A németek mellett a kelet-európaiakra volt legnagyobb hatással a romantika. Bojtár Endre irodalomtörténész ennek máig ható árnyoldalairól ír a májusi Alföldben. A szőröző filológusok azzal intézhetik el mindezt: ugyan már, hogy lehet ilyet állítani, hisz a romantika korszaka a XIX. század végére még Kelet-Európában is lezárult. Csakhogy a romantika nem csupán egyetlen korszak vagy stílus, hanem a romantikus jelleg egyben szellemi magatartás is, „ami nem korlátozódik egyetlen korszakra. A romantikus jelleg a romantika korszakában jutott a legtökéletesebb kifejezésre, de nem csak arra korlátozódott; a romantikus jelleg ma is jelen van” – mondja Rüdiger Safranski kultúrtörténész nemrégiben magyarul is megjelent Romantika c. könyvében. Ahogy hazai méltatója, Bán Zoltán András is kiemeli, a német tudós sötéten látja a politikai romantika szerepét a hazája történelemében; éppúgy, mint Bojtár a kelet-európai históriában – tehetjük hozzá.

A fantázia vérgőzös hatalma

„A romantika diadalmaskodik a realitás elvén. A poézisnak használ, a politikának árt, ha a romantika a politika mezejére téved. […] A romantikus jelleg az eleven kultúra része, a romantikus politika azonban veszedelmes. Arra a romantikára, amely a vallás esztétikai eszközökkel történő folytatása, ugyanaz érvényes, mint magára a vallásra: ellen kell állnia a kísértésnek, hogy politikai hatalomra törjön. Hatalmat a fantáziának! – ez azért mégsem volt olyan nagyszerű ötlet” – véli Safranski.

Márpedig Bojtár példákkal bizonyítja, hogy a romantika nem csupán politikai, hanem vallási babérokra tör(t), s a józan megfontolások helyét hitek veszik át. Már maga a „politikai romantika” kifejezése is a „politikai teológia” származékos fogalma volt a nagyhatású és bizarr életpályájú Carl Schmitt filozófus egykori (1922) fogalomrendszerében. Térségünkről szólva Bojtár úgy látja, „teljesen világosan látszik, hogy az irodalmi–művészeti romantikából kinőtt politikai romantika gyökerei letagadhatatlanul a teológiába nyúlnak”. A messianizmus, a politikai fogalmak szentté emelése (párhuzamosan a vallásiak deszakralizálásával), a nemzet- és a forradalomvallás „az utóbbi közel kétszáz évben így vagy úgy, de uralta közgondolkodásunkat, életünket”.

Szabályos perverzió

Bojtár Endre szerint ez a kártékony örökség még ma is erősen hat. Ezek a „veretes nemzeti programok” vezettek/vezetnek el azokhoz a kollektív felelőtlenségekig, amelyeket Szarajevó, Vukovár vagy Szrebrenica vérengzései példáznak. Merthogy szerzőnk szerint ezek nem a kelet-európai nacionalizmusok perverz torzulásai voltak, hanem éppenséggel a „nemzeti programok kiteljesedése”. Ugyanis „a szerb vagy a horvát nacionalizmus semmivel sem destruktívabb, mint bármely más »nemzeti gondolat«: ugyanazokat a toposzokat, kliséket, mitologémákat vonultatja fel, mint bármely más nacionalizmus; és ugyanúgy igyekezett birtokba venni a teljes államgépezetet, mint minden hasonló kelet-európai »állameszme«.”

Az se véletlen, tesszük hozzá, hogy kik, milyen politikai erők tekintik egyenesen nemzeti hősnek Magyarországon Gotovinát, a délszláv háborúk egyik mészárosát. A nacionalisták libbenékeny internacionalizmusa minden gaztettet igazoltnak tekint, ha azt a „nemzet érdekében” követik el. A politikai alvilágnak van romantikája.

Szerzőnk szemében – ellentétben, mondjuk, a Jobbikkal vagy a délszláv nacionalistákkal – a hágai Nemzetközi Törvényszék, amely az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket, etnikai tisztogatásokat vizsgálja ki, nem valami nemzetellenes istencsapás, hanem „a nyolcvanas évek végén újjászülető Közép- és Kelet-Európa első legfontosabb és leghaladóbb, ha tetszik, emblematikus intézménye”. A „nemzeti programoknak még ma sincs teljesebb dekonstrukciója a hágai ítéletek indoklásainál. Még akkor is, vagy talán épp azért, mert a hágai ügyészeket és bírákat nemigen foglalkoztatják e programok: ők arra keresik a választ, hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen büntetőjogi tényállás megvalósulásával gyilkolt. […] De Hága az egyéni felelősségek pontos megállapításával épp a nemzeti eszmét (vagy éppen a választásokon szerzett legitimációt) védekezésül maga elé emelő kollektív felelőtlenséget semmisíti meg. Hága nevet, arcot ad a bűnöknek – úgy, ahogy az a kelet-európai nacionalizmusok történetében még egyetlen egyszer sem történt meg. A tanulságok levonása, a nemzeti hagyományok talált tárgyának a megtisztítása a mi dolgunk marad” – jelöli meg a célt Bojtár Endre. És valóban, Nürnberg is sokat segített abban, hogy a németek ne odázhassák el végképp a szükséges önvizsgálatot, és levonják – ha nem is egyből – a mélyreható következményeket. Nagy kár, hogy e nemes, bár fáradságos feladatért mifelénk kevesen tülekednek.

(Alföld, 2011/5)

zádori