hvg.hu: Tavaly októberben az építészszakmát elég komolyan érintő kormányzati döntés született. Eszerint a 2014 és 2020 közötti állami beruházások tervdokumentációját csak állami tervezőirodák készíthetik majd el, holott ezek, ha jól tudom, jelenleg csak nagyon kis részét képezik az építőiparnak.

Szemerey Samu: Fontosnak tartok néhány fogalmi különválasztást. Azok az irodák, amelyek az egykori tervezőintézetek utódszervezetei – mint például a Közti, az Iparterv – mára nem tekinthetők az állami tervezői szcéna alapjainak. Bár úgy tudom, hogy volt próbálkozás a szabályozás előkészítése során arra, hogy az állam felvásároljon nagyobb tervezőcégeket, és ezekből hozza létre ezeket az intézeteket, ez nem sikerült. Nyilván van egyfajta helyezkedés, ami látszik azon is, hogy mondjuk az Magyar Művészeti Akadémiában milyen szervezetek delegáltak tagokat. Ők nem feltétlenül személyes meggyőződésből, hanem a cégeik számára megszerezhető pozíciók miatt ülnek ott, ahol ülnek. Az már elég régóta körvonalazódik, hogy megint nem piaci viszonyok, hanem kapcsolati hálók döntenek arról, kihez milyen megrendelések kerülnek. És ez Magyarországon élet vagy halál kérdését jelenti a szakmában.

hvg.hu: Mennyire jött ez váratlanul?

Sz. S.: Nagyon sok, főleg sportcélú beruházás van, melyek tervezőjéről az égvilágon semmit nem lehet tudni, tehát ők már jó eséllyel ilyen konstrukcióban dolgoznak. Tavaly már voltak hirdetések közalkalmazotti tervezői pozíciókra, de nem tudni, hogy ezeket betöltötték-e, ki töltötte be, dolgoznak-e már vagy sem. Egy-két vérszegény nyilatkozaton kívül a kamara sem nagyon lépett az ügyben.

Szemerey Samu

Üveges Zsolt

hvg.hu: Akkor most mi lesz a forgatókönyv? Felduzzasztják majd az állami tervezői szcénát?

Sz. S.: Felduzzasztják, vagy visszakerülnek a tervezők a magáncéges világból az állami tervezői, közszolgálati piacra, ahol nemcsak a közalkalmazotti státuszuk miatt lesz egész más a munkavégzés, hanem a munkaszerzésnek sem lesz semmilyen köze az intellektuális vagy szakmai tevékenységhez. Megváltoznak a felelősségi rendszerek, az a fajta munkavégzési eljárásrend, ami a tervezési folyamatnál nagyon fontos. Ha építészetről beszélünk, különösen középületekről, nem nagyon lehet figyelmen kívül hagyni a kulturális teljesítményt sem. Ez gyakorlatilag teljes egészében alárendelődik egy átpolitizált, állami propagandagépezetnek. Volt erre példa, de a kétezres évek elején ez eléggé mást jelent, mint egy fél évszázaddal ezelőtt.

hvg.hu: Hosszú távon milyen következményei lesznek annak, hogy az állami beruházásokat csak állami tervezők tervezhetik?

Sz. S.: Félő, ha ez megvalósul, végérvényesen kettészakad a szakma. Az elmúlt években a beruházások körülbelül 90 százaléka uniós forrásból épült, ami azt jelenti, hogy egész egyszerűen nem lesz semmilyen szempontból (intellektuális tartalom, méret, alkalmazott eszközök) összemérhető a piacra dolgozó építészeti munkavégzés azzal a tervezői praxissal, ami állami struktúrában zajlik. Szerintem ez katasztrófa lesz. Ha az építészszakma végállapotban vergődik – és én úgy gondolom, hogy abban van –, ez végleg meg fogja pecsételni a sorsát. És a legijesztőbbnek azt látom, hogy az építészeknek semmilyen hozzászólásuk nem volt ehhez a történethez egy-két cikken, nyílt levélen, meg a szokásos facebookos hörgésen kívül, melyek azért nehezen tekinthetők fajsúlyos nyilvános tiltakozásnak. Teljesen bénult, hol apatikus, hol pedig lemondó passzivitással hagyja a tervezőszakma, hogy az történjen vele, ami történik. Elég elkeserítő, hogy egy olyan szakma, amely sokáig végtelenül büszke volt a saját elit státuszára, morálisan, intellektuálisan és gazdaságilag ennyire el tudta engedni magát.

hvg.hu: Meglátása szerint mivel magyarázható a szakmai érdekképviselet ilyen mértékű elgyengülése?

Sz. S.: Azzal, hogy egészen a közelmúltig a magyar építészet nem volt képes és nem is volt hajlandó a telekhatáron kívül gondolkodni. Ami van most Magyarországon, az nagyon sok tekintetben a rendszerváltás előtti tervezőintézetek hagyományából táplálkozik a mai napig. A szakma a háború előtti magántervezői praxisból nőtt ki. Egyrészt előnytelen kompromisszumként élte meg, hogy az ötvenes évek elején bekényszerült a tervezőintézetekbe, másrészt viszont villámgyorsan kialakította azokat a stratégiákat, amelyek ezeket az intézményeket erősen autonóm környezetté formálták. Az állam irányából érkező, adott esetben politikai tartalmú megrendeléseknek a kiszolgálásán túl az építészek meglehetősen megszabályozhatatlan társaság maradtak.

Ez a rendszer zárt kultúrát alakított ki a szakmában, ami gyakorlatilag egy szektához hasonló. Az etikai értékek, a hagyománynak tekintett előzmények, az ideálok egy nagyon zárt, hierarchikus közegben jelentek meg. A rendszerváltás után, amikor felrobbant a tervezői piac, azok maradtak a meghatározók, akik ebben a tervintézeti környezetben nőtték ki magukat. Másrészt a szakmában megmaradt az a beidegződés a rendszerváltás után is, hogy az építészet megúszhatatlanul hatalmi tevékenység, ami viszont határozottan leválasztható a politika gyakorlatától. Azt gondolták, hogy az építésznek nem kell reflektálnia a megrendelés határain túli világ szempontjaira.

hvg.hu: Azzal védekeztek, hogy az építészet apolitikus?

Sz. S.: Igen, és ez nyilván álszentséget jelent, mert közben sokszor nagyon egyértelműen politizált megrendeléseknek tett eleget, ami a szükséges alkuk egyike volt. Ez a szakmát egyszerre szolgáltatta ki a rendszerváltás utáni, folyamatosan romló politikai közegnek, és annak a befektetői világnak, amelyik a rendszerváltás utáni felfordulásban működött. A szakma ezen túlmenően, ahelyett, hogy a folyamatos fejlődést, a nemzetközi közegbe való integrálódást tette volna egyértelmű feladatává, továbbra is a belső szabályoknak való megfelelést tartotta magára nézve a legfontosabbnak. Most az történik, hogy a gazdasági és a politikai válságok nagyjából végleg bedarálták azt, ami így kialakult – és ennek a romjain ül az építészszakma. Próbálja kitalálni, hogy miről szól a jelene, és hogy a jövője miről fog szólni.

hvg.hu: Egy építészeti blogon olvastam egy kommentet: a hozzászóló – egyébként építész – arra panaszkodott, hogy mindig csak a kivitelezőt, és soha nem az építészt, a tervezőt említik meg egy beruházás értékelésénél. Ez is egy válságtünet?

Sz. S.: Mindenképpen komoly probléma. Ebben a sztoriban az építészek számítanak a legkevésbé, holott az ő munkájuk eredménye, amiben élünk. Végső soron egyfajta felelősség-elhárításról is szó van. Azáltal, hogy a tervezők nem neveződnek meg, se pozitív, se negatív értelemben nem tehetők felelőssé azért, ami történik a városban. Ez szerintem nagyon rossz az építészetnek.

Üveges Zsolt

hvg.hu: Van-e generációváltás, ami az építészszakma társadalmi helyzetén az eddigiekhez képest változtat?

Sz. S.: Igen is meg nem is. Igen, mert azok, akik mostanában végeznek, eléggé másképpen gondolkodnak az építészek társadalmi szerepéről, és az építészeti tervezés lehetőségeiről. Az oktatás viszont ezeknek az újfajta tudásoknak az átadására egyáltalán nincs felkészülve, mert egy-két kivételtől eltekintve a rendszerváltás előtti éthosz romjain zajlik ma is az építészképzés. Más tekintetben pedig azért is kérdéses a generációváltás, mert nagyjából az én generációmmal kezdve egész korosztályok tűntek el a szakmában. Alig vannak építészirodák, melyek üzletileg fenn tudtak maradni és fiatalok csinálják, illetve nagyon kevesen tudtak tervezésre karriert építeni. Az pedig szintén a rendszerváltás előtti tervezőintézeti hagyománynak a terméke, hogy a fiatal irodák gyakran beszállító tevékenységet végeznek, és a nagyobb tervezőirodáktól leesett munkákat végzik el. Ebből nagyon nehéz kiszabadulni. Akik fiatal, tehetséges építészek, azok vagy elmentek évekkel ezelőtt, vagy a szakmán belül nem építészeti tervezésből élnek, esetleg teljesen otthagyták az építészetet. Nagyon kevesen vannak, akik érvényes munkákat tudnak letenni az asztalra úgy, hogy a piacról szerezték a megrendelésüket és ki is fizetik őket, nem valami másból élnek.

hvg.hu: Ha már a generáció-  és szemléletváltásról beszélünk: a Kortárs Építészeti Központ (KÉK), amelynek a munkatársa, és amelynek korábbi vezetője, Finta Sándor jelenleg a főváros főépítésze, mennyire tudott hatást gyakorolni ezeknek a struktúráknak a megváltoztatására, az építészszakma bezárkózásának oldására?

Sz. S.: A KÉK-nek tényleg van valamiféle kapocs-szerepe az építészek és a nem szakmabeli társadalom között, és stratégiai szerepbe kerülve mindig próbáljuk ezt érvényesíteni. A Lakatlan című projekt keretében például feltérképezzük a város üresen álló ingatlanait, beszélgetést kezdeményezünk a lehetséges hasznosításáról, sőt például üresen álló üzlethelyiségek esetében összekötjük a helykeresőket az ingatlantulajdonosokkal. A városi séták vagy a 100 éves házak-sorozatunk ugyancsak a nyilvánosság számára teszik hozzáférhetőbbé az épített örökség bemutatását. A KÉK kezdeményezései, úgy gondolom, hatással voltak arra, hogy a szakma mit gondol a saját lehetőségeiről, a szellemi mozgásteréről. Ilyen értelemben lehet remélni, hogy amit csinálunk, annak lesz eredménye.