A hivatalos, a KISZ és az MSZMP által szervezett szocialista ünneplés 1986-ban még nem ismert alternatívát. Amikor abban az évben néhány ezer fiatal mégis az utcára vonult ünnepelni, a rendőrség brutálisan beavatkozott. Tüntetőket tartóztattak le, kutyás rendőrök oszlatták fel a tömeget, fújtak gázsprayt, gumibottal verték az embereket és megfélemlítésként a személyijüket is elvették. Kereken 30 éve zajlott le az úgynevezett "Lánchídi csata".
"A Budapesti Rendőr-főkapitányság szabálysértési eljárást indított 11 személy ellen, akik a március 15-i ünnepi rendezvényeket követően megzavarták a közrendet” - mindössze ennyi jelent meg a korabeli magyar napilapokban - a rövid hírek között eldugva - március 18-án arról, hogy mi történt 1986. március 15-én Budapesten.
Egy nappal előtte, a március 17-i számokban persze részletesen beszámoltak arról, hogy „ifjúmunkások és diákok, fiatalok és idősebbek tízezrei koszorúzási ünnepségeken, nagygyűléseken adóztak tisztelettel a történelmüket alakító forradalmár elődök emlékének”. A Petőfi-szobornál reggel 9-kor az MSZMP, a KISZ, a Hazafias Népfront budapesti és V. kerületi bizottságai koszorúztak, délelőtt fél 11-kor pedi a Nemzeti Múzeum kertjében a Hazafias Népfront Országos Tanácsa titkára, illetve a KISZ Központi Bizottságának titkára mondott beszédet.
Arról ekkor egy szó sem esett, hogy a hivatalos ünnepségek után fiatalok százai vonulgattak még a városban, a Batthyány téren ülősztrájkot tartottak, amit a rendőrség feloszlatott, este pedig a Lánchídra felvonuló csoportot végül meggumibotozták. Az események azóta „lánchídi csata” néven híresültek el, bár ugyanezt a nevet érdemelte ki szűk hetven évvel korábban, 1918. október 28-án egy hasonlóan végződő Károlyi Mihály melletti tüntetés is, ahol a hídra felvonulókat a rendőrök kardlapozással és sortűzzel oszlatták fel.
A kisajátított ünnep
Az 1986-os lánchídi csata az egyik első látványos összeütközése volt a pártállamnak és a hivatalostól eltérő utakon járni kívánó, a saját szándéka szerint ünnepelni akaró ellenzékének.
„Igazi csata nem volt, nem volt összecsapás a rendőrökkel” - emlékszik vissza Balassa János, aki akkor a Katalizátor Iroda szamizdatkiadónak dolgozott, és akkor este szintén ott volt a Lánchídon. Szerinte az esemény a nevét az 1918-as eseményekre utalással kaphatta, és már másnap csataként hivatkoztak rá az ismerősi körében. Az 1986. március 15-i tüntetésről is szamizdatos körökből értesült, elmondása szerint informális úton szerveződött a megmozdulás. Mint mondta, az előző években is voltak már kisebb összegyűlések a Petőfi-szobornál, ilyenkor egy-kétszáz ember énekelgetett március 15-e emlékére. Ezeket folyamatosan filmezték, fotózták a környező épületek emeleti ablakaiból.
Március 15-e hivatalos ünneplését már az 1940-es évek végén kisajátította az állampárt és ifjúsági ünnepként határozta meg. A hivatalos ideológia szerint az 1848-as márciusi ifjak egykori követeléseit a második világháború utáni új berendezkedésnek sikerült megvalósítania, a március 15-e emlékéből pedig egyedül a „forradalmi ifjúság” kifejezést tartották meg. Az ünnep napja csak a kezdete volt az úgynevezett „Forradalmi Ifjúsági Napoknak”, amely március 21-ét, a Tanácsköztársaság ünnepét, illetve április 4-ét, a felszabadulás ünnepét is magába foglalta. 1951 óta ráadásul a hivatalosan továbbra is nemzeti ünnepként definiált március 15-e munkanapnak számított. „Felháborító dolog volt, hogy összemosták a Tanácsköztársaság és az orosz megszállás ünnepével, nem is volt munkaszünet” - emlékszik Balassa János. „Ez eléggé frusztrált mindenkit, úgyhogy már csak dacból is kimentünk külön ünnepelni.”
Az 1986-os hivatalos koszorúzás és ünnepség dél körül véget ért, az alternatív ünneplők ezután kezdtek a Petőfi-szobornál gyülekezni, hogy aztán énekelve „sétálni” induljanak a belvárosban. Az események a Beszélő akkori beszámolója szerint akkor vettek fordulatot, amikor egy szamizdatkiadónak pénzt gyűjtő egyetemista lányt, Diószegi Olgát a rendőrök a Kossuth tér felé vonuló tömegtől leválasztva egy rendőrautóba tuszkolták. A vonulók előbb a Kossuth téren, majd a Batthyány örökmécsesnél, végül Budára átvonulva a Bem-szobornál is elénekelték a Himnuszt, hogy aztán a Batthyány térre vonuljanak a Kölcsey-szoborhoz. Itt az addigra mintegy ezer fősre apadó tömeg ülősztrájkba kezdett, illetve egy oda kiérkező rendőrautót is körbevettek.
Kutyák, oszlatás, gázspray
„3 és 4 óra között rengeteg rendőr érkezett, busszal, URH-kocsival, motorral. Felsorakoztak a Batthyány tér déli végében. Még kutyákat is hoztak. Pontban 4 órakor rendezett oszlopban megindultak a fiatalok felé” - írta a Beszélő. A rendőrök elől sokan elfutottak, de az ottmaradóktól elvették a személyi igazolványokat. „Vagy 40-50 igazolványt vehettek el” - írta a lap, amelynek később Pongor Sándor rendőrezredes azt nyilatkozta, hogy azért volt rendőri beavatkozás, mert a tüntetők feltartóztattak egy rendőrautót, a személyiket (vagyis az egyetlen igazolásra szolgáló hivatalos okmányt) pedig azért vették el, mert „annyi embert kellett igazoltatni, hogy nem győzték írni, és menet közben jött az utasítás, hogy vegyük el a személyit”. Két fiatal ellen gázspray-t is használtak a rendőrök, és kiürítették a Batthyány teret.
Este 7 körül viszont ismét összegyűltek a fiatalok a Petőfi-szobornál, ahonnan a Roosevelt térre vonultak, innen pedig – miután a híd üres és járható volt – a Lánchídra, amelynek a másik oldalán már rendőrsorfal várta őket, míg a hátuk mögött is rendőrök érkeztek. „Utólag mindnyájunknak az volt a véleménye, hogy ez egy kelepce volt” - mondta Balassa János, aki szerint több civil ruhás beépített ember is lehetett köztük. Egy konkrét, feltűnőn aktív figurára máig jól emlékszik. „Emlékszem, volt egy fickó, az arca is előttem van, akit nem ismert senki és nagyon mondta, hogy menjünk fel a hídra, bosszuljuk meg az Olgát. Kicsit túl is játszotta a szerepét.” Ráadásul, mint mondta, „Lehetett sejteni, hogy valamit akarnak a rendőrök, mert végig terelgettek minket, minden utcatorkolatban ott álltak, mi meg arra mentünk, ahol épp nem voltak.” A Lánchídra is ezért mentek fel: üres volt, a Roosevelt térre vezető utcákat a rendőrök lezárták, és csak a híd felé volt szabad az út.
A Lánchídra terelés valóban szándékos volt a rendőrség részéről. Pongor Sándor, aki maga is a Roosevelt téri rendőri egységgel volt 1986. március 15-e estéjén a Beszélőnek azt mondta, az ellenzéki „séták” alkalmával a tömeg mozgásait figyelve a város különböző pontjaihoz tartalék egységeket állított a rendőrség, a tömeget pedig arra terelték, amerre a vezetőség mondta. Ami biztos volt: a Parlamenthez, vagy a pártházhoz nem közelíthettek. „Ha jól emlékszem, a Roosevelt téren, a Belügyminisztériummal szemben álltak meg, nem hiszem, hogy többen, mint 5-600-an, és ugye az volt, hogy a teret úgy kell zárnunk, hogy nem mehetnek a Parlament irányába, menjenek át Budára” - mondta.
Csapda, gumibotozás, vesszőfutás
Pongor ugyan 5-600 főt tippelt, de Balassa János szerint ezren is lehettek a Lánchídon azok, akik belefutottak a budai oldalon felsorakozó rendőrökbe. Azok gumibottal várták őket, elkezdték ütlegelni a tüntetőket, majd ismét igazoltatni kezdték az embereket és újabb személyiket vettek el. Bár Pongor szerint figyelmeztették a tömeget, hogy ha nem oszlanak el és átmennek a hídon, akkor igazoltatni fogják őket, illetve hogy a túloldalon is felszólították a tüntetőket a szétoszlásra, erre senki nem így emlékezett. A beszámolók egyértelműen rendőri erőszakról, verésről, vesszőfutásszerű szituációkról szólnak.
Az eseményekről a Dékány István által készített, Lánchídi csata című dokumentumfilmben idézett rendőri jelentés szerint napközben a Batthyány téren 517 embert igazoltattak, 4 embert állítottak elő és 77 embertől vették el a személyijét, míg este a Lánchídon összesen 406 emberrel szemben történt rendőri intézkedés. „Elég kaotikus állapotok voltak, sokan át tudtak lógni a rendőrök között” - mondta Balassa János, akitől viszont elvették a személyijét és meg is gumibotozták. Bár más olyan sérülésről nem tudott, amivel a tüntetők közül bárki is kórházba került volna, nála két nappal később légmell alakult ki, amely az őt kezelő orvosok szerint lehetett a kapott ütlegektől is. „Amikor a kórházban kérték a papírjaimat, és kiböktem, hogy nincsenek nálam, mert elvették, meg kiböktem, hogy hol vették el, akkor ez nagyon tetszett ott mindenkinek” - mesélte.
Hozzátette, ha valakinek nem volt személyije, az elég rosszul is járhatott, például kirúghatták. Neki nem volt munkahelye, szellemi szabadfoglalkozású volt a papírjaiba írva, ezért végül a házmestere adta vissza az okmányt, aki azt mondta, egy férfitől kapta, aki meg az utcán találta. Amúgy a diákoknak az iskolaigazgatók adták vissza, a dolgozóknak pedig a főnökeik.
"A Tolnai utcába (Tolnai Lajos utcai főkapitánysági épület – szerk.) még egyszer behívtak, és megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ez államellenes tevékenység volt. Erről elvitatkoztunk egy darabig, én mondtam, hogy ez egy nemzeti ünnep volt” - mesélte Balassa. A rendőrök végül elengedték, és bár több tüntetőre is utólag több ezres pénzbírságokat szabtak ki, ő ezt valahogy megúszta. „Nyilván tudták, hogy nem tudnák rajtam behajtani, legfeljebb leülném. Meg akkoriban én erős szamizdatos tevékenységet folytattam, azt meg tudták, hogy ha macerálják a szamizdatosokat, akkor az a Szabad Európa Rádióban le fog jönni.”
A Szabad Európa Rádióban mondjuk így is lejött a közvetlenül az események után „lánchidi csata” néven elhíresült estéről a beszámoló. A hivatalos magyar sajtó ugyan a már idézett nyúlfarknyi jelentést leszámítva nem részletezte az eseményeket, de a Hírháttér című politikai műsorban pedig Szantner Iván, a KISZ Központi bizottságának titkára azt mondta, hogy a felvonuló fiatalok megtámadták a rendőröket. A Beszélő viszont részletes cikket jelentetett meg, és informálisan hamar elterjedt a híre a „csatának”. Így a Szabad Európa Rádió is beszámolt az eseményekről, illetve arról, hogy kit milyen atrocitás ért.
A következő években a március 15-i tüntetések egyre több embert mozgattak meg, a megemléjezések pedig egyre inkább rendszerellenes hangsúlyt kaptak.1988-ban tízezres tömeg előtt Tamás Gáspár Miklós már sajtószabadságot, a kormány lemondását, új választásokat követelt.
1986-ban persze erről még szó sem volt, de az állampárttól külön ünnepelni már önmagában ellenzéki tett volt - amit a rendszer nem engedhetett meg magának.
