldali és liberális ellenzéki pártok ezzel azt közvetítik a társadalom felé, hogy a második és harmadik Orbán-kormány alatti időszak csak egy „történelmi tévedés”, egy rövid időszak, ami alatt a magyar történelem kilépett rendes medréből. De ezzel ezek a politikai közösségek sem mondanak mást, mint a Fidesz-KDNP, amely a hazai kommunizmus időszakát helyezi a magyar történelmen kívülre. A kormánypártok számára ugyanis megáll az idő 1944-ben, ami aztán 1990-ben indul újra, igaz akkor is csak részben, hiszen maga Orbán Viktor jelentette ki, hogy az 1989 és 2010 közötti évek – beleértve saját, első kormányát is –, valójában egy posztkommunista időszak volt.

Sokan és sokszor leírták már korábban is, hogy az országhatáron belül több Magyarország épül, saját intézményrendszerrel, valósággal és vízióval. Távol vagyunk még attól, hogy a Hollandiaihoz hasonló oszloposodott társadalomként tudjuk leírni a magyart. Ugyanakkor látható ezekből a nyilatkozatokból is, hogy a politikai tér polarizációja egyre élesebb, a „Magyarországok” közötti átjárás egyre kisebb, mi több, most már nem is egyenrangú, és valós társadalmi felhatalmazással rendelkező ellenfélként tekintenek egymásra a politikai közösségek.

A magyar kormánypártok és az ellenzék tehát egyre inkább elszigetelődik egymástól, és a társadalom egy jelentős szeletétől. A választások képtelenek pacifikálni a politikai teret, a Fidesz-KDNP és az ellenzéki erők kölcsönösen megkérdőjelezik egymás legitimitását. Ugyanakkor az ellenzék a kormánypártoknál is nehezebb helyzetbe került, hiszen nem csak saját magát helyezte a „rendszerellenzékiség” szerepébe, de a kormányzat is az ellenzéki pártok rendszeren kívüliségét hangsúlyozta.

De a polarizálódás ellenére, ahogy már említettük, a holland példát és megoldást fenntartásokkal kell kezelnünk, hiszen a magyar helyzet esetében az egymással szemben álló politikai közösségek nem reprezentálják a társadalom egészét. A magyar lakosság több mint egyharmada a közvélemény-kutatások szerint nem tud, vagy nem akar a jelenlegi politikai paletta pártjai közül választani. A pártok közötti – holland típusú – kiegyezés, avagy a nagykoalíció tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a jelenlegi megosztottság felszámolásának, ugyanis ma már milliós nagyságrendű azon választók köre, akik jelenleg egy pártokon kívüli, harmadik Magyarországban élnek.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa.