Öngyilkosok tengelye – Nyíregyházától Pécsig
1988 óta csökken az öngyilkosságok száma Magyarországon, de még mindig jóval az uniós átlag felett van. A kistérségek közel egyharmadában rosszabb a helyzet, mint Európa legszuicidabb országaiban. Szinte mindegyik önpusztító hely az Alföldön található.
A folyamatos csökkenés ellenére magyar öngyilkossági ráta (100 ezer lakosra jutó öngyilkosságok száma) még mindig igen magas, 25 körüli, miközben az uniós átlag 17. Zonda Tamás, Veres Előd és Juhász Judit A Falu folyóiratban közölt tanulmánya külön is rávilágít egy másik problémára, miszerint a kedvező tendencia, az országos ráta csökkenése mögött jelentős területi különbségek vannak. Az európainak tekinthető dunántúli állapotokkal szemben az Alföldön elborzasztó a helyzet. „Az ország extrém öngyilkossági rátájáért hosszú évtizedek óta az alföldi megyék ijesztően magas öngyilkossági arányai a »felelősek«” – írják a kutatók.
Kötéllel
Területi különbségek mindig voltak, nem csak nálunk, más országokban is. Émile Durkheim, a szociológia egyik atyamestere például a XIX. századi Franciaországban Nantes és Belfort között húzta meg a vonalat, amelytől északra több, délre kevesebb volt az öngyilkosság. Ez az észak–dél különbség még ma is fennáll; éppúgy, ahogy Olaszország vagy Portugália esetében. A vidéki és városi öngyilkosságoknak is eltér a gyakorisága. Nagyjából a XX. század közepéig a városlakók között voltak többen az öngyilkosok, majd attól kezdve a falusiak. Ez világjelenség, és csak elvétve vannak kivételek, például Törökországban vagy Pakisztánban. Magyarországon 1981-ben történt meg a fordulat, addig ugyanis Budapest vitte a prímet, de mára rátája kedvezőbb lett. (Területi különbségek így is megmaradtak, a belső kerületekben kétszer gyakrabban fordulnak elő „befejezett” öngyilkosságok, mint Óbudán vagy Újpesten.) Harminc éve a falvak és egy ideje a kisebb vidéki városok öngyilkossági gyakorisága a legnagyobb.
A szerzők regionális, megyei és kistérségi bontásban is vizsgálják a változást. Két időszakasz átlagait vetik össze, az 1970 és 1987 közötti növekedési periódusáét és az 1988 és 2002 közti, országosan 30 százalék körüli rátacsökkenés időszakáét. Eszerint minden régióban és – az egyébként kevéssé szuicid – Nógrádot kivéve majdnem mindegyik megyében csökkent az öngyilkosságok aránya. Legnagyobb a javulás Közép-Magyarországon és Pest megyében (26,5%-os). Ezzel együtt is a Dél-Alföldön 48,36-os, míg Észak-Alföldön 45,04-os volt az átlagos ráta 1988 és 2002 között, ami meghaladja még a kiugróan magas litván és orosz (39–40) országos átlagokat is, miközben Franciaországban 18, az Egyesült Államokban 10 körül mozog.
Még sötétebb a kép, ha a 176 kistérség adatait is vizsgáljuk. Zondáék megtették. Eszerint 60 kistérségben százezer lakosra vetítve még mindig évi 40 öngyilkosságnál több végződik halállal. A kiemelkedően szuicid kistérségek közül 52 alföldi.
Méreggel
Az öngyilkosságok területi különbségei meglepően tartósak. Kisebb statisztikai trükkökkel még akár ma is meg lehetne rajzolni a Monarchia egykori területét a környezetétől magasabb öngyilkossági rátája alapján. Magyarországon Konek Sándor már 1864-ben felfigyelt a „Dunán inneni területek” kiugró önpusztítására szemben a dunántúliakéval. A későbbi kutatások ezt a képzeletbeli tengelyt újra és újra igazolták. Ezek szerint ma is nagyjából Nyíregyháza és Pécs között húzódik a választóvonal. És mostanság is a szuicid sávba sorolhatók Szabolcs–Szatmár–Bereg (42,36-os rátával), Hajdú–Bihar (46,63), Jász–Nagykun–Szolnok (46,60), Békés (47,12), Csongrád (49,40), Bács–Kiskun (48,44) megyék, illetve Tolna és Baranya egy-egy része. Csak Borsod–Abaúj–Zemplén helyzete változott és közelít a szuicid sávba, itt ugyanis alig történt csökkenés, és a ráta az uniós átlag kétszerese 35,08.
Fontos lenne tudni, mi jelöli ki és élteti rendszereken át a magyar öngyilkosságok „gyászfekete sávját”. Nem igazolódott az a korábbi feltételezést, miszerint az Alföldön jóval kevesebb depressziós beteget ismernek fel, ezért magasabb a ráta. A rosszabb jövedelmi helyzet sem hajlamosít az öngyilkosságra, hiszen 1953 és 1956 között volt mindeddig a legkisebb a magyar ráta, míg később az öngyilkosságok növekedésével párhuzamosan emelkedett az átlagos jövedelemszint.
Vannak, akik a családi–közösségi minták fontosságát hangsúlyozzák, és kutatások igazolták, valóban nagyobb eséllyel válnak öngyilkossá azok, akiknek a családjában már volt öngyilkosság. Ez némi magyarázatot ad a jelenség tartósságára, és arra, miért nem képzelhető el ugrásszerű javulás.
Fegyverrel
Szerzőink szerint az Alföldet sújtó anómia (az értékrendszer és közösségi konszenzusban lévő zavarok), valamint a szakadozott társadalmi integráció lehet a felelős. Az atomizált alföldiek rosszabbul érzik magukat a bőrükben, és kisebb az esélyük közösségi segítségre személyes problémáik megoldásához. „Gyermekkoruktól fogva szocializálják és tanulják az ott ható, működő, elvárt norma- és értékrendszert, köztük az önsértő (pusztító) magatartást is, mint probléma-megoldási sémát egy konfliktus esetén” – szól a kutatók magyarázata.
Egy korábbi vizsgálat kimutatta, hogy Csongrádon, ahol száz év alatt háromszor több öngyilkosságot követtek el, mint Balassagyarmaton, sokkal megértőbbek az öngyilkosokkal, nagyobb a jelenség „társadalmi–kulturális beágyazottsága”. Azt persze nehéz lenne megmondani, hogy nem önigazoló visszacsatolásról van-e szó, vagyis arról, hogy mivel gyakran történik efféle és sok családot érint, nehezebb tabusítani, mint Nógrádban.
Széchenyi István, Teleki László, Teleki Pál, Rudolf trónörökös, Márai Sándor, a gyufamérget ivó masamódok, a kilátástalan adósságba keveredő dzsentrik, a népdalok folyóba ugró boldogtalan szerelmesei között az a hasonlóság, hogy önkezükkel vetettek véget életüknek. És az is, hogy öngyilkosságaik így–úgy erkölcsi magasságokba emelkedtek a magyar közgondolkodásban. Történt mindez úgy, hogy az öngyilkossági kísérlet sokáig büntetendő cselekmény számított és a katolikus egyház is szigorúan tiltotta. Furcsa ellentmondás, de nem az egyetlen az öngyilkosság tárgykörében.
(A Falu, 2010/4)
zádori