Tudósítónk a Tisztelet Gálán járt. Azt kapta, amire számított, az élmény mégis megrázó volt. Juszt László, Zalatnay Cini, Bangó Margit, a transzba esni képes közönség, és a "személyes ambíció nélküli" Schmuck Andor.
„Aranyeső a családomra, jaaaaj, ha meghalok” – ekkor jöttem ki a teremből. A kulturális napalmbombázásban ugyanis nem kötelező részt venni, az áldozati oldalon meg pláne nem.
Pedig eddigre már túl voltam néhány megpróbáltatáson; úgymint a föllépők javarészének meghallgatásán, a konferanszié elviselésén és egy kedélyes, ám eléggé terméketlen beszélgetésen magával a főszervezővel, a Tisztelet Társasága ügyvezetőjével, a Magyar Szociáldemokraták Pártja elnökével, Schmuck Andorral.
A fanyalgás persze nem igazságos, az I. Tisztelet és Szolidaritás Gála semmi olyat nem hozott, amire ne lehetett volna előre számítani, és ahogy a fesztiválszezon többi eseményének a Soundtól a Bánkitón át a Szigetig megvan a maga közönsége és karaktere, itt sem ildomos számon kérni a műfajt, a színvonalat, a szervezőket és a publikumot. Akinek nem tetszik, ne menjen oda. Ráadásul azt se lehet mondani, hogy a Tisztelet Társasága-projekt mögött nincs teljesítmény, fineszesség, ezeken a rendezvényeken ne lennének elleshető kedves pillanatok.
Az egész mégis végtelenül szomorú.
De menjünk szépen sorjában.
„Szevasz” – indult felém széles mosollyal, előre nyújtott kézzel Schmuck, amikor egy pultnál álldogálva éppen a bejutás lehetőségéről érdeklődtem. Becsszó, először találkoztunk. Majd átadott egy sajtóanyagot is, amelyik az esemény lényegét, a szép korúak 15 pontos követelését tartalmazta. „Ezt fogom 15 percben elmondani” – bökött a papírra, amelynek tetején egy szép, piros „Szocdemek” emblémát pillantok meg. „Itt a bázisotok?” – teszem föl a leghülyébb kérdést némileg feszengve a túláradó bizalmasságtól, erre még szélesebben szétterülő mosoly és egy „ebből soha nem csináltunk titkot” felelet érkezik.
Benn éppen Alex Tamás (?) énekel, akit Zalatnay Cini követ a színpadon. Mondom, aki ilyet nem szeret, menjen máshová. Különben is, megvan a helye a nosztalgiabuliknak és a retrosztároknak is, az azonban kérdés, hogy ez a hely egy hangulattalan csarnok, kényelmetlen székekkel. A közönség ennek ellenére élvezi a műsort, tapsol és énekel. Végigtekintve rajtuk, szembeötlő, hogy kifejezetten jólöltözöttek. Ez már nem Horn Gyula otthonkás lakossági fóruma, és a tömegben fölfedezhető fülbevallós férfiak és nonfiguratív tetkós nők változatosabb társaságot mutatnak, mint amire a műsorból következtetni lehetne.
Ám nincs idő mélázni efölött, Juszt László (karóráját nem figyeltem, Portik Tamást nem láttam) máris a társaság vezetőit, Barabás Tiborné elnököt és Schmuck ügyvezetőt konferálja föl. Az előbbi a bevonuláskor úgy integet, mintha Oscar-átadón lennénk, ehhez képest meglepő, hogy a bevonulás lendülete az első széksornál megtörik, itt ugyanis Schmuck szelíden leülteti Barabás Tiborné elnököt, és egyedül lép a színpadra. Mégpedig nem is a társaság ügyvezetői, hanem inkább szocdem elnöki minőségében.
„Önöknek ez jár” – propagálja a közepesen demagóg 15 pontot Schmuck. A követelések címszavakban: a társadalombiztosítás és a nyugellátáshoz való jog visszaemelése az alaptörvénybe, SZJA- és TB-járulékmentes nyugdíj garantálása, ingatlan és földalapú állami életjáradék program az időseknek, „Szépkorúbarát államigazgatás”, a felnevelt gyermekek után 3 százalékos nyugdíjbónusz, családi adókedvezmény a háztartásban élő „szép korú” után, valóban ingyenes utazás visszaállítása 65 év felett, („ugye, milyen nehéz volt följönni vidékről?” – bólogatás) 150 ezer forint alatti nyugdíjak esetén 13. havi nyugdíj differenciált bevezetése, közgyógyellátás 100 százalékos emelése, („tetszenek tudni, mennyi gyógyszerre futja 6 ezer forintból?” – tudják) kegyeleti járandóság a szociális temetés helyett, BTK-szigorítás a szépkorúak ellen elkövetett bűncselekmények esetében („hogy ne forduljon elő, hogy időseket kifosztanak” – szörnyülködés, helyeslés), az idősek számára ingyenes étkezést biztosító civilszervezeteknek támogatás a TAO mintájára, („nehogy már csak stadiont lehessen építeni a támogatásokból” – taps) idősotthon minősítő központ felállítása, az idősotthonok üzemeltetőitő számára biztosíték letétbe helyezési kötelezettség és végül valamennyi önkormányzattól évente ismertető kiadvány. Túlzás lenne azt állítani, hogy a programpontok lázba hozták volna a hallgatóságot, nem úgy az összegzés: „Az nem lehet, ami ment 23 évig, hogy választások előtt megtalálják a szép korúakat, majd jól elfelejtik őket”. (Dübörgő taps.) A Szocdemek elnöke még azt is hozzáteszi, hogy ezer órája van a demokratikus ellenzéki pároknak a követeléseken elgondolkodni, és ha nem teszik magukévá, ők „csattanós választ fognak adni”.
„Hidd el, nincs személyes ambícióm” – mondja már kint az egyik asztalnál a szónok. „Jó, de akkor miért csinálod?”, próbálom nem elengedni. „Azért, hogy ez a 15 pont megvalósuljon”. „De hát ezeket megígérni könnyű, megvalósítani vagy lehetetlen vagy értelmetlen” – és egy célzást engedek el ezt követően a további BTK-szigorítások racionalitásával kapcsolatban. „Én úgy tudom, hogy van visszatartó ereje” – zárja le a maga részéről a vitát Schmuck, benn eközben Poór Péter hangja tölti be a termet. („Késő bánat most már utánam a vízöözön”)
Számomra viszont változatlanul nem elégséges magyarázat az egykori ifjúszociban túltengő altruizmus. Nem azt tapasztaltam, hogy akcióinak valamiféle elérhető célja volna. „Vegyük például az antifasiszta tüntetéseket, amelyekbe mostanság szintén nagy elánnal vetetted bele magad, még a bécsi főpolgármesterrel is egyeztettél az ügyben” – igyekszem máshonnan megközelíteni a témát. „Igen ez nagyon fontos” – villanyozódik föl. „Rendben, de akkor, ha célt akartál volna elérni, akkor miért nem azt követelted Rogán Antaltól, hogy zárják ki Bayer Zsoltot, ahelyett, hogy elhívod szónokolni saját náciellenességéről?” – így én, mire ő: „Én Rogán Antallt nagyon tisztelem, főleg azért, amit az idősekért tesz.” És ekkor már látom, hogy nem fogunk zöldágra vergődni.
Inkább újra benézek a terembe, ahol a már fentebb említett sokkszerű élményben van részem, amikor Bangó Margit rázendít az „Aranyesőre”. Később mégis visszamerészkedem. A művésznő ekkor a „Bubamarába” kezd bele, méghozzá úgy, ahogy az összes haknielőadó a matiné során (és úgy általában): az eredeti dalok minden erejét és iróniáját kilúgozva. A giccs az giccs, még ha népszerű is az előadó, még ha van is hangja, még ha Kossuth-díjat is adnak érte. Bár a Gyurcsányék által nem túl magasra emelt lécet Ákos kitüntetésével a Nemzeti Együttműködés annak rendje és módja szerint leverte, s miközben azon tűnődöm, hogy mi lenne akkor, ha a díjosztók úgynevezett zenét is hallgatnának, Bangó Margit már lependerült a közönséghez. És kezdek máshogy tekinteni az énekesre. Nemhogy a Kossuth-díjat, de a Grammy-díjat, a Nobel-díjat, a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmét is viheti, aki napjaink Magyarországán transzban (mégpedig olyan transzban, hogy ahhoz képest smafu, amikor Németh Sándor küldi a Szent Szellemet) a közönségével, hogy „Hej, romák, hej, testvérek”.
Bár változatlanul állítom, hogy egy nyugdíjasklubban vagy egy születésnapon több létjogosultsága volna az egész műsornak, és úgy a mögöttes célokat se kéne találgatni. Nehéz ugyanis eltekinteni a „Hanyas vagy?” Népszava-publicisztika szintű átiratát fölolvasó Juszt Lászlótól, vagy attól, hogy Schmuck első szárnysegédjeként a Hagyó-ügyből megismert, mindkét korszakváltó szervezettel eleven kapcsolatokat ápoló L. Ottóba botlunk. Valahogy a nem túl eredeti „maffiabaloldal” kifejezés tolulna az ember ajkára. Meg arról is nehéz megfelejtkezni, ahogy a nyugdíjasokkal és a nyugdíjasokról errefelé beszélnek.
„Egy újságíró azt kérdezte tőlem, hogy ez itt a bázisotok? Igen, felelem neki, ez itt a mi bázisunk” – harsogta szerény személyemnek címezve Schmuck Andor még szónoklatában. „És nem ciki, önökkel foglalkozni, az úja nemzedéknek tisztelnie kell önöket”. A fene se akarta kicikizni senkit, csak éppen nem azt tekintem tiszteletnek, hogy azt föltételezem egy 30-as 40-es években születettről, hogy feltétlenül Aradszky Lászlóért rajong, és hogy koruknak szóló ígéretekkel lehet csak a kedvükben járni.
Ellentétben az itt szereplőkkel, akik szerint nyugdíjasnak lenni egy adott kulturális fogyasztási szokás, és az ember kora, neme, lakhelye meghatározza a gondolkodását is. Ezt viszont nemcsak a Tisztelet Gálán fölvonulók hiszik így, hanem azok is, akik végül meg fogják venni tőlük a szavazatokat.
