Sárgalap és piroslap a Zöld könyvnek
Másfél éve jelent meg a közoktatás megújításának feladatait összefoglaló Zöld könyv. Az impozáns munkát a politika azóta se fordította le gyakorlatra. A „szakma” pedig zavarában definíciós problémákkal bíbelődik: minek nevezzelek?
Az Educatio három újabb bírálatot közöl a magyar közoktatás megújítását szorgalmazó Zöld könyvről. Egyik írás sem elsősorban a közoktatás helyzetének diagnózisával és a javasolt terápiával foglalkozik, hanem könyv általuk azonosított szemléletével, a megszületés körülményeivel, az Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal (OGYK) szakértőinek kinn is vagyok, benn is vagyok helyzetével, a jelentés tudománytörténeti és politikai vonatkozásaival, „üzeneteivel”. És mindhárom recenzens oda lyukad ki, hogy a vállalkozás minden erénye ellenére valójában szükségszerű kudarc.
Tipikus
Kozma Tamásnak, aki a hazai pedagógiatudomány egyik nagy tekintélye, személyesre hangolt beszámolójában az OGYK működése és a Zöld könyv születése kapcsán déja vu élményei vannak. „Már a Kádár-rendszerben megszokhattuk”; „nem volt ez a Kádár-rendszerben sem másképp”; „nem is különbözik olyan nagyon attól, ahogyan az 1980-as évek Kádár-rendszerében dolgoztak, dolgoztunk” – vélekedik a „szakértés strukturális meghatározottságáról”. Ezek szerint a Zöld könyv sem különbözik az előző rendszer oktatási reformpapírjaitól. „Tipikus szakértői anyag.” (Közbevetőleg: mi más lehetne, ha eleget tesz a megrendelésnek?) Amiben mégis eltér az átkos reformjavaslataitól, az általa követett tudományos és (oktatás)oktatáspolitikai divatok lennének. Meg az, hogy volt pénz és lehetőség külföldi szakértők meghívására.
Ezek szerint az OGYK szakértő csapata hiába kábította magát holmi függetlenségi látszatokkal, helyzete tulajdonképpen megfelel annak, amit Szelényi Iván és Konrád György írt le a politika által felhasznált szakértelmiségről az államszocializmus időszakában, a hetvenes években. Csapdahelyzet. Miközben a függetlenségére ügyel, hogy elfogadható tanácsokat adjon, igyekszik a politikus fejével gondolkodni; valamint miközben a társadalmat, a „társadalmi valóságot” képviseli, sem nyomás gyakorló társadalmi erő nem áll mögötte, sem demokratikus legitimációval nem rendelkezik. (A recenzens a pontosan meg nem határozott „politikai semlegességet” is számon kéri a munkacsoporton – ha jól értjük, mintha ez lett volna az oka annak, hogy a kerekasztal munkájához eredetileg felkért Kozma hamar vette a kalapját.)
Az OGYK csapata nyilván nem Kozmától értesül a dilemmákról, legalábbis ezt sejteti a kerekasztal céljait meghatározó alapdokumentum, amely szerint „a cselekvési tervek közötti választás, a szükséges jogalkotási, kormányzati intézkedések meghozatala azonban nem a Kerekasztal, hanem a kormányzat és az Országgyűlés feladata és felelőssége”.
Kozma Tamás megfeledkezik a legitimitásnak egy másik válfajáról, a szakmairól. Márpedig azt maga sem vitatja, ha mással nem, az OGYK effélével azért mégiscsak rendelkezett. Egy helyütt ő is elismeri: a jelentés „rendkívüli teljesítmény volt, amelyhez hasonlót – ilyen széles körben – az elmúlt évtizedek során nem tapasztaltunk”.
Atipikus
Setényi Jánosnak is valami hasonló problémái vannak a Zöld könyvvel. Csakhogy szerinte éppenséggel a „80-as évekből örökölt viszonyrendszer” átalakulása határozta meg a könyv születését. Ebbe „a közpolitikai értelemben légüres tudástermelési térbe”, avagy „szakértői vákuumba” nyomultak volna be az oktatásfejlesztésben szerinte homo novusnak számító közgazdászok. Neki is bajai vannak azzal, hogy az OGYK szakértői „kevéssé érzékelték a kutatás és a szakértés közötti átmenet szükségszerű interpretációs veszteségeit”. Honnan veszi mindezt Setényi? Hát onnan, hogy következtetéseik javarészét nyilvános adatbázisokból vonták le, nem pedig terepen végzett kutatásokból. Márpedig szerinte „evidencia”, hogy a PISA, az IALS vagy a TIMSS eredményei kizárják a „nemzeti tanulságok” megfogalmazását. Akkor viszont nem érteni, miért készítik őket.
Igaz, már Kozmának is szemet szúr a sok adat, de elég meghökkentő, ha a tudomány művelőinek éppen az adatokat sokallják. Hogy mi a gond a nyilvános, mindenki számára kontrollálható adatokkal, nem igazán értem. Tegyük hozzá, hogy a kötet összeállításában részt vevők közül többen számos empirikus kutatást végeztek „terepen” (pl. Csapó Benő, Havas Gábor, Liskó Ilona), ezek eredményeit be is emelték a mostani munkába. A pontosság kedvéért az sem árt megjegyezni, hogy – újra itt vannak a számok! – a jelentést jegyző 12 szerző közül 5 közgazdász, kis túlzás tehát közgazdász dominanciáról beszélni.
Bagatellek
Vajda Zsuzsanna pszichológus, tudománytörténész kifogásai már inkább kézzel foghatóak. Ő például erősen vitatja, hogy az iskolai eredményeket az OGYK nem a tanulmányi eredmények, elhelyezkedési és továbbtanulási arányok, lemorzsolódás stb. alapján mérné, hanem standardizált tesztekkel. Szerinte ez túl költséges eljárás, és az angolszász országokban is komoly ellentábora van, márpedig ez „még utalásszerűen sem szerepel az anyagban”. Meglehet, a tesztek túl drágák és nem is elég pontosak, az amerikai és brit vitára én sem találtam utalást a könyvben (tán nem is szükségszerű feltüntetése egy közpolitikai javaslatban), de a standardizált tesztek korlátaira, problémáira igen (169–170.).
A recenzens szerint az OGYK túlértékeli az oktatás jelentőségét mai „globális, posztmodern” világunkban. A nyugati szakirodalomban szemelgetve kedvtelve idézi azt az adatot, mely szerint 1985 és 2001 között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában 10 százalékról „mindössze” 17 százalékra nőtt a felsőfokú végzettségét igénylő foglalkozások (munkahelyek) aránya. Lekicsinylésre semmi ok, hiszen 16 év alatt a bázishoz képest 70 százalékos emelkedésről van szó, amely nagyon is alátámasztja az OGYK álláspontját, hogy a tanulás a legjobb út a munkához, hogy a magyarországi foglalkoztatási szint jelentős emelése nem lehetséges a közoktatás megújítása nélkül. Ennek bizonyításra elég csak összevetni a diplomás munkanélküliek és az iskolázatlan munkanélküliek hazai arányát, és máris láthatjuk, mennyire nem igaz az, hogy az iskola nem juttat társadalmi előnyökhöz Magyarországon.
Első olvasására tán lehengerlőnek tűnhet Vajdának az a gondolatmenete is, mely szerint „az a tény, hogy a hazai munkáltatók előszeretettel alkalmaznak magasabb végzettségűeket alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörben, alapvetően annak tudható be, hogy megtehetik: Magyarországon a »képzettebb« munkaerő jóval olcsóbb, mint Nyugat-Európa országaiban.” Ez igaz, de a képzetlenebb meg még olcsóbb, s nyilván őket alkalmaznák, ha rendelkeznének e munkakörök betöltéséhez szükséges alapkészségekkel. Csakhogy nem rendelkeznek, ezért szorgalmazza hát a közoktatás megújítását az OGYK.
Vajdának azonban nem is ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy szerinte az egész szakanyag torz előfeltételekből építkezik, szemléletének alapja az „oktatás evangéliuma”, amely illuzórikus módon túlértékeli az oktatás szerepét más társadalmi ágensek rovására. Mindez pedig szerinte sanda politikai célokat szolgál, lényege, hogy eltakarja a társadalom egészét sújtó esélyegyenlőségi problémákat, amelynek csak egyik terepe az iskola. Csakhogy az eddigi legfontosabb magyar iskolakritikák a legtöbbször egyben rendszerkritikák is voltak, ahogy Kozma Tamás is figyelmeztet rá. Nem nehéz felfedezni a Zöld könyvben is az iskola kerítésén túl húzódó magyar világot, voltaképpen a könyv teljes második része (A megújítás külső előfeltételei) így-úgy ezzel foglalkozik. De az első, szorosan vett közoktatási rész is szervesen kapcsolódik olyan területekhez, mint a szociálpolitika, az önkormányzatiság vagy a foglakoztatás (de ezt tán kár is említeni, mert, mint láttuk, Vajda tagadja az oktatás és a munka világának szoros kapcsolatát).
„Az oktatás problémái nem kezelhetők a társadalmi körülmények kritikus számbavétele nélkül” – írja a recenzens. De vajon mást vagy ennek az ellenkezőjét állítana az OGYK, amelynek egyébként mégiscsak a közoktatás feltérképezésére szólt a mandátuma? Nem találtam nyomát. Cserében viszont például ilyet lehet olvasni: „A magyar közoktatási rendszerben érvényesülő szélsőséges esélyegyenlőtlenség és az ezt erősítő szegregáció a társadalmi viszonyokban gyökeredzik, és kemény társadalmi tények alapozzák meg. A rendszerváltáshoz kapcsolódó gazdasági-társadalmi folyamatok következtében kialakult egy legalább 700 ezres létszámú szélsőségesen marginalizálódott, a társadalom perifériáján tengődő, alacsony iskolázottságú, a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, mélyszegénységben élő tömeg, amelynek immár a harmadik generációja válik úgy felnőtté, hogy újratermeli szülei alacsony iskolázottságát, s ennélfogva esélye sincs arra, hogy rendszeres munkát találjon magának.” (121.)
„Sajnálatos, hogy a részt vevő kutatók nem érzékelik: a tudomány kétségekkel és kritikai reflexiókkal övezett tartományából a politikai propaganda mezejére léptek.” Kár, hogy a puszta megbélyegzésen túl Vajda adós marad annak bizonyításával, vajon miféle politikát, politikai erőt propagálnak a szerzők. De immáron harmadik kritikusaként a kutatás–szakértés–politikaformálás kényes egyensúlyának megbomlását írja ő is az OGYK kontójára.
Szerintem igazságtalanul. A kerekasztal és tagjai együttesen és külön-külön is többször leszögezték: a Zöld könyv nem tudományos publikáció. Vajda Zsuzsanna kifogásai tehát célt tévesztenek, amikor a pozitivista vagy naiv gőgöt, illetve a szkepszis hiányát kérik számon az anyagon. Kozma Tamást a könyv magabiztos „üzenete” taszítja, amely azt az érzést kelti az olvasóban, hogy „akik itt beszélnek, tudják, mit kell tenni”. Csakhogy közpolitikai szakanyagokban nem szokás hosszasan tépelődni, mérlegelni. Az a szöveg megformálása, vitája során történik, aminek a „papírban” már ritkán van nyoma, az olvasó–megrendelő eszenciát kap. Igaz, a Zöld könyv még ebből a szempontból is kivételnek számít, a fejezetei külön szólnak a nehézségekről, problémákról és költségekről is.
Magyarországon még mindig jobb esetben naivnak, megtévesztettnek, rosszabb esetben a tudomány árulójának számít, ha valaki tudós létére „politikai megrendelésre” szakanyagokat készít. Történik mindez tulajdonképpen a szakértői munka minősége és a célok tartamától függetlenül. Kétségtelenül, a tudomány errefelé épp elégszer bizonyult a politika szolgálólányának ahhoz, hogy a (tudományos) közvélemény éljen a gyanúperrel. De demokratikus körülmények között, fontos közcélok érdekében magas színvonalú munkát végezni elismerést érdemel, nem lesajnálást.
Az erkölcsi problémák, hogy meddig mehet el egy kutató a politikával való együttműködésben, a gyakorlati problémák, hogy hol kell meghúzni a határt, esetről esetre változnak, nincsenek, nem lehetnek univerzális szabályok, habár a dilemmák ősrégiek, egyidősek a tudomány és az állam megszületésével. A Társadalomtudományi Társaság megalakulásakor (1901) például Pulszky Ágost elnök a tudós tagság teljes egyetértésével így fogalmazta meg a szervezet küldetését: „a társadalmi együttérzés és a társadalmi együttlét tudománya, és a tudománynak közvetlen gyakorlati folyományai azok a szempontok, amelyek előttünk állandóan fognak lebegni, és hogy nekünk feladatunk ezen tudományt művelni, és egyszersmind azon érzületet mindinkább kifejleszteni, amely kapocs a tudomány és a gyakorlati politika feladatai között; amely sem az egyiknek tisztán elvont tereire nem szorítkozik, sem a gyakorlati politika izgalmaiba közvetlenül bele nem bocsátkozik”.
A száz évvel ezelőtti radikális reformátorok Pulszky szavai szerint egyfajta „kovász” kívántak lenni, mely a társadalmat és a politikát egyként meggyőzi a tudomány eredményein nyugvó változások szükségességéről és helyes irányáról. A Zöld könyv is hasonlóra vállalkozott, nem hiszem, hogy szerzőit terhelné leginkább a felelősség azért, hogy nem sült ki a cipó.
(Educatio, 2010/tavasz)
Zádori Zsolt