Magyar kommunisták tömegét kínozták és börtönözték be 1949-től 1953-ig másik magyar kommunisták. 1953 után a rendszer megpróbált szembenézni önmagával, de a vádlók sokszor ugyanúgy bűnösök voltak, mint a vádlottak. Rákosi Péter Gáborral és Farkas Mihállyal vitette el a balhét, Kádár pedig Biszkut küldte Rákosi és Gerő ellen. A végén az egykori verőemberekből és megkínzottakból könyvkiadókat, lektorokat és egyéb illetékes elvtársakat csinált a Kádár-rendszer konszolidációja, a múltat pedig inkább elfelejtették.
„Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne” – a Rajk László temetésén elhangzott legendás mondatnál talán csak egy másik vele kapcsolatos anekdota foglalja össze jobban a kommunizmus hazai történetének bizarrságát. A sztori szerint Demény Pál, az ÁVH börtönében nyomorékká vert egykori illegális kommunista mozgalmár egyszer összetalálkozott Földi Júliával, Rajk özvegyével, aki látva Demény állapotát, megkérdezte tőle: „Magát is Péter Gábor?”. Mire Demény ezt mondta: „Nem, engem még szegény Lacink”.
A magyar munkásmozgalom történetének legbizarrabb eseménysorozata nem a terror, az irreális nehézipar-fejlesztés, vagy a koncepciós perek sora volt, hanem az 1953-tól a hatvanas évek elejéig elhúzódó folyamat. Ennek során a kommunisták megpróbáltak szembenézni a személyi kultusz évtizedei alatti, kommunisták tömegét megkínzó-bebörtönző „törvénytelenségekkel”, és megbüntetni maguk közül ennek felelőseit.
Annál bizarrabb nyitányt el sem lehet képzelni a terror felülvizsgálatának, minthogy minderre Berija, a szovjet terror egyik legfőbb irányítója hívta fel a Moszkvába rendelt magyar pártvezetők figyelmét 1953 júniusában. A törvénytelenségek elkövetőinek megbüntetését üvöltve követelő Kádár János pedig maga is részt vett az egyik legfontosabb koncepciós per, a Rajk-ügy kivitelezésében, mielőtt őt is bebörtönözték egy újabb koncepciós perben. Vele szemben Rákosi Mátyás, miközben elismerte, hogy maga is részt vett a Rajk-ügy kidolgozásában, a felelősséget megpróbálta másra – közte jogosan Kádárra – kenni, és többek között maga állt a személyi kultusz felülvizsgálatának élére.
A közelmúltban megjelent Lehallgatott kihallgatások című könyv részletesen feltárja azt a folyamatot, ahogy 1953 után újraosztották a lapokat a kommunista pártban. Feitl István és Baráth Magdolna könyve a Rákosi-korszak legfőbb bűnöseinek tartott Rákosi Mátyás és Gerő Ernő elleni 1962-es pártvizsgálat titokban készült hanganyagának átiratát tartalmazza. Elő- és utószavában pedig részletesen ismertetik a Sztálin halála után megkezdődő kommunista szembenézés hosszú évekig tartó folyamatát.
Biszku Béla, az elszámoltató
Az 1953 utáni „elszámoltatás” hatalmi harcként zajlott, amint az a könyvből is kitűnik. Az egyik oldalon a Rákosi leváltásával miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre, Kádár János és a Nagy Imre által meghirdetett amnesztia során kiszabadult, koncepciós perekben bebörtönzött, megkínzott kommunisták álltak. A másik oldalon pedig a továbbra is erős Rákosi–Gerő „klikk”, akik 1955-ben visszaszerezték a hatalmat. A háttérben ott volt Moszkva, ahol a politikai változások hol ennek, hol annak a csoportnak kedveztek. Így bár formálisan mindenki elkötelezte magát a szembenézés mellett, ez épp úgy kirakatmódszerekkel zajlott, mint a koncepciós perek.
A balhét végül a terror „tényleges” irányítóival, az ÁVH-t vezető Péter Gáborral és Farkas Mihály volt honvédelmi miniszterrel vitették el. Jellemző, hogy Péter Gábort épp egy koncepciós perben akarták elintézni, mikor elkezdődött az elszámoltatás, így az ellene folyó eljárásnak új irányt szabva 1954-ben börtönbüntetésre ítélték. Farkas Mihály ellen 1956 októberében indult meg a vizsgálat, és őt már az új, a Kádár-rezsim börtönözte be, 1957 tavaszán. A megbuktatott, bebörtönzött ÁVH-s vezetők között volt Farkas Vladimir, Farkas Mihály fia is.
Rákosi Mátyás és Gerő Ernő 1956-ig ügyesen hárították magukról a felelősséget. 56 nyarán a másodszor is megbuktatott Rákosi, majd a forradalom alatt Gerő is lelépett Moszkvába. Azonban a leszámolás 56 után őket is elérte. A hatalmát megszilárdító Kádár az „ellenforradalmi erők” mellett a „baloldali elhajlók” ellen is harcot hirdetett. 1961-ben pedig Hruscsov szovjet főtitkár is megkezdte a sztálinistákkal való végső leszámolást, így újra időszerűvé vált a Rákosi-kérdés.
Kádár nem mást állított a Rákosi-korszak bűneit vizsgáló tényfeltáró bizottság élére, mint Biszku Bélát. Az általa vezetett 1962-es tényfeltárás természetesen nem is juthatott másra, mint hogy a Rajk-per és egyéb törvénytelenségek a Rákosi-klikk bűnei. Ennek a vizsgálatnak a során került sor Rákosi és Gerő meghallgatására. Újabb csavar a történetben, hogy az ő kikérdezésükre a személyi kultusz éveiben megkínzott és bebörtönzött Aczél György mellett Nógrádi Sándort küldték, aki Farkas Mihály helyettesként vastagon benne volt a koncepciós perek lebonyolításában, ám elkerülte a számonkérést, hiába nevezték meg a Farkas-perben.
Verőemberből ügyeletes elvtárs
Amellett, hogy Rákosit és Gerőt is bűnösnek kiáltották ki, és kizárták őket a pártból, börtönbe nem kerültek. Rákosi nem jöhetett haza, száműzetésben halt meg a Szovjetunióban. Gerő már 1960-ban hazajött, de 62-es kizárása után visszavonultan, fordításokból élt. Hasonló sors jutott a börtönből 1959-ben kegyelemmel szabadult Péter Gábornak, aki egy gyár könyvtárosaként helyezkedett el.
1961-ben Farkas Mihályt is kiengedték. Ő a Gondolat Kiadó lektoraként dolgozott, de depressziója következtében 1965-ben öngyilkos lett. Ellenben fia, Farkas Vladimir egészen 2002-ig élt. 1988-ban még levélben tiltakozott a szamzidat-kiadó Demszky Gábornál, amiért Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyve szerint ÁVH-tisztként kedvelt elfoglaltsága volt előzőleg kivert fogú foglyok szájába vizelni.
Az 1953 utáni elszámoltatás több volt, mint a párton belüli hatalmi harc morális köntösbe öltöztetve. A Rákosiék irányította terrorgépezet hithű kommunisták tömegét kínozta meg, végezte ki és küldte börtönbe, hamis vallomásokat kicsikarva belőlük a párt igazsága nevében. Majd pár év múlva ugyanezek az emberek ismét csak a párt igazsága nevében szabadultak ki.
Bár a hivatalos magyarázat a szektás elhajlók visszaéléseiként magyarázta ezt az ellentmondást, ez nem kevés hívőben roppanthatta meg a marxizmus-leninizmus igazságaiba vetett bizalmat. Nem beszélve az egykori harcostársakról, akik az „ellenség” helyett egymást küldték börtönbe leosztott szerepek alapján. Aki pedig a vádlót játszotta az egyik pillanatban, az napok múltán maga is az Andrássy út 60. kínzókamráiban találhatta magát.
A Kádár-rendszer elitje nem kis mértékben a sértettekből került ki, mint Kádár, Aczél, vagy Kállai Gyula. A kor bizarr konszolidációja pedig újra egy asztalhoz ültette az egykori megkínzottakat és kínzóikat, illetve ezek "keverékeit", akikből az új rendszerben könyvkiadók, lektorok, ilyen-olyan káderek lettek. Ujhelyi Szilárd filmigazgató, UNESCO-nagykövet, Erdős Péter popcézár, Kardos György, a Magvető kiadó vezetője, vagy Berkesi András, a korszak sztárírója mind ugyanebben a cipőben jártak.
Az örökség
Az ötvenes évek traumája a Kádár-rendszer művészetét is élénken foglalkoztatta, a hatvanas évek nyitottabb légköre pedig lehetőséget adott ennek kitárgyalására. Bacsó Péter Nyár a hegyen című, hazai és nemzetközi díjakkal elhalmozott 1967-es filmjének főszereplői meglepő nyíltsággal beszélték ki a mozivásznon a kirakatperek működési mechanizmusát, melyben a történet szerint egyiküknek a vádló, a másiknak a vádlott szerepe jutott. Herskó János Párbeszédjének hősei, a Húsz óra és a Tízezer nap parasztjai ugyanúgy ennek a súlyos örökségnek a foglyai, mint a Hűség című regény szereplői, melyben Berkesi András írta meg az ötvenes évekkel való szembenézés sztoriját, a továbbra is hithű kommunista szemszögéből. Ezeknek a műveknek a konklúziója azonban többnyire kimerült annyiban, hogy a Kádár-rendszer víkendházas konszolidációjában minden múltbeli sérelem hordozója megpihenhet.
Az ötvenes évek szektás terrorja és az ebből eredeztetett 56-os forradalom a Kádár-rendszer irányítóinak gondolkodásmódját is befolyásolta. Révész Sándor, Aczél György életrajzírója szerint Aczél politikáját nagyban meghatározta megkínzásának és bebörtönzésének traumája. Ennek is köszönhető, hogy a Rákosi-korszak eszetlen dogmatizmusa helyett Kádárék inkább a folytonos kedvezményeket adó, nyílt erőszaktól tartózkodó, lavírozgató politikát választották, ahol a legfőbb ideológia a status quo fenntartása volt, a marxizmus-leninizmus elvei pedig egyre inkább csak dísznek kellettek. A múltból hozott összes sérelem, köztük a kommunista "testvérbűn" kezelésére pedig a legpraktikusabb megoldást, a közös felejtést és hallgatást választották.
Mindez a nyolcvanas évek végéig tartott, hogy aztán a rendszer szétesésekor újrakezdődjön, és lényegében a mai napig tartson a Rákosi-korszak és az összes többi huszadik századi történelmi sérelem feltárása, vitatása és a rájuk alapozott sérelmi politizálás.
