„Nem akartam én kemenceépítő lenni, csak így hozta az élet” – kezdi történetét Vass Zoltán kemenceépítő-mester. Eredeti szakmáját tekintve Zoltán kőműves, de mint mondja, nagy szerencséjére fiatalon olyan idős emberektől tanulhatott, akik igazi építőmesterek voltak. Meszet oltottak, kubikoltak, zsaluztak, betonoztak, falaztak, vakoltak, burkoltak, cserepeztek. Zoltán megtanulta az épületszobrászatot, a homlokzatdíszítést, a vakolathímzést. „Ma már ezek külön szakmák, de mindegyikre szükség van ahhoz, hogy egy ház megépüljön. Régen ez egy ember tudása volt.”

Könyvből vett mesterség

Zoltán a ma alig ezer lelkes Penészlek községben született, és mivel édesapja határőrtiszt volt, élt már az ország minden szegletében. Miután szülei elváltak, ő az édesanyjával maradt, és családfenntartó lett. 21 évesen Szibériába ment dolgozni, ott nősült meg, orosz lányt vett feleségül. Miután hazatértek, egy tanácsi panellakásban éltek Siklóson, ezt cserélték el később egy 18. században épült vályogházra. „Nagyon szerettünk volna kemencét, azonban senki nem értett az építéséhez.” Zoltán akkoriban a siklósi Kerámia Alkotóházban dolgozott portásként, az egyik keramikustól kapott könyvtári könyvből, illetve az idős teremőr, Erzsike néni férjétől kapott instrukciók alapján építette meg élete első kemencéjét, hagyományos eljárással, cserépdarabokból, pelyvás sárból. A kemence 25 éve áll, ez fűti a nappalit, és ebben készül a tyúkhúsleves ebédre.

„Az alkotóházban az egyik festőművész éppen átépítette a galériáját, kérte, hogy készítsek neki is egy kemencét, de víztartállyal, hogy a radiátorokat is fűtse. Mondtam neki, hogy én nem vagyok kemenceépítő. „Ha a tiéd nem dőlt össze, az enyém sem fog” – mondta, úgyhogy építettem neki is egyet. Ezt meglátta egy hölgy, akinek gyógynövényboltja volt. Mentem hozzá is építeni Piliscsévre. Ezt megtudta egy ember Piliscsabán, és mondta, hogy addig innen haza nem megyek, amíg neki nem csinálok egyet. Hat gyereke volt, híre ment az óvodában, iskolában.” Zoltán 1200 kemencét épített meg azóta. Mint mondja, a névmemóriája elég rossz, de szakmája szerint mindenkire emlékszik.

Azt hitték, szélhámos

Zoltán hétköznap portásként dolgozott, hétvégente pedig épültek a kemencék. Az évek során kialakult sajátos ritmusa, 3-4 nap alatt készült el egy munkával. Amikor megszűnt a művészeti alap, az alkotóház elesett az addigi támogatásoktól, Zoltán úgy döntött, nem várja meg, amíg elküldik, inkább elment magától. Onnantól kezdve kemence-, kemencekályha-, téglakályha- és takaréktűzhelyek építésével kereste a kenyerét.

„Mivel nincsen jogosítványom és autóm, ezért csak úgy tudok munkát vállalni, ha eljönnek értem és haza is hoznak. Értelemszerűen ilyenkor annál a családnál lakom, akinél dolgozom. Ott alszom, velük eszem, a család része vagyok.” Volt, hogy egy fiatal pár az állványok alatt aludt az épülő házban, hogy a vendég fekhessen az egyetlen ágyon. De igazából Zoltánt az sem zavarja, ha osztoznia kell egy fekhelyen, „hacsak nem löknek le az ágyról”. A család egy tagját pedig mindig megkéri, hogy segítsen az építésben, ugyanis szerinte „nagyon fontos, hogy egy családtagnak az energiája beépüljön a családi tűzhelybe”.

Az esetek 95 százalékában az emberek nem tudják, hogy pontosan mit is szeretnének, ő viszont amint belép egy házba, már látja, hogy mit fog építeni. „Egyszer egy házaspár utólag bevallotta, hogy azt hitték, szélhámos vagyok. Ugyanis nem mértem meg semmit, csak körbenéztem és elmondtam, hogy mennyi anyagra lesz szükségem. A kemence viszont pont olyan lett, mint amit ők megálmodtak.” Máskor két napja volt, hogy elkészüljön egy munkával: pénteken nyitott volna a vendéglő, amely kemencés ételeket ígért. A kemenceépítő lelépett, a kemence szerdán még sehol. „Odamentem a helyszínre, odaadtam a szükséges alapanyagok listáját az építési vállalkozónak. A vállalkozó odébb ment, és hallom, ahogy telefonál: Itt van egy pasas, és egy zsák lótrágyát kér. Én meg kértem, hogy ha lehet, akkor szalma nélkül hozzák.”

Tudás, munka, energia

Zoltánnak hordozható kemencéje is van, amivel egy időben a vidéket járta. „Az ormánsági embereket próbáltam kicsit helyzetbe hozni, ezért odavalósi asszonyokkal jártunk különböző rendezvényekre, ahol helyben dagasztották a kenyérlángos tésztáját, húzták a rétest.” Közben különböző kézművesekkel, helyi termelőkkel, őstermelőkkel tartotta a kapcsolatot, így amikor a siklósi várban megrendezték a Tenkes kapitánya musicalt, a szervező Zoltánt kérte fel a feladatra, hogy hozzon létre az eseményhez egy kísérő rendezvényt. Zoltán egy komplett kézműves falut álmodott meg, ahol a résztvevők nem csak árulták portékáikat, hanem bemutatták szakmájukat, amit kipróbálhattak a látogatók.

„A gyerekeknek vásárolhattak egy útlevelet, amibe minden kipróbált szakma után egy újabb pecsét került. A gyerekeket szülők, nagyszülők kisérték el, egy-egy szakmánál eltöltöttek közösen 2-3 órát, és közben beszélgettek. Sok esetben csak ekkor derült ki, hogy a nagymama is tud hímezni, kötni, horgolni, és meg tudná tanítani az unokáját is. Tehát az egyik cél az volt, hogy a gyerekeken keresztül hívjuk elő a nem használt, de egyébként meglévő tudást.” Zoltán másik célja pedig az volt, hogy az embereknek megmutassa ezeknek a szakmáknak a valódi értékét. „A mai ember tárgyakat lát, amelyek be vannak árazva. De ha valaki leült a kézművesfaluban, és megpróbált elkészíteni egy bögrét, akkor megtapasztalhatta az abba fektetett tudást, munkát és energiát.”

A rendezvény óriási siker lett, Zoltánnak azonban ráment a vállalkozása, ugyanis nem érkeztek meg a szponzori pénzek és nem tudták kifizeti a munkáját. Ekkor döntött úgy, hogy – „ha már úgyis nonprofit, amit csinál” – létrehozza az Értékmentő Alapítványt.

Nem a bizonyítványosztás a cél

Zoltán 2-3 fős kemenceépítő kurzusokat indított, amelyeken önkormányzatoknak, civil szervezeteknek, egyházaknak építettek közösségi kemencét. „Mindenki jól járt: a közösség adta az alapanyagot és a helyszínt, így lett saját kemencéjük. Akik jelentkeztek a kurzusra, megtanultak kemencét építeni, én pedig átadom a tudást. És nem kellett külső támogatás hozzá, mert mindenki a magáét tette hozzá.” Ma már Zoltánék hagyományos építészetet is oktatnak.

A kurzusok árát a résztvevők állják, jelenleg ez az alapítvány egyetlen bevételi forrása. A cél az lenne, hogy akkreditált képzőintézménnyé váljanak, és állami támogatáshoz jussanak, így olyan emberek is tanulhatnának náluk, akik nem tudják saját maguk finanszírozni az oktatás költségeit. „Amikor vidéken járok, gyakran szembesülök azzal, hogy egy faluban tíz-húsz embert iskoláznak be ugyanarra a képzésre. Van, akinek négy OKJ-s szakmája van és mégis munkanélküli. Nekem nem célom a kurzus végén mindenképp bizonyítványokat osztani. Én azt mondom, hogy jöjjön tíz faluból egy-egy ember, de neki legyen használható tudása, aminek a segítségével a saját vagy a szomszédja házát elkezdheti felújítani. Helyi anyagokból, kis költséggel.”

Zoltánnak már több mint száz „diákja” volt, és ma már külföldön – Angliában, Ausztráliában – élő magyarok jönnek haza, hogy részt vehessenek a képzésben. „Volt, aki úgy jött el hozzám, hogy azt sem tudta, lesz-e hova hazamennie, annyira reménytelenek voltak otthon a kilátásai. De végül egyikük sem bánta meg, mert később egyenesbe jött az életük. Ugyanis ha ezeknek az embereknek rávilágítunk a lehetőségeikre, akkor ki lehet őket zökkenteni abból a mélypontból, amiben éppen vannak.”

Valódi közösségi háló

„Nagyon sok helyen megfordulok, és annyi mindent tapasztalok, látok, hallok, tanulok, hogy ez a sok információ egy idő után elkezdett feszíteni. És azt vettem észre, hogy ezekre az információkra szüksége van más embereknek is.” Zoltán, ha kell, telefonon segít egy ház felújításában, szívesen elbeszélget bárkivel a kemenceépítésről, vagy éppen felteszi honlapjára az – általa személyesen, egyenként megismert – őstermelőket, kézműveseket, hogy minél több emberhez eljusson a hírük. „Örülhetünk, hogy ezek az emberek túlélték ezt a súlyos gazdasági válságot. Mi úgy tudunk nekik segíteni, hogy folytassák, és ne adják föl, ha vásárlunk tőlük. Én mindenkinek elmondom, nem ígérhetek szebb jövőt, se fizetést, csak egy lehetőséget.” Közben maga is folyamatosan tanul, Székelyföldre jár elsajátítani a kézi vetésű tégla és fával égetett cserép készítésének technikáját, hogy aztán ezt a tudást itthon oszthassa meg a fiatalokkal.

Zoltán egy valódi közösségi háló kiépítésén ügyködik, célja, hogy összehozza azokat az embereket, akik segíteni tudják egymást a mindennapi életben. Például összeköti a zöldségtermesztőt a fűszerkeverék készítővel, hiszen ami az egyiknek komposzt, az a másik számára értékes alapanyag lehet. „Ezek az emberek egyébként nem találkoznának egymással. Tehát nekem az a feladatom, hogy folyamatosan informálódjak és összehozzam őket. Ha valaki hajlandó tenni önmagáért és a családjáért, én pedig tudok tanáccsal vagy más személy ajánlásával segíteni, akkor azt meg fogom tenni. Mert ha ő életben marad, akkor én is életben tudok maradni, mert akkor a kör nem szakad meg.”