A Fidesz-KDNP adja a főpolgármestert, kétharmados többsége van a Fővárosi Közgyűlésben, ráadásul a 23-ból 17 kerületben is a kormánypártok delegálják a polgármestert. Egyértelműnek tűnik, hogy Tarlós Istvánnak igaza van, megdőlt a régi feltevés, amely szerint Budapest liberális. Vagy mégsem? Ignácz Károly történész a választói magatartások történeti összehasonlításával foglalkozik. Elemezte a múlt vasárnapi választások eredményét is.
„Úgy látszik, mégsem olyan liberális város Budapest” – indította győzelmi beszédét múlt vasárnap, a 2014-es önkormányzati választások éjszakáján Tarlós István, miután 2010 után másodszorra is megszerezte a Budapest főpolgármestere címet. De mire is utalhatott ezzel? Kik voltak a szavazói? Melyik Budapest választotta meg?
A válaszok mögött politikatörténeti összefüggések (is) állnak. Az 1945 előtt tartott választások eredményeiből például releváns következtetéseket vonhatunk le a jelenkori (értsd az 1994-es országgyűlésivel kezdődő) választásokkal kapcsolatban - legalábbis ezt állítja Ignácz Károly választáskutató, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa, aki a Társadalomelméleti Kollégium meghívására Budapest választ! – Fővárosi választások most és száz éve címmel tartott előadást a Corvinus Egyetemen.
A történelmi összevetést ugyanakkor nehezíti, hogy a Fidesz-KDNP röviddel az októberi szavazás előtt átírta a budapesti választások szabályait. A Fővárosi Közgyűlés mostantól a főpolgármesterből, a 23 kerületi polgármesterből és a vesztes kerületi polgármesterjelöltek közül kompenzációs listáról bejutó kilenc főből, így tehát a fővárosi szavazók pártlistákra nem is szavazhattak. Problematikus kérdés, hogy lehet-e a polgármesterjelöltekre leadott szavazatokat pártokra adott szavazatként vizsgálni – magyarázta a történész –, „de most ebből kell kiindulnunk, mert nincs már adat fővárosi pártpreferenciára” – tette hozzá.
Nem kell messzire menni ahhoz, hogy a problémát megértsük: kisebb körben, legyen az falu, kis- és nagyváros vagy kerület, nagyon gyakran inkább a polgármesterjelölt személye számít, mintsem a pártállása (a függetlenként induló jelöltek száma is árulkodó). Ignácz Károly erre Demszky Gábort hozta fel példának, aki 1990 és 2010 között volt Budapest főpolgármestere az SZDSZ színeiben. A 2002-es és a 2006-os országgyűlési és önkormányzati választások adatait összehasonlítva jól látszik, hogy azokban a választási körzetekben, ahol tavasszal, a parlamenti választásokkor az MSZP - helyenként elég nagy fölénnyel - megelőzte a Fideszt, az önkormányzati választásokon ugyanott az SZDSZ szerzett többséget (VIII., IX. kerület).
Erős túlzás azt mondani, hogy „Budapest így akarta”
A választáskutató szerint már csak azért sem helyes általánosságban választói akaratról beszélni Budapesten, mert a különböző társadalmi rétegek nagyon egyenlőtlen mértékben képviseltették magukat múlt vasárnap. Nem hangzik újdonságként: az idei országgyűlési választásokhoz hasonlóan az önkormányzatin is a fővárosi lakosság magasabb státuszú része járult nagyobb arányban az urnákhoz. Míg a hagyományosan közép- és felső-középosztálybeliek lakta belső budai kerületekben kicsivel 50 százalék fölé tudott kerülni a részvételi arány, addig a jórészt elszlömösödött városrészekben élő szegényebb vagy marginalizálódott rétegek – például a lakhatási szegénységgel küzdők, bevándorlók, hajléktalanok – jóval az átlag alatti számban nyilvánították ki, milyen városvezetést szeretnének. A kerületek szerinti aktivitási ranglistát így a XII., II., XI. kerületek triója vezette, míg az egyik legrosszabbul Józsefváros ( VIII. kerület) végzett – itt a választók kevesebb, mint egyharmada, 32 százalék voksolt csak. „Körülbelül a rendszerváltás óta ez a helyzet” – mondta Ignácz, majd hozzátette, ez a probléma azzal, hogy a mindenkori győztes jelöltek simán kijelentik: „Budapest ezt meg azt akarta.”
Jobboldali Buda, balos Pest?
Sokkal régebbre nyúlik viszont vissza Budapest felosztása úgynevezett politikai törésvonalak mentén – mutatott rá Ignácz -, ami alapján a közbeszédben „hagyományosan keresztény-jobboldali” Budát és „hagyományosan baloldali-liberális” Pestet szokás emlegetni. A politikatudományban használatos törésvonal-elmélet szerint a társadalmi rétegek, különböző csoportok közötti, vallási-kulturális különbségekből eredeztethető konfliktusok a politikai cselekvés szintjén is megnyilvánulnak. Az persze a pártoktól függ – magyarázta Ignácz -, hogy ezeknek a különbségeknek éppen melyik elemeit emelik ki, és ezeket „mennyire politizálják”. A törésvonalak tehát nem stabilak, „nem öröktől vannak, és nem örökké lesznek” – mondta. Ugyanakkor úgy látja, Budapest választásainak történetéből az az általános kép rajzolódik ki, hogy ezeknek a vallási-kulturális eredetű törésvonalaknak a politizáltsága „természetellenesen nagy”.
Valóban a Budapesten 1920 óta tartott választások térképen ábrázolt eredményeit nézegetve beazonosíthatók olyan városrészek, ahol a jobboldal vagy a baloldal, netán a liberálisok „hagyományosan” jól teljesítenek (Ignácz szerint kerületek helyett inkább a városrészekről érdemes beszélni, ugyanis a kerületek sosem homogén lakosságot takarnak.) Ezek azok a városrészek, ahol a lakosság társadalmi összetétele a Horthy-korszakéhoz képest nem változott jelentős mértékben. Az egyébként elöregedő lakosságú „budai elit kerületek” ilyenek, ahol szinte mindig a keresztény-jobboldali pártok győztek, rendszerint elsöprő fölénnyel – igaz, ez részben azzal magyarázható, hogy 1945 előtt Ignácz szerint a keresztény pártok erősen beágyazottak voltak a fővárosi vallási felekezetekbe.
A lakótelepek megosztottak
Már-már közhelyszámba megy az is, hogy a pesti belváros kerületei, a Nagykörúton belüli területeken népszerűbbek a liberális, esetenként a baloldali pártok (noha az utóbbi fogalom ma már korántsem ugyanazt jelenti, mint ’45 előtt). Azonban - ahogy az Ignácz előadásából kiderült - ez sem teljesen fedi a valóságot. "A pesti belvárosi kerületek nagyon különböző városrészekből állnak" - magyarázza. Ignácz úgy véli, az V. kerület és a VIII-IX. kerületek nagykörúton belüli részei a budai magas státuszú városrészekhez hasonlítanak politikai szempontból is. Úgy tűnik tehát, a liberális Pest mítoszát csak néhány városrész élteti még. Újlipótváros, ahol az Együtt-PM, DK, MSZP összetételű ellenzéki szövetség - együtt és külön-külön indulva is - "kiugróan szerepelt" a 2014-es választásokon, és a VI-VII. kerület valamint a Ferencváros átalakuló középső városrésze, ahol pedig az LMP és az Együtt-PM teljesített a fővárosi átlag felett.
Ignácz Károly a 2014-es országgyűlési és EP választásokról készített, Budapest lakosságának választói magatartását elemző korábbi előadásából (melyet kollégájával, Szabó Balázzsal közösen készített) kiderül az is, hogy a város egyes speciális területeire sajátos politikai viselkedés-mintázatok jellemzőek. Eszerint a volt ipari területek munkásnegyedeiben, munkástelepein a 12 százalékos Budapesti átlagnál jobban, 16-18 százalékon teljesített a Jobbik az országgyűlési választásokon, míg az átlagos 36,7 százaléknál 4-6 százalékkal rosszabbul az ellenzéki összefogás.
Ezzel szemben a nagy budapesti lakótelepek, ahogy társadalmilag, úgy politikailag is megosztottak: míg Rákoskeresztúr, Havanna, Békásmegyer, Újpalota, Pesterzsébet szavazókörei a Jobbik átlagon felüli szereplését hozták, addig Óbuda, Káposztásmegyer, a József Attila, a Füredi úti és a Fiastyúk utcai lakótelepeken épp az ellenzéki összefogás múlta felül a fővárosi átlaghoz képest önmagát.
