Az Egyesült Államokban alakultak az első Housing First-programok, melyek a lakhatást alapjogként értelmezték, abból kiindulva, hogy a mentális és a fizikai egészség megtartásának elengedhetetlen feltétele, hogy az embereknek legyen hol lakniuk. Magyarországon is vannak kísérleti projektek az Elsőként Lakhatást-szemlélet meghonosítására. Ezekről ír a Vendégszerzők a városról-sorozatunkban Kovács Vera szociálpolitika mesterszakos hallgató, aki maga is közreműködik ilyen projektekben.
Sok százezer lakás áll üresen az országban, miközben a hajléktalan emberek száma csak Budapesten a tízezer főt közelíti, és a vidéki nagyvárosokban is jellemző probléma az otthontalanság. A hajléktalan emberek legnagyobb részének jóval nehezebb kikerülnie a hajléktalan-ellátásból, mint bejutnia oda. Az ellátórendszerből gyakorlatilag nincsenek kivezető utak, az anyagi juttatások mellé pedig ritka esetben társul elégséges szociális munka.
Az Elsőként Lakhatást-szemlélet (eredeti, angol nevén Housing First) meghonosítása alapvetően változtathatna ezen a helyzeten. Ennek a koncepciónak a története az Egyesült Államokban harmincéves múltra tekint vissza. Az első programot életre hívó elképzelés abból az egyébként kézenfekvő megállapításból indult ki, hogy az embereknek elengedhetetlenül szükségük van a mentális és fizikai egészségük megtartásához arra, hogy legyen hol lakniuk. Ez azt jelenti, hogy a hajléktalanságba vezető vagy az azzal kapcsolatos valamennyi problémát csak akkor képesek megoldani, ha ehhez biztos háttér áll a rendelkezésükre, ez pedig éppen a lakhatás híján elképzelhetetlen.
Az Elsőként Lakhatást-program kidolgozója Sam Tsemberis amerikai pszichiáter, aki a munkát a lehető legproblémásabb célcsoporttal, utcán élő mentális betegekkel kezdte meg a kilencvenes évek elején. A program kipróbálásakor az eredmények látványosak voltak: akik szociális bérlakást kaptak, azoknak mindössze 3 százaléka került vissza az utcára a program első 3 éve alatt, szemben az ellátórendszeri intézményekbe jutott emberekkel, akiknél ez az arány 25 százalékos volt.
Az elképzelés sikerét mutatja, hogy a kezdeményezés az Egyesült Államokban mára már szövetségi programmá vált, és hogy számtalan európai országban is átvették a gyakorlatot.
Nem cél, hanem kiindulópont
Az tehát, hogy az embereknek legyen hol lakniuk, nem a hajléktalan emberekkel végzett szociális munka célja, hanem annak kiindulópontja kell, hogy legyen. Az Elsőként Lakhatást-szemlélet fontos sajátossága az intézménybe költöztetés elkerülése. A program természetesen nem azt jelenti, hogy a résztvevők minden meggondolás nélkül ajándéklakásokat kapnak. A koncepció része az intenzív szociális munka is, amely az érintetteket képessé teszi a lakhatásuk hosszú távú fenntartására, és hogy ez segítsen nekik visszatalálni az önálló életbe.
A sorozatban fiatal urbanisták írnak a közteret, lakáspolitikát, városfejlesztést érintő kérdésekről
Ha valaki azt gondolná, hogy ez a program túlságosan drága, vagy itthon megvalósíthatatlan, akkor érdemes átgondolni az alternatívákat. Ma, ha valaki lakásvesztés miatt a hajléktalan-ellátásba kerül, akkor jó eséllyel ott is marad. Rendelkezésére állnak ugyan éjjeli menedékhelyek, ahol egy-egy éjszakát eltölthet, vagy átmeneti szállások, ahol egy-két évig szobát bérelhet (többedmagával, sokszor nehezen betartható házirend mellett).
Alig van azonban lehetősége arra, hogy biztos, tartós lakhatáshoz (szociális bérlakás vagy legális és megfizethető albérlet) jusson. Nem csak azért, mert a piacon kevés ilyen ingatlan található, hanem azért is, mert az ellátórendszerben alig férhetők hozzá az ezt célzó támogatások, és a legtöbb helyen az erre irányuló pályázati források is csak átmenetileg jelentenek finanszírozást. Pedig világos, hogy a létező ellátások minden egyes eleme pénzbe, a legtöbb eleme pedig sok pénzbe kerül. Ennek a kiadásnak egy része biztosan megspórolható lenne, ha a hajléktalan emberek minél nagyobb része lakásban élhetne.
Kicsi projekt, jó példa
Akik ma Magyarországon az Elsőként Lakhatást-módszer adaptálásával foglalkoznak, azok a résztvevők által fizetett, olcsó bérlakásokban gondolkodnak. Jelenleg is zajlik a Város Mindenkié Csoport (AVM) kezdeményezése nyomán a X. kerületben az Utcáról Lakásba-program második ütemének előkészítése. Ennek keretében a kerületben évente két, utcán élő hajléktalan család (pár, testvérpár, házaspár stb.) juthat felújításra váró önkormányzati bérlakáshoz. Az első két érintett pár 2012 tavaszán költözhetett, tavaly év végén pedig az önkormányzat kiutalt két további, szintén felújításra váró lakást, ahová a kiválasztottak a tervek szerint idén tavasszal költözhetnek majd be.
A kőbányai program egy alulról indult kezdeményezés sikersztorija: az érintettek a kőbányai Terebesi erdőben élő hajléktalan emberek voltak, akik azért fordultak az AVM-hez, mert jogszerűtlen bontás fenyegette a saját építésű kunyhóikat. Ezt az érdekvédő csoport sikeresen megállította, és a fedél nélküliekkel együtt tárgyalóasztalhoz ült a kőbányai önkormányzattal.
„Fantasztikusan sokat jelentett a számunkra, hogy a munka minden egyes eleméről részletes tájékoztatást kaptunk, sőt a folyamat minden lépésében részt vehettünk, beleértve a lakásfelújítási munkálatokat is”, mondta Molnár Péterné Valéria, aki a tárgyalásokon az erdőlakókat képviselte, és aki szerint ez a fajta bevonódás adott neki és párjának elég erőt, hogy az évtizedes hajléktalanság után sikerrel vegyen részt a programban.
Nem egyszerű a programban maradás
Az eredeti Housing First-modellhez képest ez a program összehasonlíthatatlanul kicsi, ezért is van szükség szigorú kiválasztási szempontokra, hogy a szűkös lehetőségek mellett is a program az érintettek esetében sikerre vezessen. Ugyanakkor épp a mérete miatt ahhoz kevés, hogy rendszerszintű változásokat lehessen elérni, akár csak a helyi ellátásban. Abban is különbözik a hazai adaptáció a klasszikus Housing First-modellektől, hogy az eredeti koncepció szerint mindenkinek lakásban kellene élnie, és a munkát a legelesettebb emberekkel kellene kezdeni.
A szigorú kiválasztási szempontok eredményeképpen a kőbányai programban olyan emberek költözhetnek, akik a lakásaikat képesek fenntartani. Az elterjedt tévhittel ellentétben a hajléktalan emberek viszonylag nagy részének van annyi jövedelme, hogy hosszú távon lakásban élhessen, a háztartásvezetéshez szükséges képességek pedig a többségnél megvannak. Molnár Péterné párja például közmunkásként dolgozik, míg egykori terebesi szomszédaik közül többen építkezéseken vállalnak munkát.
A párnak egyébként nem kis gondot jelentett a költözés, ahogy a lakásfenntartás sem egyszerű. Amióta a lakásban élnek, csekély jövedelmüket szinte teljes egészében ráköltik a lakhatásra, olyannyira, hogy még ennivalóra is jóval kevesebb jut, mint az erdőben. Mivel a jelenlegi jövedelempolitikai eszközök mellett kevés támogatáshoz juthatnak, ezért az ő példájuk mutatja, hogy csak a legelkötelezettebbek tudnak ilyen módon kitartani a lakásokban.
A Twist Olivér Alapítvány közel egy évtizede vágott bele egy hasonló programba, majd hosszú szünet után jelenleg a Habitat For Humanity Magyarországgal visz egy projektet. A program keretében Budapest két kerületében, Budafokon és Újpesten juthatnak felújításra váró önkormányzati szociális bérlakáshoz hajléktalan személyek. Jelenleg folyik a beköltözők kiválasztása. Az önkormányzatok által rendelkezésre bocsátott lakások felújítására is van forrás, tehát a kerületeknek nem jelent anyagi terhet a bekapcsolódás.
„Egy hajléktalanellátó intézmény vezetőjeként mindig szomorúsággal töltött el, hogy kevés olyan eszköz van a kezünkben, amellyel hatékonyan tudnánk segíteni a rászorulókon. A lehetőségek spektruma elég szűk, és az 'ajánlatok' az otthontalanok részére inkább csak félmegoldások” – mondta Surányi Ákos, a Twist Olivér Alapítvány munkatársa, a szakmai megvalósításért felelős vezető, aki nagyon reméli, hogy hosszú távon meg tudják oldani az érintettek lakhatását. Hasonlóan nyilatkozott Koltai Luca is, a Habitat for Humanity lakáspolitikai munkatársa, aki azt is elmondta, hogy a szervezetük 80 országban segít otthonhoz rászorulókat, mégis a budapesti az első olyan projekt, amikor hajléktalan embereknek nyújtanak lehetőséget. „Számomra nagyon fontos, hogy olyan embereknek adhatjuk vissza a hitet az önálló otthonban, akik a lehető legtávolabb kerültek tőle” – mondja, és szerinte ezek a kicsi projektek ösztönözni fogják, hogy a hajléktalanságból kivezető lehetőségek nagyobb hangsúlyt kapjanak a tervezésnél.
Pályázati pénzek
Nemcsak ez a két program igazolja, hogy elindult nálunk is a gondolkodás ebben az irányban. Vehetjük például a Józsefvárosban és Kőbányán működő Lélek-programokat, melyeknél a lakásba költözést minimum egy, intézményben eltöltött év előzi meg. Vagy azt, hogy tavaly két TÁMOP-program keretében is sikerült hajléktalanoknak támogatott albérlethez jutniuk. Ezek megítélése vegyes volt, és nem is köthetők feltétlen az Elsőként Lakhatást-szemlélethez.
Rendkívül fontos fejlemény ugyanakkor, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség oldalán olvasható egy kiírástervezet, melyben nemcsak a lakáshoz jutás, mint cél jelenik meg, de maga az Elsőként Lakhatást-szemlélet is, mint ennek lehetséges eszköze. (A pályázat a Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program tervezetében kerül elő.) is. Ahogy a tervezet fogalmaz, a feladat „hogy gyakorlati tapasztalatok alapján lehessen meghatározni, hogy a modell Magyarországon tud-e eredményesen működni, illetve hogy milyen specialitásokat kell figyelembe venni a módszer esetleges elterjesztése során”.
Mindez akár biztatónak is nevezhető. Ha az Elsőként Lakhatást-szemléletnek sikerülne a helyét jogszabályi szinten megtalálni és beilleszteni a már működő szociális ellátórendszerbe, valamint városfejlesztési koncepciókba, akkor az ténylegesen jelenthetne kiutat sok hajléktalannak az utcáról. A módszer emellett az ellátórendszer gazdaságosabb működését is segítené. Ezzel pedig nemcsak a hajléktalanok problémája oldódhatna meg, hanem sok városvezetőé is.
