Nem állja meg a helyét a magyar kormány érvelése a strasbourgi egyezményt illetően Ramil Safarov kiadatásáról - állítják a lapunk által megkérdezett nemzetközi jogászok. Budapest a nemzetközi egyezmény harmadik paragrafusának megsértésével vádolta Bakut, mondván: a nevezett jogszabály arról szól, az ítéletet az átadás után az elítélt hazájában folytatni kell - ehhez képest Ilham Alijev azeri elnök egyből kegyelemben részesítette Safarovot, ugyanazon egyezmény 12. paragrafusára hivatkozva.

„Maga az 1983-as strasbourgi egyezmény az elítéltek átszállításáról szól, és abból a megfontolásból jött létre, hogy az elítéltek ne a hazájuktól távol – a szeretteikkel való időszakos kapcsolattartástól is tényleges elzárva - töltsék a büntetésüket. Safarov esetében ebből a szempontból hasonlóak a megfontolások, mint mondjuk a Dél-Amerikában senyvedő magyar drogfutároknál, akik egy ismeretlen ország börtönében élnek teljes elszigeteltségben. A fogva tartó államnak is lehetnek olyan legitim céljai – például egy életfogytiglani büntetés esetén a fogva tartás költségeinek csökkentése, esetleg politikai gesztus tétele az átvevő államnak -, amelyek az átadás mellett szólnak. Ez azonban nem jelenti a lemondást a büntetésről, hanem annak egy humánusabb formájára ad lehetőséget. És semmiképpen kötelesség, csak egy lehetőség, ha az átadó ország  ezt akarja” – mondta a hvg.hu-nak Kende Tamás nemzetközi jogász.

Az egyezmény szellemében egy személyt azért szállítanak át a hazájába, hogy letöltse a kiszabott büntetést, de arra is lehetőség van, hogy ugyanabban az ügyben, amelyért elítélték, hazájában új eljárást folytassanak le, és „bizonyos keretek között új büntetést szabjanak ki”. Vannak szabályok arról, hogy ez a büntetés milyen lehet az eredeti büntetéshez képest, és a folyamatra nyilván csak akkor kerülhet sor, ha a cselekmény mindkét államban bűncselekménynek minősül – mondta Kende Tamás.

A sorok között?

Az ELTE oktatója szerint az azeri minisztérium által augusztus 15-én a KIM-nek küldött levél azt jelzi „bár nem teljesen explicit módon, de a diplomácia nyelvében szokásos fordulatokkal, hogy Azerbajdzsánban miként történik a külföldi büntető ítéletek átvétele, illetve azt, hogy miként lehet egy életfogytiglani ítéletet határozott idejűre átalakítani”. Ebből egyrészt „lehetne következtetni arra, hogy az azeri fél át fogja venni a magyar ítélet végrehajtását, bár könnyen értelmezhető úgy is, hogy a levél csak ismerteti az azeri büntetőjogot” - utólag a második értelmezés látszik ésszerűbbnek, bár „a jóhiszeműen eljáró magyar diplomaták (főleg a korábbi levelek és konkrétan annak a levélnek a fényében, amire az augusztus 15-én kelt dokumentum a válasz) nyilván az első értelmezést tették magukévá”.  A kegyelem kérdéséről viszont a levél egyértelműen nem szólt, pedig erről is érdemes lett volna rendelkezni.

A hvg.hu által megkérdezett jogászok szerint a magyar kormánynak számítania kellett volna Safarov szabadulására

Facebook / RamilSafarov.info

Azt nem lehet tudni egyébként, hogy Magyarország és Azerbajdzsán között milyen tárgyalások folytak és meddig, de az valószínűtlen, hogy az augusztus 15-én született levél az egyetlen dokumentum az ügyben, hiszen az azeri elnök külügyi szóvivője szerint hónapokon keresztül folytak a egyeztetések, amin nagyot lendített a júniusi Orbán-Alijev találkozó.

A kegyelem ügyében több nemzetközi jogász véleménye szerint külön megállapodásra lett volna szükség a két állam között, mégpedig azért, mert Azerbajdzsán „fenntartást” fűzött a Strasbourgi Egyezmény erről szóló részéhez. Ennek értelmében más állam csak akkor részesíthet kegyelemben Azerbajdzsán által átadott személyt, ha ehhez Baku kifejezetten hozzájárul. Mivel a nemzetközi jogban él az úgynevezett ’tükör effektus’, Magyarországnak is hozzá kellett volna járulnia a kegyelem gyakorlásához. Így„feltehető, hogy a kérdésről tárgyaltak, vagy arról tárgyalni kellett volna”.

Kende Tamás szerint nem valószínű, hogy Budapest titokban hozzájárult volna a kegyelemhez, és bár nem ismeri a tárgyalások menetét, azt is valószínűtlennek tartja, hogy a magyar fél pontosan tisztában lett volna Baku tervezett lépéseivel, noha a „magyar diplomaták nyilván gyaníthatták, hogy az azeri félnek belpolitikai céljai vannak Safarov átadásának kieszközlésével” . Kérdés, hogy Magyarország milyen garanciákat lett volna képes kérni Azerbajdzsántól, de „egy külön jegyzékben sokkal explicitebb kötelezettségvállalásokat kérni biztosan nem utalt volna túlzott óvatoskodásra”.

Sokkal komolyabb okirati formába kellett volna ölteni ezt a megállapodást, erősebb kötelezettségvállalással a végrehajtásra az azeri fél részéről – mondta a hvg.hu-nak Magyar György is, aki Ramil Safarovot védte 2005 és 2007 között a magyar bíróságok előtt. Az ügyvéd a kiadatás jogszerűségét firtató kérdésünkre elmondta, hogy szerinte a jogviszonyok egyik alapvető kelléke, hogy egy megállapodás nem teljesítése esetén kötelezettségeket és jogkövetkezményeket rögzítenek.„Ez az ügy pedig van olyan fajsúlyú, éppen a politikai vonatkozásai miatt, hogy a jogi oldalát körül kellett volna bástyázni ilyen garanciákkal”. Ennek elmaradása súlyos hiba, ha „ilyen szerződéseket kötnének egy autópálya beruházásnál, vagy egy híd fejlesztésnél, hatalmas botrány lenne belőle”. „Itt erről teljesen megfeledkeztek, biztos vagyok benne, hogy Martonyi János, vagy Navracsics Tibor ilyet nem írt volna alá, amíg körülírt szankciórendszerrel ellátott kötelezettségvállalási okirat nem érkezik az azeri féltől” – mondta Magyar György.

Vitában a kormánnyal

A védő vitatta a kormány álláspontját, mely szerint Azerbajdzsán megsértette a Strasbourgi Egyezményt az elnöki kegyelemmel. Mint kifejtette,  „nem az a probléma, hogy ott kegyelmet gyakorol az államfő: ez nem csupán végrehajtási kérdés. A kegyelmi jog jogosultja nem a jogi hátterét nézi az ügynek, hanem az egészségügyi, humanitárius, politikai, egyéb szempontjait. Azerbajdzsán ugyanolyan tagállama az Európa Tanácsnak, mint Magyarország, így szavatolnia kellett volna a kiszabott büntetés végrehajtását. Ez a joguralom elve, ezen alapul az egész Európa Tanács”. Ehhez azonban „nem elég egy távirat, amiben általában megállapítják, hogy az emberölés náluk is súlyos bűncselekmény, amit 25 év börtönnel szankcionálnak”. Magyar György is úgy véli, az azeri fél joggal hivatkozhat a Strasbourgi Egyezmény 12 –es paragrafusára, -„Mindegyik fél gyakorolhat egyéni kegyelmet ,közkegyelmet vagy átváltoztathatja a büntetést alkotmányának vagy más jogszabálynak megfelelően” - , szerinte éppen ezért kellett volna garanciákat kérni, hogy Safarov börtönben marad.

Formailag tehát szerinte megfelelt ugyan a kiadatás, tartalmilag azonban „súlyos hiányosság a garanciák, a szankciók hiánya, ráadásul nagyon rossz az üzenete, optikája, mindkét fél számára”. Ezért Azerbajdzsán is választhatott volna „elegánsabb” megoldásokat (például szanatóriumba küldeni Safarovot, nem azonnal kegyelemben részesíteni), a magyar fél szintén előre gondolkodhatott volna, hiszen tisztában lehettek azzal, mi vár Safarovra hazájában, és azzal is, ennek milyen nemzetközi visszhangja lesz. „Hegyi Karabah ügyében például létezik egy úgynevezett Minszki Bizottság, melynek az Egyesült Államok, Franciaország, Oroszország is tagja, a magyar fél itt is megfuttathatta volna akár előzetesen a kiadatás ügyét”. Már csak azért is, mert „személyes tapasztalat, hogy az eljárás kezdetétől az azeri fél célja a kiadatás volt, ennek érdekében minden követ megmozgattak”, de éppen a garanciális hiányok okán Magyarország eddig jogszerűen tagadhatta meg a kérést.

"Nem lesz jó kimenetele"

Kende Tamás szerint világos, hogy Safarov „kiszabadításának” az azerbajdzsáni vezetés szerint fontos belpolitikai üzenete van, és az azeri vezetés az örményeknek is üzenni akart. Magyarországot – illetve az átadással kapcsolatos magyar érdekeket - viszont Azerbajdzsán látványosan negligálja, miközben elvileg nagyon jók a kétoldalú kapcsolatok. Amennyiben ugyanis a magyar szempontok „kicsit is fontosak lettek volna Bakunak”, akkor Kende szerint Safarovot néhány évig legalább egy alacsonyabb biztonságú (kényelmesebb) börtönben tartják, majd utána kegyelmeznek meg neki. A botrány nem az elítélt átadásából lett (még ha az örményeket ez is bántotta volna), hanem az instant elnöki kegyelem miatt, ami az üggyel kapcsolatos magyar szempontok teljes figyelmen kívül hagyását is jelenti.

Emiatt Kende Tamás szerint Magyarország számára „nem lesz jó kimenete ennek a történetnek”, hiszen jelenleg az Örményországgal fennálló diplomáciai kapcsolatok mélyponton vannak, míg Azerbajdzsánt a magyar fél fenyegeti diplomáciai jegyzékben nemzetközi jogi kötelezettségei megsértése miatt, Baku pedig Budapestet kárhoztatja, mivel az a büntető eljárás során állítólag megsértette a cselekményt egyébként büszkén vállaló Safarov jogait. (Arról már nem is beszélve, hogy a lépéssel egyszerre sikerült „kivívnia” a magyar kormánynak Oroszország, az Egyesült Államok és az Európai Unió nemtetszését is.) Safarov nem fog visszakerülni Magyarországra, és soha sem fogjuk egyértelműen megtudni, csak valószínűsíthetjük, hogy Azerbajdzsán megsértette a nemzetközi jogot.  Azerbajdzsán szerződésszegésének – ha az egyébként bizonyítható is lenne - feltehetőleg nem lesznek jogi konzekvenciái.

Az Országgyűlés felelős bizottságában érdekes lenne megtudni, hogy „mi volt a magyar érdek az átadás kapcsán, folyt-e diplomáciai tervezés a különféle lehetséges szcenáriókra, milyen valószínűséget tulajdonítottak ezeknek, és arra volt-e valamilyen terv, hogy mi történik akkor, ha Azerbajdzsán úgy jár el, ahogy az elmúlt három napon végül is eljárt” – mondta Kende Tamás, aki szerint mindenképpen jó lenne tudni, folyt-e ilyen előkészítés, vagy „a tervezés ilyenkor csak arra szorítkozik, hogy mindenki szigorúan jogszerűen jár el?”.