Miközben lecsúszástól valószínűleg nem kell tartaniuk, a létbiztonság már korántsem jár ajándékba a doktori fokozat megszerzéséhez. Egy MTA-s kutatóintézeti állást megkapni és meg is tartani ma már nem olyan egyszerű, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, a sorra bezáró kutatóintézetek és a lecsökkenő kutatói állomány pedig tovább növelik a tudomány fellegvárának tengerszint feletti magasságát – és rontják a megmászási esélyeket. Középosztály-sorozatunkban ezúttal az akadémiai lét bugyraiba kalauzoljuk az olvasót.
„Egyetlen akadémiai állás nem elég ahhoz, hogy a középosztályi lét feltételei meglegyenek” – mondja Balázs (a cikkben a megszólalók neveit megváltoztatva közöljük), aki szociológusként a Társadalomtudományi Kutatóintézet tudományos munkatársa. Ő a kétezres évek elején kezdte pályáját: először piackutatási projektekbe dolgozott be egyetemi szaktársaival, aztán került az MTA-hoz. Már a kezdetek óta több lábon áll, az MTA mellett egyetemen oktat, 2004-ben pedig egykori egyetemi tanárával közösen piackutató céget alapítottak. „Az MTA-nál majdnem mindenkinek van egy második lába, ami általában az egyetem. Én abban vagyok kivétel, hogy nekem ez az üzleti szféra” – meséli. Balázs elmondása szerint egyszerre a kínálkozó lehetőségek és a kényszer szülte fél-vállalkozó. Az elmélyült, hosszú kutatómunka mellett pedig azért is szereti ezt, mert itt pörgősebb, rövidebb projektalapú munkavégzésre is van lehetősége.
Ezzel szemben Zsuzsanna, a Természettudományi Intézet egyik tudományos főmunkatársaként főállásban MTA-kutató, és míg Balázsnak csak heti kétszer kell bent lennie az intézetben, addig ő napi nyolc órában dolgozik. „Persze a kutatóé kreatív munka, így van némi rugalmasság a munkaidőmben. Van, hogy egy-egy napot kihagyok, és van, hogy hétvégézek” – mondja. Zsuzsanna 1994 óta dolgozik a kutatóintézetnél, és inkább a biztonságra játszik. „Van egy ranglétra, amin fokozatosan lehet egyre feljebb haladni, és jó, hogy ez egyfajta stabilitást ad” – mondja.
| A tudás mindenkié, csak a tudósé nem |
Állami pénzből kutatni nem jár kötöttségek nélkül. Nemzetközi irányelv mondja ki, hogy az adófizetők pénzéből – azaz állami vagy EU-s keretből – finanszírozott kutatás eredményeinek nyílt hozzáférésűnek kell lenniük, amelyeket a kutató nem értékesíthet a piacon. Ez az úgynevezett Open Access-elv, melyet a jelenlegi MTA-elnök, Pálinkás József a tavalyi év első félévében léptetett életbe. Örök kérdés, hogy az állami támogatásból készült kutatásból mennyi az, ami a kutató szellemi tulajdonába tartozik, tehát árulható a szabad piacon. Speciális függést jelent ez az Akadémiától, hiszen a kutatók is elismerik: minél specifikusabb, technológiailag behatároltabb területnek lesznek a szakértői, annál nehezebb tudásukat az Akadémián kívül kamatoztatni. Különösen igaz ez például a mezőgazdasági, a műszaki, vagy a természettudományos területen dolgozó kutatókra, ahol az állásuk esetleges elvesztése tudományos karrierüket is veszélyeztetheti – például mert egészen drága műszerekkel dolgoznak. |
Itt nem a húszéveseké a világ
A mostani generáció már nem mehet biztosra, amikor bekerül az Akadémiára András szerint, aki történész, és még a régi rendszerben kezdte kutatói pályáját a Történettudományi Intézetben. „Azzal a tudással, amivel az egyetem elvégzése után bekerültem a kutatóintézetbe, valószínűleg most esélyem sem lenne” – mondja. Magyarázatként hozzáfűzi, az ő idejében még gyakori volt, hogy egy akadémiai kutató helyzetbe hozott tapasztalatlan pályakezdőket egyszerűen azért, mert fantáziát látott bennük. „Akkoriban volt erre kapacitás, ma már ez nem lenne lehetséges.” Emiatt András a doktoranduszainak mindig azt is elmondja, semmi garancia nincs arra, hogy ha egyszer bekerülnek, akkor bent is maradhatnak. Az Akadémia egyre kevesebb esetben ad lehetőséget a pályakezdéstől a nyugdíjazásig tartó életpálya bejárására. A kutatók ugyanis mostanában kevésbé „állandóra”, inkább egy-egy kutatási projektre kerülnek be az MTA-hoz, amelyekre szigorú feltételek mellett pályázni kell, és ha a vállalt feladatokat nem teljesítik maradéktalanul, az a következő pályázatból való kizárásukat vonhatja maga után.
A munkaéhséget András szerint jól leképezi, hogy az évente kiírt 2-3 fiatal kutatói státuszra posztonként 30-40 jelentkező van, és rengeteg kutatói ambíciókkal rendelkező fiatal pályázik még az adminisztrációs állásokra is, ami tudományos munkát még csak nyomokban sem tartalmaz.
De miért ilyen vonzó?
„Az Akadémia nekem az abszolút biztos alap, az extra és a fejlődés meg jön az egyéb dolgokból” – mondja Balázs, aki a forprofit szféra mellett, noha anyagilag megtehetné, mégsem akarja otthagyni a kutatóintézetet. „Olyan munkahely nincs ma Magyarországon, ahol egyszerre van meg az intellektuális kihívás, a megfelelő fizetés, és a kreatív, értelmes, hasznos tevékenység lehetősége – hát több helyről kell összeszedni” – így az indoklás. Balázs ősztől egy évre Amerikába költözik, így jól jön, hogy az akadémiai helye megvárja. Azt is mondja: a nemzetközi környezetben külön imponáló, ha valaki az országa tudományos akadémiájának dolgozik.
Zsuzsanna családanyaként fontosnak tartja, hogy a munkaadója szociálisan gondoskodó legyen. „A lehetőségekhez mérten egy erős közepest adnék az MTA-nak gondoskodásból” – mondta. Pozitívumként emelte ki, hogy az MTA üzemeltet külön óvodát és bölcsődét, illetve kedvezményes üdülési lehetőséget, és étkezési hozzájárulást is biztosít dolgozóinak.
| Magyar középosztály a hvg.hu-n |
A magyarországi középosztály helyzetével foglalkozó korábbi cikkeink:
- A középosztály köszöni, nincs jól - Így élt Marci Hevesen - a középosztály álma és ébredése - Cseh középosztály = magyar gazdagok - A kormány ejtett partnerei - köztisztviselők a munkásosztály peremén |
Balázs szerint az akadémiai munkáért kapott nettó jövedelemnek körülbelül a háromszorosa kell ahhoz, hogy az alapvető szükségletek mellett például színházra, könyvvásárlásra vagy utazásra is teljen a családnak, amik hozzátartoznak a középosztálybeli értelmiségi életmódhoz. „Jelenleg én keresek egyedül a családban, így még fontosabbá vált, hogy tudjak élni az itt-ott kínálkozó lehetőségekkel” – mondja. „A magyarok ki vannak téve a placcra” – teszi hozzá, arra utalva, hogy míg itthon általános az álláshalmozás, Ausztriától nyugatra szinte fel sem merül, hogy valakinek az akadémiai mellett másik állása is van.
Nem panaszkodnak…
Kuti László, a tudományos dolgozók érdekeit képviselő Tudományos és Innovációs Dolgozók Szakszervezetének (Tudosz) elnöke szerint a rendszerváltás óta összességében javult a tudományos szféra fizetése. A kilencvenes évek elején bevezetett közalkalmazotti bértábla, majd a kétezres évek elején kimondott felsőoktatási-kutatói ekvivalencia (a felsőoktatási intézményekben és a kutatóintézetekben dolgozók tudományos kiválóságon alapuló értékelésének összehangolása), valamint a felsőoktatási-közalkalmazotti bértábla bevezetése szerinte javított a kutatók helyzetén. Kuti ugyanakkor kifogásolta, hogy több mint hat éve nem volt közalkalmazotti béremelés, és a 13. havi illetményt is elvették.
A szféra helyzetét rontó tényezőket sorolva jellemzően nem az elmúlt évtized, hanem inkább a kilencvenes évek történéseihez nyúl vissza a szakszervezet elnöke. A kétezres évektől kezdve romló, de legalábbis stagnáló bérezésnél is nagyobb érvágásnak tartja a rendszerváltást követő évtizedben végbement drasztikus létszámcsökkentést és a kilencvenes évek intézetcsökkentéseit, melynek nyomán több mint kétharmaddal csökkent a kutatóintézeti alkalmazottak száma, és körülbelül 100 kutatóintézet szűnt meg.
A rendszerváltás óta természetes folyamatként zajlik a magyar tudományos élet decentralizációja. Míg a magyarországi kutatóintézetekben foglalkoztatottak száma a kilencvenes évek előtt harmincezer körül volt, Kuti László szerint jelenleg körülbelül hatezer fő dolgozhat az MTA-nak, beleszámítva a nem tudományos munkát végzőket is. Ez egyrészt a piaci szereplők jelenlétének erősödésével, másrészt a kutatók megbízásalapú foglalkoztatásával magyarázható, melyek pozitív hatása, hogy csökkentik a kutatók állami függőségét.
Állami közintézményként az MTA bizonyos mértékben ki van téve az aktuális politikai széljárásnak is. „Mivel az adófizetők pénzéből élünk, nem tehettük meg például az utcanév-cseréknél, hogy nem adjuk oda a tudásunkat, ha az állam ezzel bíz meg minket” – emlékszik vissza az utcák és terek átnevezése körül kialakult vitára András. Szerinte a politika és a tudomány között kell, hogy legyen párbeszéd, de a tudomány aktuális álláspontjának rendelkezésre bocsátásán túl a döntéshozatalba nem szabad az Akadémiának belefolynia. „Az Akadémia autonóm intézmény, nem olyan, mint egy minisztérium. És ez abban az értelemben is igaz, hogy innen nem lehet csak úgy kirúgni azt, aki nem úgy gondolkodik, ahogy azt a hatalom elvárja” – mondta.
„Nem vagyok beszorítva buta kompromisszumokba”
„Nekem a középosztálybeli léthez, a nem orbáni értelemben vett polgári élethez hozzátartozik az is, hogy a közéletben és a kulturális életben is részt vállaljak, a civil szférában is aktív legyek. Éppen ezek az értelmiségi középosztálybeli számára fontos lehetőségek szűkülnek be manapság” – mondja Zsombor, aki 1995 óta dolgozik az MTA kötelékeiben, és még doktoranduszként kezdte. A kilencvenes évek végéig optimista volt, folyamatos fejlődést érzékelt. Noha jövedelmének reálértéke nagyjából 5 év óta nem változott, az utóbbi 4-5 évben rosszkedve egyre nőtt, általános közérzete egyre romlik. Szerinte ezek a változások nem csak a gazdasági visszaesés számlájára írhatók, hanem a magyar társadalom polarizáltsága, átpolitizáltsága is közrejátszik bennük. „Már az is politikai állásfoglalásnak számít, ha megnézek egy darabot a Nemzeti Színházban” – hozta példának.
Ez a fajta megosztottság szerinte nincs jó hatással az értelmiségi réteg társadalmi megítélésére. „Az értelmiségi elemző beszéd terepe a demokratikus nyilvánosságban erősen csökken” – mondta. A saját bőrén is érzi ezt. „Míg korábban rendszeresen megkeresett a média, hogy valamivel kapcsolatban mondjak szakértői véleményt, az utóbbi 4-5 évben nem nagyon volt ilyenre példa” – tette hozzá.
Megszólalóink egytől egyig kiemelték, hogy a középosztályon belül azért érezhetik a szerencsésebbek között magukat, mert nemzetközi kapcsolataik, tudásuk és kulturális tőkéjük miatt látnak a karrierükben továbblépési lehetőséget, a nemzetközi tudományos vérkeringésbe bekapcsolódást pedig szerintük az Akadémia is támogatja.
Az egész értelmiségi középosztálybeli lét lényegét viszont talán Balázs fogalmazta meg, amikor elmondta: „a középosztályba tartozás nekem azt is jelenti, hogy olyan szellemi és anyagi függetlenségem van, amely miatt nem vagyok beszorítva buta kompromisszumokba, kényszerpályákba. Egzisztenciálisan, morálisan, ideológiailag nehezebben vagyok zsarolható, irányítható, terelhető, ami nagyon nagy luxus manapság.”
| A legnagyobb vonzerő: a stabilitás |
Mivel az MTA közintézmény, törvényi garancia van arra, hogy dolgozói tudományos fokozatuknak és betöltött posztjuknak megfelelő bérezést kapjanak. A magyarországi költségvetési tudományos kutatóintézetekben dolgozók, így az MTA kutatóintézeti munkatársainak bérezését a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) határozza meg. A tudományos kutatókra az úgynevezett felsőoktatói-kutatói bértábla vonatkozik, a nem kutatókra a közalkalmazotti bértábla. Ennek alapján az akadémiai kutatói ranglétra legalján lévő tudományos segédmunkatárs bruttó havi fizetése 174 900 forint, ami az egyetemi világban egy főiskolai tanársegéd fizetésének felel meg. A tudományos munkatárs már 218 700 forintot kap, annyit, mint egy egyetemi adjunktus, a tudományos főmunkatárs pedig havi bruttó 306 és 332 ezer forint között visz haza. A tápláléklánc csúcsán a tudományos tanácsadó és kutatóprofesszor helyezkedik el, 437 és 463 ezer közötti havi bruttó bérrel, ami a felsőoktatásban egy egyetemi tanár fizetésének megfelelő összeg. |
