A Fidesz népszerűsége mélyrepülésben, sorra bukták az időközi választásokat, a halálbüntetést pedig már saját képviselőik sem támogatják. A politikai vízió szétfoszlása után csak a kormányzati kapkodás látszik, a jobboldali értelmiség pedig lassan besokall és megtörtént a korábban elképzelhetetlen: már szinte napi szinten veszik elő Orbánt.
„A hajólapát elfordítását csak lassan, recsegve, ropogva követte a hajótest” – próbálta érzékeltetni Orbán Viktor az Antall-kormány nehézségeit a Veritas Történetkutató Intézet múlt heti konferenciáján. Nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök hasonló helyzetben érzi magát, mint a rendszerváltás utáni első kormányfő: Orbán kesergett is azon, hogy a legtöbben nem látják, milyen messzire jutott az ország 25 év alatt a rengeteg buktató ellenére.
Túlzás lenne a NER kiépítésének súlyát az államszocializmus lebontásához mérni, de kétségtelen, hogy a második Orbán-kormány 2010 óta egyértelműen és nyomatékosan azt kommunikálja, hogy a „hajó” új irányba fordult. Alkotmány helyett Alaptörvény, segély helyett munka, a kultúrharc kifejezést kerülő kultúrharc, hatalompolitikai szempontú elitcsere: a kétharmados felhatalmazásra támaszkodva Orbánék ellentmondást nem tűrve kezdhették megvalósítani elképzeléseiket.
Az „egy tábor, egy zászló” gondolatot elfogadó konzervatívok fel is sorakoztak Orbán mögé, de mióta a határozottnak, elvhűnek látszó kormányzást felváltotta az „érdekek politikája”, és egyre gyakrabban kapkodó, ad hoc intézkedések jellemzik a vezetést, azóta töredezettnek tűnik az egykor egységes tábor, és a jobboldali holdudvar is elkezdte kritizálni a korábban kikezdhetetlennek gondolt Orbánt.
Ráadásul a Fidesz elnöke éppen rosszkor zördült össze Simicska Lajossal is: a kormány politikáját közvetítő lojális médiabirodalom szétesését egyelőre nem pótolja sem a botladozva indult közszolgálati tévé, sem a Kormányinfón hétről hétre magyarázkodó Lázár–Giró-Szász duó. Az pedig továbbra is kérdéses, hogy a „Habony-média” felállása képes lesz-e újra megolajozni a propagandagépezetet.
Törésvonalak párton belül és országon kívül
Az egyre szűkebb körben döntő Orbán már a Fidesz elnökségét is elsúlytalanította, a legfelső vezetés is értetlenül áll sokszor a miniszterelnök bejelentései előtt. Ékes példája volt ennek már a semmiből előkerülő netadó-ötlet is, ami másra nem is volt jó, mint hogy átmenetileg újra lendületet adjon az akkorra éppen lefulladó ellenzéki mozgolódásnak. A Kocsis Máté által bedobott drogtesztet sem szerették magyarázni a kormánypártiak, a halálbüntetés napirenden tartását támogató fideszest pedig mi például mindössze egyet találtunk a Parlamentben.
A halálbüntetés ügye a legutóbbi ülésnapon egyébként érdekes fejleményekbe torkollott: a KDNP-s Vejkey Imre a kormány szándékairól tudakozódott, amire Répássy Róbert igazságügyi államtitkár először eltolta a választ, majd váratlanul kijelentette, hogy az igazságügyi miniszter is ellenzi a halálbüntetést. Amit mellesleg Pokorni Zoltán egyenesen „barbár dolognak” nevezett az ATV-ben.
Az ellenvéleményüket inkább véka alá rejtő fideszes képviselők lázadásáról korai lenne beszélni, de a volt környezetvédelmi államtitkár – és persze bukása miatt sértett – Illés Zoltán már arról is beszélt, hogy Orbánnak le kellene mondani a pártelnöki pozíciójáról, legutóbb pedig a problémáit 22 pontban megfogalmazó Bencsik János szavazott ki nem először a frakcióból.
Orbán már az Európa Parlamentben sem csak politikai ellenfeleitől kapja a megszokott gyomrosokat, hanem sajátjai is elkezdték kritizálni. Például Tőkés László EP-képviselő „már maga sem érti Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját”. A kimondatlanul Magyarországról szóló múlt heti EP-vitán, amelyen azt tárgyalták, mi lenne a teendő, ha egy tagállam visszaállítaná a halálbüntetést, több Európai Néppárti képviselő (vagyis a Fidesz brüsszeli frakciótársai) külön kérésre sem tartotta a frakciófegyelmet és keményen kritizálták a Fideszt mind a halálbüntetés felvetése, mind a bevándorlásügyi nemzeti konzultáció ürügyén. „Azt mondják nekem, hogy ne beszéljek róla, vagy védjem (Orbánt – a szerk.), de én fel vagyok háborodva” – fakadt ki Frank Engel néppárti képviselő, aki szerint a görög és a spanyol diktatúrák bukásai óta európai politikus érdemben nem vetette fel a halálbüntetés visszaállításának ötletét.
A nemzetközi színtéren a külpolitikai lavírozás, és az egyre szembeötlőbb Putyin-szimpátia tépázta Orbán renoméját. „Ő az egyetlen putyinista, aki az Európai Unióban kormányoz” – mondta Joschka Fischer, egykori német külügyminiszter. Oroszország-politikája miatt olyan régi szövetségesek fordultak szembe Orbánnal, mint Jarosław Kaczyński, a Jog és Igazságosság Párt elnöke, aki az orosz elnök budapesti látogatása miatt nem is találkozott Orbánnal annak varsói útján.
Csalódások Fabinytől Bencsiken át Kokóig
A csalódott politikusok mellett a Fidesz közeli értelmiség is korábban nem tapasztalt gyakorisággal kongatja a vészharangokat, főleg mióta sorra bukja a kormánypárt az időközi választásokat. A lejtmenet legszembeötlőbb kezdőpontja G. Fodor Gábor azóta sokat idézett kijelentése volt, miszerint a polgári Magyarország csak egy „politikai termék” (értsd: délibáb) volt. Orbán magyarázkodott is emiatt idei évértékelőjén, de ekkor dobta be először, az azóta már a műsorról levett „keményen dolgozó kisember”-szlogent is. (Ami érthető a magyar választókat leíró legújabb kutatás fényében, de az elvhű politizálástól idegen, és nem is jött be.)
Az első Orbán-kormány szóvivője, a Heti Válasz főszerkesztője, Borókai Gábor szerint Orbán rosszul tette, hogy a veszprémi vereség után úgy köszönt el az évértékelője végén, hogy „Jó reggelt, Magyarország!”, mert ezzel szerinte visszanyomta a felelősséget a választókra, azok tunyaságát okolta a vereségért, és lepergett róla a távolmaradással kinyilvánított választói kritika. A veszprémi vereség után következő tapolcai pofon sem rázta fel Orbánt: hiába sürgetik egyre többen a „gyökerekhez visszatérést”, a miniszterelnök legutóbb is a pragmatizmus mellett tette le a voksát az „ideológia rögeszmék” ellenében.
„A Fidesz iránti szerelem kihűlt. Orbán Viktort még szeretik, de már őt sem úgy, mint régen” – lepte meg a közvéleményt a Békemenetet is szervező Bencsik András, aki máshol arról értekezett, hogy „a Fidesz elveszítette a lelkét”. Az állapotokat jól példázza Bayer Zsolt és Csintalan Sándor elkeserítően alacsony színvonalú csörtéje is az Echo TV-ben, amiből a Válasz.hu azt a következtetést vonta le, hogy „a ma még közéleti médiát fogyasztani hajlandó jobbos közönség elképesztő ütemben fog átszokni a Füles magazinra és a Discovery Channelre.”
Az elemzők és publicisták mellett egyházi vezetők is elégedetlenkednek nyilvánosan, legutóbb Fabiny Tamás evangélikus püspök nevezte „szándékosan manipulatívnak” a terrorizmussal riogató nemzeti konzultációs kérdőívet, de a halálbüntetés felvetését is élesen kritizálta.
A konzervatív értelmiségi holdudvar pártszimpátiája sosem tűnt ennyire bizonytalannak, amit a „jobbikosodás” sem fog eloszlatni. Hiába udvarol nekik Orbán azzal, hogy arra kijelölt helyeken azért előszeretettel „polgározik”, a varázs elpárolgott – diagnosztizálta Török Gábor is egy friss interjúban. Ami azon is mérhető, hogy a korábban csendes szimpatizáns közszereplők is elhatárolódnak a párttól, például Kovács Kokó István, aki egyfelől azt állította, hogy „sosem voltam fideszes”, másfelől viszont arról beszélt, hogy most is odaülne, mint 2002-ben a Kossuth téri „egymilliós” tömegtüntetésen, „ha lenne ki mögé”.
