Hornék idején is kísértett a „szuperszavazati” jog
A családi szavazati jog és egyéb meghökkentő ötletek már a Horn-kormány idején zajló alkotmányozási vitában is előbukkantak, ám akkor ezeket nem vették komolyan. De nemcsak ebben különbözött az akkori alkotmányozási folyamat a mostanitól.
„Fáj a szívem azért, hogy az emberek kidobták a családi szavazati jog lehetőségét, de ezt a döntést tudomásul kell vennünk " – mondta Orbán Viktor a köztelevízióban aznap, hogy a parlamentben ismertette az újalaptörvényről folytatott „nemzeti konzultáció” eredményeit. A kormányfő szívéhez közel álló családi szavazati jog egyike (volt) a Fidesz azon javaslatainak, amelyek – immár bizonyítottan – „az emberek” többségében inkább megütközést, mintsem szimpátiát keltettek: sajtóhírek szerint a kérdőívre válaszolók 85 százaléka elutasította a gyerekek után járó plusz szavazati jog lehetőségét.
A nagyvonalú kilencvenes évek
A Fidesz-KDNP vezette kormányzat alkotmányozásánál jóval nagyvonalúbb volt Horn Gyula kormánya 1995-ben, mondhatni, odafigyelt az ellenvéleményekre. Az MSZP-SZDSZ koalíció akkor arról állapodott meg az ellenzékkel, hogy az alkotmánytervezet szövegezésében szabad kezet kapó alkotmány-előkészítő bizottság csak olyan javaslatokat emelhet be a készülő törvénybe, amelyekre legalább öt párt rábólint. Erre utalt nemrég a Wittner Máriával szócsatába bonyolódó jobbikos Novák Előd is, amikor arról beszélt, hogy Horn Gyuláék komolyabban vették a nemzeti együttműködést, mint most a Fidesz, mert önmaguk kétharmados többségét korlátozva beemelték a négyötödös szabályt az alkotmány előkészítésébe. (Az Országgyűlésben 52 százalékos súllyal bíró MSZP mindössze vétójogot tartott fenn magának.)
Szavazati jogot minden magyarnak!
Egy kiterjesztett, valamennyi parlamenti erő részvételével zajló alkotmányozási folyamat során természetszerűen bukkannak fel az alkotmányjogászokat is meghökkentő, megdöbbentő javaslatok. Nem volt ez másképpen a bő tizenhat évvel ezelőtti alkotmányozási kísérletnél sem. Mécs Imre szabaddemokrata képviselő például azzal a módosító javaslattal rukkolt elő, hogy minden magyar állampolgárt illessen meg szavazati jog, legyen az akár újszülött, akár aggastyán. Így az akkori 7,5 millióról egy pillanat alatt 10,2 millióra nőtt volna a választópolgárok száma.
A Mécs-féle javaslat kísértetiesen hasonlított a most Orbán Viktor egyik kedvencévé vált családi szavazati joghoz, hiszen a szabaddemokrata képviselő is úgy képzelte el, hogy kiskorúak helyett majd a gyámjaik szavaznak. Ám ellentétben a mostani javaslattal, Mécs ötletét egyáltalán nem vették komolyan a kormánypártok (sem), így nem csoda, hogy az alkotmány-előkészítő bizottság gondolkodás nélkül lesöpörte az asztalról. A Fidesz által kezdeményezett családi szavazati jog ötletéről ezzel szemben Orbán Viktor még az egyértelmű társadalmi elutasítás után is azt hangoztatta, hogy a következő évek során szeretné meggyőzni az embereket erről.
Persze a Horn-féle alkotmányozási folyamatban nemcsak Mécs furcsa javaslatára mondtak nemet. Hasonló sorsra jutottak annak idején a Torgyán József kisgazdavezér és Boross Péter exkormányfő nevéhez köthető, enyhén archaikus elképzelések is. Borossék az új alkotmány preambulumában említést tettek volna Szent István-i keresztény államiságról, mi több, az Aranybulla egyes rendelkezéseiről, ahogy a Szent Koronáról is. Ez utóbbi végül bele is került az alkotmánytervezetbe, de a többi nem.
Tizenhat évvel később úgy tűnik, nehezebben lehet nemet mondani a szimbolikus politizálás szülte óhajokra, főleg, ha éppen ezen a területen verseng egymással a Jobbik és a Fidesz-KDNP. A fideszes Lázár János és a KDNP-s Harrach Péter a jelek szerint hiába próbálja egy módosító javaslattal visszavonni azt az egyébként kormánypárti kezdeményezést, hogy a megyékből vármegyék legyenek, ha a jobbikosokból és fideszesekből álló alkotmányügyi bizottság többsége ragaszkodik ehhez.
Éljen a szociális állam!
Ha a megyékből a jövőben vármegyék lesznek is, kétkamarás parlamenttel nem kell számolnunk. Pedig ennek az ötletét nemcsak a „nemzeti konzultációba” bevont ex-szocialista Szili Katalin támogatta, hanem a Jobbik is. Sőt, az 1996-os alkotmányozási kísérletkor szintén napirenden volt a kérdés. A Horn-kormány idején a kétkamarás parlamentet a szocialisták erőltették, de ez a vágy régebbi időkből táplálkozott, a Magyar Szocialista Munkáspárt az 1985-ös alkotmánytervezetben ugyanis szintén kétkamarás parlamenttel „számolt”. Az, hogy a két kamarából végül nem lett semmi, a rendszerváltás előtt felálló Ellenzéki Kerekasztal közös fellépésének volt köszönhető.
A kétkamarás parlamenthez hasonlóan a kukában kötött ki Hornék idején a KDNP azon javaslata is, hogy a kormány mellett működjön egy Társadalmi, Gazdasági és Szociális Tanács. Ahogy ezt, úgy anno az SZDSZ-es képviselők által javasolt Önkormányzati Számvevőszék intézményét is kivették a tervezetből – az SZDSZ-esek által felállítani javasolt szervezet az Állami Számvevőszékkel párhuzamosan működött volna.
A ’96-os alkotmányvitában az állam megnevezése körül sem volt teljes az egyetértés. A KDNP kezdeményezte, hogy a köztársaságot „szociális államként”, s ne csak „demokratikus jogállamként” határozzák meg az új alaptörvényben. Ám a kereszténydemokraták (akik ekkoriban legalább olyan aktívak voltak, mint a baloldal) ennél is tovább mentek. Több szocialista képviselővel karöltve azt javasolták, hogy az állam az alaptörvényben ne csak az úgynevezett első generációs szabadságjogokat – például a sajtószabadságot, a vallásszabadságot – garantálja alanyi jogként, hanem a második és harmadik generációsakat is – például a sztrájkjogot, a pihenéshez, a szociális biztonsághoz való jogot.
A kereszténydemokraták által javasolt rendelkezések egyébként a kádári alkotmányban is benne voltak. A rendszerváltás idején azért vették ki, illetve puhították meg őket, mert azzal mindenki tisztában volt, hogy olyan látszatrendelkezésekről van szó, melyeket az állam képtelen garantálni. S bár most a Szili Katalin elnökölte Szociális Unió, az LMP és a Jobbik is hasonló javaslattal állt elő (a lakhatáshoz való jogot akarják alapjogként feltüntetni), ilyen típusú jogok valójában a jelenlegi alkotmányban is szerepelnek – gondoljunk csak a pihenéshez való jogra, a szabadidőhöz való jogra, a művelődéshez való jogra.
Fékek, ellensúlyok
Ami a „fékek és ellensúlyok” mostanában sokat hangoztatott rendszerét illeti, a Horn-éra alatt is született olyan javaslat, amelyből néhányan a fékek-ellensúlyok elleni támadásra következtettek. 1996-ban a köztársasági elnök befolyását csökkentették volna az alkotmányozók úgy, hogy az államfő fennhatósága alól ki akarták vonni a határőrséget, illetve ki akarták kötni, hogy a köztársaság elnöke 30 napon belül köteles dönteni a miniszteri ellenjegyzést igénylő javaslatok aláírásáról. Csakhogy ezek technikai jellegű változtatások lettek volna, ellentétben az Alkotmánybíróság jogköreinek mostani megnyirbálásával, ami – a hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére – valószínűleg része lesz az új chartának.
A kutyát sem érdekelte az egész
Miközben jelenleg az alkotmányozás kiemelt téma a médiában, a kilencvenes évek derekán nem volt különösebben az, noha akkor a folyamatba minden parlamenti erő be volt vonva. Az időről időre felbukkanó, majd rendre elvetett agyament ötletek éppúgy nem kaptak a jelenlegihez hasonló méretű sajtónyilvánosságot, mint a komolyabb, valóban megfontolandó javaslatok. A parlamenti képviselők az emberek közömbösségéért a később megbukott alkotmányozást mérsékelt érdeklődéssel figyelő médiamunkásokat hibáztatták, noha a honatyák sem tettek ki magukért: az egyik plenáris ülésen például a 386 fős teremben alig húsz képviselő volt jelen.
Az alaptörvény tervezete végül megbukott, ám érdekes momentum, hogy az Orbán Viktor által 2004-ben létrehozott és most újrahasznosított „nemzeti konzultációban” helyet kapó Szili Katalin 2003-ban házelnökként még arról beszélt, hogy a Horn-kormány idején elfogadott új alkotmány koncepciója továbbra is legitim.
