Akik 1956-ban hivatalos úton Nyugaton voltak
„Azonnal váltsák le a hazaáruló ENSZ-delegátust!” – követelte a forradalom lázában született Igazság című lap 1956. október 30-án.
A vezércikket „ihlető” hír az volt, hogy Magyarország washingtoni követe s egyben állandó ENSZ-megbízottja, Kós Péter október 28-án nyilatkozatot juttatott el a világszervezet főtitkárához. Ebben „kormánya nevében” leszögezte: az „október 23-án és az ezt követő napokban lezajlott események és az azok során hozott intézkedések a Magyar Népköztársaság kizárólagos belügyét képezik”.
Alig néhány órával a BT ülésének megkezdése előtt Nagy Imre miniszterelnök, megfogadva hívei sürgetését, rádiónyilatkozatában „nemzeti demokratikus mozgalomnak” minősítette a forradalmat, bejelentette az Államvédelmi Hatóság megszüntetését, a Kossuth-címer bevezetését és az alig néhány nappal korábban „a rend helyreállítására” segítségül hívott szovjet csapatok azonnali kivonását a fővárosból.
Az éppen koalíciós kabinetet létrehozó kormányfő számára kül- és belpolitikai szempontból is olyannyira kínossá vált az ENSZ-ügy, hogy újdonsült helyettese, Tildy Zoltán a legelső intézkedések egyikeként rádiónyilatkozatban közölte: azonnali hatállyal visszavonják Kós megbízatását. Ezzel párhuzamosan Kós a korabeli sajtóban közellenséggé lépett elő: a Külügyminisztérium forradalmi bizottsága leleplezte, hogy szovjet állampolgár, akinek a „valódi neve Lev Konduktorov”, és csak 1952-ben kapott magyar nevet, amikor Rákosi Mátyás diplomatájaként Indiába küldték.
A Kós-ügy további fordulatairól, illetve más, külföldön rekedt hivatalos kiküldött sorsáról a HVG e heti számában olvashatnak.