„Elkábították, majd kifosztották” – adja tovább egy szegedi taxis a szír utasának történetét. A vasútállomáson az önkéntesek is találkoztak sokkoló okozta sérülésekkel, de hivatalosan két bejelentés érkezett eddig, hogy menekülteket raboltak ki. A szegedi ártéri erdőkben meghúzódó migránsokra egyre többen „vadásznak”: a polgárőrök már azt fontolgatják, hogy szórólapokon figyelmeztetik a menekülteket, inkább a rendőrségnek adják meg magukat, mintsem papírok nélkül kiszolgáltassák magukat a zöldhatár bűnözőinek.
Nagy, fekete Mercedes, mögötte egy lesötétített ablakú kisbusz megy a polgárőrök autója előtt, amint vasárnap, hajnali öt órakor igyekeznek ki a szegedi töltésre, hogy elfoglalják „őrhelyüket”. Amint a Merci sofőrje észreveszi a „félhivatalos” őrszemeket, lekanyarodik, majd egy másik irányt véve, ugyanezt teszi a kisbusz is. „Ismerősök – mondja Sándor János, az alsóvárosi polgárőrök főnöke – de nem húznék ujjat velük.”
Vasárnap hajnalban már nagy a mozgás az ártéri erdő mellett, itt foglalják el megfigyelőhelyüket az alsóvárosi polgárőrök. Egy éve 6-7 órás váltásban folyamatosan kint vannak szolgálatban, próbálják az erdőből felbukkanó menekültek csoportjait feltartóztatni a rendőrség kiérkezéséig. Mostanában rendre látnak fóliázott ablakú autókat és a töltésen le-föl köröző kerékpárosokat grasszálni. Feltehetően azért várakoznak a téli kikötőnél, hogy fuvart fogjanak, vagy csak megszabadítsák őket az értékektől.
A polgárőrök sokukat arcról, névről, rendszámról ismerik, de legfeljebb azt kérdezhetik meg, hogy segíthetnek-e valamiben. „Jutalékot is ígértek nekem a rendőrök, ha valamennyi migránst segítek kihajtani az erdőből” – mondja az egyik kerékpáros fiatalember mosolyogva. Pár órával később, amikor a lovas rendőrök is megjelennek a töltésen, kiderül, hogy velük is ezt közölte ugyanez a férfi, azzal a különbséggel, hogy a polgárőrök ígértek neki jutalékot.
Még két másik ember tolja így egész nap a biciklit, hol a töltésen, hol annak az aljában, hol eltűnnek az erdőben, telefonálgatnak. Később ápolt külsejű fiatal nők is jönnek, kezükben másfél literes műanyag palackokat lóbálnak, időnként pedig sportosan öltözött srác kocog erre, telefonálgat. „A tettenérés az egyetlen lehetőség a lebuktatásukra” – vélekedik Sándor János. „Ha migránsokkal találkozunk, mindig felhívjuk a figyelmüket, hogy jobban járnak, ha megvárják a rendőröket, ellenkező esetben nagyobb az esélyük, hogy maffiózók karjaiban kötnek ki, aztán még csak panaszt sem tudnak tenni papírok nélkül. Jó lenne figyelmeztető röplapokat terjeszteni, hogy óvakodjanak a látszólag nekik segítőktől, mert akár ki is foszthatják őket. Már a határ túlsó oldalán is komplett csoportok specializálódnak nem csak a lehúzásukra, hanem a teljes kifosztásukra.”
„Már a kisgyerekek is pénzért kísérik a menekülteket”
A határ túloldalán már a kisebb falvakban is gyülekeznek, főként esténként, a menekülteket a zöldhatáron átsegítő csoportok. Egy horgosi szemtanú szerint este a helyi cukrászdába már be se lehet menni, ott gyülekeznek a „sétáltatók”. Vannak 10-15 évesek is, akik migránsokat kísérnek pénzért a közeli erdőbe: „A múltkor néhány menekültnek akartam megmutatni a művháznál lévő közkutat, hogy meg tudjanak mosakodni, amikor mellém szegődött egy kissrác, a pénz felét ajánlotta, ha segítek neki az erdőbe irányítani a csoportot. Ne írja le a nevemet, kicsi hely a mienk. Valamit biztos, hogy tenni kellene” – mondja.
„Az utóbbi pár hétben jóval feszültebbek a menekültek" – magyarázza Sándor János, az alsóvárosi polgárőrök vezetője. Korábban örültek, ha fennakadtak a hálón, most láthatóan idegesebbek, ha leveszik az ujjlenyomatukat, mert akkor itt ragadnak Magyarországon, vagy a későbbiekben, ha sikerül továbbmenniük, idetoloncolják őket vissza. Nehéz velük megértetni, hogy papírok nélkül sokkal jobban kiszolgáltatják magukat az egyre nagyobb mértékben szerveződő bűnözői csoportoknak. Éppen ezt magyarázza a polgárőrök vezetője, amikor az erdőből előbukkan hat menekült férfi, kettő rögtön vissza is szalad, négy feljön a töltésen, láthatóan megadják magukat, leülnek.
„Please, please”, fogja könyörgőre az egyikük, próbálva megértetni a jelvényes polgárőrökkel, hogy az egész családja Hollandiában van. Szeretne taxival eljutni Budapestre, majd onnan Hollandiába, nem akarja, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőle, mutogatja. Sándor vízzel, keksszel, almával kínálja őket, láthatóan percek múlva csillapodnak a kedélyek. Kicsit odébb még előkerül vagy húsz szír férfi, ők egymás között is vitatkoznak, hogy leüljenek-e, várva a rendőrséget, vagy visszamenjenek. Egy részük visszasétál, a többiek leülnek, de láthatóan tanácstalanok.
A polgárőrök már vagy egy órája beszóltak a határrendészeknek, de ők is el vannak foglalva. (Nem csoda, a hétvégén két nap alatt több mint 2600 embert tartóztattak fel a zöldhatáron Csongrád megyében). Úgy két óra várakozás után az egyik menekült felteszi a kérdést, hogy a jelvényes polgárőrök akkor most rendőrök-e, vagy sem. A nemleges válasz után néhányan szedelőzködnek, hiába magyarázza Sándor János, hogy kockázatos nekiindulni, mert jó esélyük van arra, hogy már pár kilométer megtétele után kifosztják őket a töltésen gyülekező hiénák.
„A pofátlanság csúcsa”
Mire a járőrök és a készenlétiek kiérkeznek, a migránsok harmada már lelécelt. Néhány száz méterrel odébb a grasszáló autó megállt a töltés tetején, egy nő pedig beszaladt az áréri erdőhöz. Két lovas járőr résen volt, megállították őt, és a távolból úgy tűnt, rögzítették az adatait. A közelmúltban egyébként két esetben „lepleztek le szállítókat”, pénteken egy taxist és egy civil nőt értek tetten, miközben migránsokat szállítottak, most illegális tartózkodás elősegítésével gyanúsítják őket.
Az autók az esettől mit sem zavartatva jönnek-mennek a töltésen, néhányan még beszélgetni is megállnak, a kerékpárosok rendületlenül tekerik a pedált a rekkenő hőség ellenére is, biztosan megéri. A töltés túloldalán álló házban élő asszony csak legyint: „Itt vannak éjjel-nappal. Mindenféléket hallunk, hogy innivalót kínálva elbódítják, aztán meg kifosztják őket. Már nem csak arra szakosodtak, hogy adják a drótot az embercsempészeknek, hanem arra is, hogy kirabolják őket. Olyat is hallottam, hogy pár hét alatt milliókat szedtek össze. Nem csoda, ha Pestről is jönnek le” – mutat három nőre az asszony.
„Ezért kellene tájékoztatni őket arról, hogy milyen veszély fenyegeti őket, mert ha ez nagyon elharapódzik, abból tragédiák lesznek. Nekünk nincsenek eszközeink, hogy ezt megakadályozzuk” – tárja szét karját az alsóvárosi polgárőrség vezetője. „Mi társadalmi munkában itt vagyunk szinte folyamatosan, a menekültek összeterelésébe még tudunk segíteni, de másban már nem. Nincs is jogkörünk.” Sándor János azt is elmondja, hogy időnként már saját zsebből tankolnak és vesznek vizet, mivel – szerinte – a baloldali vezetésű önkormányzattal mostohán bánik a kormány, így pluszpénzt nem várhatnak onnan sem.
Már esteledik, amikor a rendőrjárőrök egy csapat szír menekültet állítanak meg, nyolc gyermek is van köztük, az egyikhez, mivel szinte ájultan fekszik az ötéves forma kisfiú az anyja karjaiban, a mentőket is ki kell hívni. Az elcsigázott család angolul is tudó tagja arról mesél, hogy reggel óta gyalogoltak a rekkenő hőségben, az erdőben, sem élelmük, sem innivalójuk nem volt. Vízzel a rendőrök is megkínálták őket, a polgárőrök meg térülnek-fordulnak, hoznak kekszet, almát.
Miközben a mentő elszállítja a kisfiút és az édesanyját, egy másik szír asszony zokog, az ujjlenyomatok levételének következményeitől fél ő is. Mivel arra számítanak, hogy csak hosszú idő elteltével jönnek értük, még szúnyogriasztót is kerítenek az állomáson segítő önkéntesektől. Az itteni segítők is elmondják, hogy több esetben „kezeltek” sokkolótól, vagy más eszköztől ejtett sebeket, amelyekről a sérültek hallgatnak. A nagyállomáson ők már csak olyanokkal találkoznak, akiknek hivatalos papírjaik vannak, és azt is tudják milyen kockázatos ezek nélkül útra kelni. Nem is tiltakoznak egy pillanatig sem, amikor a polgárőrök megállítanak egy kétgyermekes, szintén szír anyát, aki éppen beszállna egy taxiba, s kiderül, hogy őt még nem regisztrálták.
