Mikor lesz magyar Podemos? Pénztelenség, a bal-jobb felállásból való kitörés képtelensége, passzivitás és túl erős egók akadályozzák, hogy a szerte Európán végigsöprő új, rendszerkritikus, elitkritikus (baloldali) pártformálódás nálunk is megszülje termékét. A partvonalon álló kezdeményezéseknek többek közt egy tőkeerős gazdasági háttéremberre is égető szükségük lenne.
Gazdasági válságból politikai válság, sérelmeket szenvedett emberek és kiábrándultak milliói, a szegények egyre növekvő száma, az elit elutasítása – Európa-szerte ismerős társadalmi szimptómák. Logikusnak tűnik, hogy itthon is megjelenjen egy olyan pártszerveződés, mint például a spanyol Podemos (újbalos), a görög To Potami (liberális), valamint Sziriza (baloldali), az olasz Movimento 5 Stelle (szélsőjobb). A Podemos a hazájában már második a népszerűségi listákon közel 24 százalékkal, megelőzve a spanyol Szocialista Pártot. A Sziriza pedig megnyerte a görög előrehozott választásokat.
Ezek a pártok-szervezetek egy nagyobb tiltakozássorozat után jelentek meg a politikai palettán, új politikai nyelvet teremtve, általában egy (már ismert, vagy a párt által ismertségre szert tevő) archoz kötődően. További jellemzőjük, hogy politikai léptékkel mérve villámgyorsan nagy népszerűségre tettek szert. Úgy tűnhet, itthon is elérkezett az idő egy ilyen típusú párt színre lépésére.
Minek van itt az ideje?
Egyre többen érzik ezt a baloldalon is, legutóbb épp a hvg.hu hasábjain Papp Réka Kinga írt erről – szerinte nem a pártprogramok, szakpolitikák írása most a legfontosabb, ezek készen is állnak, hanem az érdekérvényesítő polgárok „megteremtése”, az, hogy minél többen aktivizálódjanak. Most a közösségépítésnek, az egymás meghallgatásának ideje jött el.
Ebben egyébként különbözik is a spanyol és a magyar helyzet, de ezt már Mikecz Dániel politológus, mozgalomkutató, az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa mondja. A spanyol baloldal történelmileg más helyzetben van, mint a magyar: a Franco-diktatúra után egy jóval aktívabb és mélyebb beágyazódású, mozgalmibb baloldal máshogy artikulálódott, mint ahogy itthon feltűnhetne, ahol egy nagy, balos összefogást már a külsőségeik szintjén is elutasítás övezne. Más itthon a politikacsinálók hitele is: míg Görögországban és Spanyolországban egy-egy blogger gazdasági miniszter (Janisz Varufakisz) vagy a mozgalom vezető alakja is lehet (Pablo Iglesias), itthon rögtön mindenkit elrendezünk a jobb-baloldal leképezésben.
Ami 2014-ben a tüntetés volt, az ma a mozgalom
A magyar Podemos ötlete a baloldali körökben is viharos sebességgel terjed. Ahogy 2014 decemberében még mindenki tüntetést akart szervezni, ma mozgalmat akar indítani, melyben az egyének felfedezhetik-megtalálhatják a közös értékeiket, és kötődhetnek hozzá. Azaz, kialakítják a közös kulturális hagyományt.
Egyesek szerint a munkanélküli fiatalok és képzetlenek adhatnák egy új, baloldali mozgalom alapját. Az előbbiek száma Európa-szerte nő, Magyarországon 2014. novemberi adatok szerint a fiatalok 24,6% keresett állást, míg a képzetlenek tekintetében akkora a növekedés, hogy a kormány emiatt is fontolgatja a kilencosztályos általános iskolai képzés bevezetését. A jelenség hátterében a lemorzsolódás áll: a középiskolát a befejezés előtt elhagyó fiatalok száma nő, a fiatal képzetlenek foglalkoztatási rátája 25,3 százalék, az uniós átlag fele. Más kérdés, hogy itthon a kiábrándultak reményvesztettnek is tűnnek, passzívvá válnak, nehezen aktiválhatók.
Bal-jobb, bal-jobb
De miért nehéz nálunk aktiválódni? Mert a kettéosztottság még mindig a legerősebb reflexünk, adja meg a választ Mikecz. Ma Magyarországon a politikailag aktívak még mindig megtalálják a pártpreferenciájukat. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézete a 2014. december 16-i tüntetésen végzett (nem reprezentatív) felmérése szerint a résztvevők 84 százaléka tudott volna választani pártot a meglévők közül. Vagyis akik aktívak, van pártjuk, s csak azokat lehet mozgósítani, akik amúgy is aktívak. Az aktívaknak pedig a legfontosabb a bal-jobboldali szembeállítás. Akik elégedetlenek, csalódtak minden pártban, azok passzívak, nem állnak be egy újabb szerveződés mögé.
Mások a magyar hagyományok a párttagsághoz való viszonyhoz képest is: míg itthon 160 ezer párttag van, Spanyolországban 1,5 millió. Az itthoni tiltakozó tömeggyűlések Mikecz megfogalmazásával élve „civil ethosz” alapúak, mint a Charta-szerveződés volt, ellenben a spanyol Indignados-tüntetések a gazdasági válság utáni politikai válság kifejeződése volt. De, teszi hozzá Mikecz, a jó gyakorlat idővel meghozhatja gyümölcsét, és aktívabbá válhatnak a passzívak is.
A tüntetések rengeteg új embert értek el, de nem tudtak elég hatékonyan üzeneteket közvetíteni. A puszta tiltakozás kifejeződése („Orbán, takarodj!”) mellett az antikorrupciós üzenet nem kifejezetten balos téma. Aki pedig a politikai hatalom megszerzésének igényével jelentkezik be, az a magyar valóságban eleve gyanús, és sok embert taszít.
Széttagoltság, Jobbik-előretörés, pénzhiány
De mi van az ideológiával? A szervezkedők szerint egyfelől le kellene folytatni végre bizonyos fundamentális baloldali vitákat azért, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, ki, hol áll. A Podemos-féle intézményesülés viszont arról szólt inkább, hogy minél szélesebb szövetségek köttessenek, hogy a baloldali formációk minél népfrontosabbak lehessenek. A bal-jobb szembenállás és az ebből fakadó bizalmatlanság, egymás megcímkézésnek veszélye viszont ilyen formációk megszületését nehezítik. Az sem segít, hogy aki ma aktív, az mind egyéni programmal, agendával rendelkezik, csupa magányos szakadár.
Külön nehezítő tényező a Jobbik erősödése: míg Papp Réka Kinga a Jobbikot nem veszi komolyan (a Jobbik bagatellizálása, mint nem kormányképes erőé, másoknál is megjelenik), a szavazók ezt nem feltétlenül osztják. A pártot nem sikerült „karanténba zárni” (azaz levegőnek nézni), többcsatornás kommunikációja hatékony (Vona viszi a mérsékeltebb szólamot, mások pedig olykor-olykor keményebbet ütnek, lásd Rikárdó-ügy), ráadásul sok balos követelés hasonlít a Jobbikéira is, etnicizmus nélkül. A pártot tehát nem sikerült elszigetelni a szavazóktól, a jobbikos szavazók viszont elszigetelődtek – legalábbis balról nehéz őket megszólítani.
Égető gond a forráshiány: pénz nélkül nehéz vidéki hálózatot, szervezeteket, sejteket kiépíteni, nehezebb megjelenni a médiában, és érvényesülni a nagy pártok mellett. Úgy tudjuk, egyes pénzemberek már tapogatóznak az újbaloldal környékén, de még nagyon óvatosan.
A párt undi, a mozgalom szexi
Új mozgalomhoz új nyelv is dukál, a Podemosnál ez úgy jelentkezett, hogy következetesen „embereket” mondtak „nép” helyett, és a pártok megnevezése helyett egységesen az „elit”-et támadták. A magyar szervezkedők önmagukra keresnek leginkább kifejezést, mivel a „civil aktivista” nem írja le jól azt a heterogén közeget, ami jellemzi ezeket a mozgalmakat. A polgár lenne talán a „legbővebb” kifejezés, de ezt a Fidesz már túlságosan elkoptatta 1998-2002 között. Ugyanakkor próbálkoztak az Indignados-féle „Mi vagyunk a nép”-üzenettel is az átideologizáltság elkerülése érdekében, mert ez is elriaszt sokakat.
Amíg a politikai és a közéleti aktivitás olyan erősen kettéválik, ahogy, és csak az utóbbi kívánatos és szimpatikus, addig egy magyar Podemos nem fog tudni szárba szökkenni, véli Mikecz Dániel. Ugyanezt fejezi ki a szervezkedők egyike is: a mozgalom ma szexi, a párt ciki, s a párttá alakulás után rögtön a hatalomvágy vádjával kéne hadakozni.
Sokkal fontosabb lenne beállni a meccsekbe: az olyan témákkal kapcsolatban, mint például a bevándorlás, meg kellene mutatni a baloldali álláspontot, de sajnos a pártok nem elég határozottak, az alternatív körök pedig nem tudnak elég átütőek lenni.
| Indignados, 15-M mozgalom |
| A 2011. május 15-én, 58 spanyol várost érintő tiltakozási hullám augusztus elejéig tartott nagyjából megszakítások nélkül. A tiltakozáshullám követelései sokszínűek voltak, a közös halmazt a nagy munkanélküliség, a jóléti költségek lefaragása, a spanyol politikusi elit és pártrendszer elleni tiltakozás jelentette, kiegészülve valamennyi antikapitalizmussal, bankellenességgel, antikorrupciós követelésekkel, erős jogvédő, jóléti retorikával. |
Térségi fejlemények
A térségben a jobboldal tud mutatni pár hasonló, újabb pártképződményt: a cseh Direkt Demokrácia Hajnala a romák kitelepítéséről vizionál, az ugyancsak cseh ANO 2011 pedig jobbközép irányultságú, populista párt. E pártokat sikeres üzletemberek vezetik, amilyen Andrej Kiska filantróp szlovák meglepetéselnök. „Ilyen gazdag emberre épülő konstrukció lenne itthon a DK”, mondja Mikecz Dániel.
A kelet-európai baloldalon olyan figurák tűntek fel, mint a horvát Ivan Vilibor Sincic (aki 20 évesen, diákként indult a horvát elnökválasztáson, és 16,4 százalékos szereplésével a harmadik helyen végzett, és az IndieGoGo-n kalapozott az elnöki kampányra) és pártja, az Emberi Fal/Blokád (Zivi Zid), amely támadja a bankokat, a szerintük korrupt igazságszolgáltatást, illetve a lakhatást alapjognak tartja. Aktivistáik kilakoltatásokat akadályoznak meg, egy ilyen akció keretében tartoztatták le Sincicet is idén januárban.
A Sziriza uszályában nyomul a horvát Munkáspárt is, amely mindenben egyetért a görög testvérpárttal, 2010-ben alakult volt szakszervezetisekből, és 2011-ben hat helyet szerzett a görög törvényhozásban.
A Munkások Frontja (Radnicka Front) széles, haladó népfrontot kíván létrehozni, amely radikális politikai-gazdasági változások híve, és kiáll az elnyomottak és munkások jogaiért, szintén diákokkal és szakszervezeti aktivistákkal a soraiban.
Bosznia-Hercegovina katasztrofális gazdasági helyzete és siralmas mutatói (40-60 százalékos munkanélküliség – a fiatalok körében 80 százalék –, korrupció, politikusok köré szerveződött gazdasági elit, melynek vagyona az ország GDP-jének 50 százalékával egyezik meg) szintén kitermelték a tiltakozások és radikális mozgalmak sorát. 2014 februárjában 24 településre kiterjedő tiltakozáshullám indult, amely kis helyi civil körök (plénumok), illetve a Solidarnost (Szolidaritás) szakszervezet létrehozásába torkollott. A választásokon mégis a nacionalista pártok domináltak.
Közreműködött: Kálmán Attila
