Államilag támogatott kényszer rabszolgamunka – így jellemzi a közmunkaprogramot a benne élő, szavát felemelő munkás, aki a felkészítő tanfolyamon napocskát rajzolgatott, amúgy pedig nem dicsekedett vele, hogy jogász a végzettsége. Ilyen esetet is leír a Szegénységellenes Hálózat hiánypótló tanulmánya, A közfoglalkoztatási csapda, amely véletlenszerűen a Belügyminisztérium saját kutatásával egy időben jelent meg, a tanulmány egyik szerzője szerint viszont előbbi mindkét, míg utóbbi csak az egyik oldalt vizsgálja.
Több mint 500 kérdőív és 42 mélyinterjú felhasználásával készítette el legújabb, A közfoglalkoztatási csapda című tanulmányát a Szegénységellenes Hálózat. Molnár György, a tanulmány kérdőíves adatfelvételét feldolgozó kutató elmondta, a kutatás nem reprezentatív, ezért túlzó következtetések levonására nem alkalmas, de az érintettek helyzetének illusztrálására és figyelemfelhívásra mindenképp.
Kulinyi Márton, az Esély Labor egyesület elnöke hozzátette, a közfoglalkoztatási hatékonyságának javításával foglalkozó országos kutatásuk sokkal nagyobb mintán hozott nagyon hasonló eredményeket.
A szegénységi küszöb felé emelkedni esélytelen
Molnár kifejtette, a közmunkások többsége egyszerűen nem kap legális munkát, pedig hajlandóak lennének érte áldozatot – hosszabb utazást, munkásszállón való elhelyezést – is vállalni. Legtöbbjük már 18 éves kora előtt dolgozott, de átképzési lehetőséget sosem kínáltak neki. Az általános iskolánál magasabb végzettségűek is többségben csak nagyon egyszerű segédmunkát végeznek, az önkormányzati foglalkoztatásúak körében pedig gyakori, hogy ugyanazt a munkát végzik, mint a program előtt, de most kevesebb pénzért, kiszámíthatatlan szerződéskötéssel, bizonyos munkakörökben védőruházat, oltás, vagy akár csak megfelelő mennyiségű víz nélkül, és kevesebb szabadnappal.
„A gyerekesek szinte kivétel nélkül a létminimum alatt élnek, a családok fele nem tud rendesen fűteni, minden másnap húst enni, vagy csak a szükséges gyógyszereket megvásárolni” – mondja Molnár. A megkérdezettek között rendkívül magas a súlyosan depriváltak aránya, vagyis 69 százalékuknál a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által használt deprivációs mutatók (nem engedhetik meg kétnaponta a főétkezést, hitel- vagy rezsiköltség-hátralékuk van stb.) közül legalább négy jellemző helyzetükre. Hosszú távú kitörési lehetőségben és helyzetük jobbra fordulásában többségük nem reménykedik.
Úgy tűnik, mintha megoldás lenne
Ferge Zsuzsa, a Szegényellenes Hálózat tiszteletbeli tagja szerint a közfoglalkoztatás a munkanélküliség megoldásának intézményesült módja lett, az államnak kényelmes, a munkásokat kordában tartja, ráadásul viszonylag olcsó.
Mindez szembemegy a kormányzat által hangoztatott célkitűzéssel, miszerint a közmunkaprogram elsődleges feladata, hogy visszavezessen a nyílt munkaerő piacára. „Ha egyszer benne vagyok, úgy tűnik, hogy rám zárul egy ajtó” – mondja Ferge, arra utalva, hogy a közfoglalkoztatásba kerülők elvesztik abba vetett bizalmukat, hogy önállóan is megállnák a helyüket a munkaerőpiacon. Más kérdés, hogy a 2014-es adatok szerint ez egyébként is mindössze 10 százalékuknak sikerül. A munkahelykeresésnek persze fizikai akadályai is vannak, van, akiknek a telefonálást sem engedi meg a művezető, nemhogy egy állásinterjú erejéig hiányozzon.
Kicsit a 22-es csapdájához hasonlít a helyzet, hiszen ha valaki elvállalja a közmunkát, kizárja magát a munkaerőpiacról, ha viszont nem vállalja el, még a segélyhez sem juthat hozzá, magyarázza Ferge.
Csak egy szám vagyok
Molnár György beszélt a „nem jellemző, de nem is elhanyagolható” megalázó bánásmódról is, amit Csonka József, a Közmunkás Mozgalom a Jövőért csoport sajtószóvivője keserű félmondattal támasztott alá – miután a budapesti VIII. kerületben a Városüzemeltetési Szolgálat átvette a közszolgáltatást, az ott dolgozó 160 közmunkásnak sorszámozva van a mellénye és senkit sem szólítanak a nevén. Legfontosabb munkaeszközük pedig ugyanezzel a számmal jelzett kuka. Szemétszedő lapátra volt, hogy 15 hónapot vártak, amire a válasz mindössze annyi volt, legyenek rugalmasak, szedjék kézzel a szemetet a zsákba – például az eldobált fecskendőket.
A kutatásban részt vevő szakemberek szerint a szubjektív tényezők is szerepet játszanak egy-egy közmunkaprogram sikerességében, sok múlik azon, egy-egy polgármester, jegyző és önkormányzat adott körülmények között megpróbálja a legtöbbet kihozni a helyzetből, vagy a művezetőkkel karöltve szándékosan „szívatják” a közmunkásokat. Molnár György szerint ezért a munkaügyi hálózatnak kellene nagyobb szerepet játszania a kérdésben.
Farkas Zsombor, a kutatás alapjául szolgáló interjúkat kiértékelő szakember szerint a közmunkaprogram nem kiváltható, de javításra szorul és javítható is lenne. A hvg.hu kérdésére kifejtette, bár jelenleg nem tudnak a rendszer helyett jobbat mondani, de annak feltételei, fizetése és jogszabályi keretei nem indokolhatóak, és nagyon kevés odafigyeléssel is előremutatóbbá és európaibbá tehetőek lennének. Például garantált minimumjövedelemmel, a foglalkoztatást helyettesítő támogatások összegének növelésével, illetve egyéb, aktív munkaerő-piaci programokkal (képzések, mobilitási programok, bértámogatások, vállalkozóvá válási támogatás) történő összekapcsolással.
Molnár György szerint 2006-ban előrelépés volt, hogy a rendszeres szociális segély mértéke a családi jövedelem alapján volt megállapítva. Az Út a munkához programot ehhez képest Molnár visszalépésként értékeli, ahol bebizonyosodott, hogy az a hipotézis, miszerint a munkanélküli segély túl magas és az emberek nem akarnak dolgozni, nem állja meg a helyét. Szerinte előnyös lenne, ha a közfoglalkoztatás jobban figyelembe venné a képzettséget, a képzések pedig az előéletet. „Az egész rendszert érdemes lenne átgondolni, de ez ebben a pillanatban nem tűnik nagyon esélyesnek” – összegezte Molnár.
