A katonaságot és a jó szóra nem hallgató, „kulturálatlan budapesti tömegeket” tették felelősség a fővárosi politikusok a spanyolnáthajárvány terjedéséért. Noha erősen érződik mindebben az önfelmentés szándéka, és hát valójában a halálos kór szerte a világban válogatás nélkül szedte áldozatait, „megfékezni” sehol nem sikerült, magától fulladt ki, mégis van benne valami. Igaz, anélkül sem a katonák, sem a „fegyelmezetlen” fővárosiak aligha tarthatták volna be a folytonosan változó járványügyi rendszabályokat, hogy azzal életüket bajba ne sodorták volna. Utazni, enni mégiscsak kellett, a katonáknak pedig valahogy haza kellett térniük a frontról, így akaratlanul is a vírus terjesztői voltak.

Az influenza már 1918 nyarán felütötte fejét Budapesten, minden bizonnyal az olasz hadszíntérről hozták magukkal a hazatérő katonák – derül ki Géra Eleonóra levéltáros–történész írásából, ami a Budapesti Negyed a Karinthyakról szóló tripla számában jelent meg. A kór nagyjából két nagy hullámban érte el a várost és az országot. Az első 1918 őszétől 1919 elejéig tartott, míg a második, 1920 januárjában és februárjában szedte áldozatait, igaz, az elsőnél jóval kevesebbet.

A hatóságok csak rövid ideig hezitáltak, hogy mennyire vegyék komolyan a kórt, majd látva a helyzet súlyosságát, azon tanakodtak, hogyan figyelmeztessék a lakosságot anélkül, hogy pánikot ne idézzenek elő. Hol az előbbire, hol az utóbbira tették a hangsúlyt. Ez a bizonytalanság a járvány egész ideje alatt tetten érhető tevékenységükben.

De egyáltalán nem „magyar sajátossággal” van dolgunk. A hadban álló országok hatóságai az első világháború utolsó hónapjaiban mindenütt bizonytalankodtak, hisz a halálozási adatok – legyenek azok katonaiak vagy a hátországból valók – mindenütt hadititoknak számítottak, érthetően, nem akarták sem az ellenség, sem a lakosság orrára kötni. Így aztán a legszigorúbb karanténszabályokat Svájcban vezették be, a betegség pedig azért kapta a „spanyol” nevet, mert hivatalosan először Ibériában jelentették be a járványt. E két ország egyike sem vett részt a háborúban, semlegesek maradtak.

A kozmetikázott adatok miatt így a mai mapig nem tudni biztosan, nagyjából hányan hallhattak meg világszerte 1918 és 1920 között a madárinfluenza-vírusnak ettől a mutációjától. A becslések 20 és 100 millió közt szóródnak, egyetlen közös vonásuk, hogy e számot magasabbra teszik, mint a harctéri áldozatokét. Megbízható magyar és fővárosi adatokat sem ismerünk. 1918 októberében a főváros tiszti főorvos százezerre becsülte a betegek számát, ami tízszázalékos halálozási aránnyal, tízezer áldozatot jelenthet. De a spanyolnáthának összesen több áldozata lehetett Budapesten.

A hatóságoknak mindenütt fejtörést okozott, hogyan tudatosíthatnák a veszély súlyosságát anélkül, hogy ki ne törjön a tömeghisztéria. Ez persze sehol sem sikerült, Budapesten sem. Amikor például 1918. szeptember 30-án a polgármester rendeleti úton hivatalosan is bejelentette a járványt, pillanatok alatt felvásárolták a patikaszereket. Hiánycikk lett a lázcsillapító, de még a jég is. Az élelmiszerekből, így a betegek táplálására használt tejből akkor már egyébként is hiány volt. A jegyrendszer a háború végére „kiteljesedett”, és nem csupán a lisztet, cukrot vagy szappant lehetett jegyre venni, hanem még szilvát is csak így lehetett biztonsággal beszerezni. Nagy problémát jelentett, hogy éjszakánként szünetelt a vezetékesvíz-ellátás.

A betegek nagy többsége a 14–35 korosztályból került ki, háromnegyedük nő volt. Amit leginkább azzal magyarázható, hogy a háztartás fenntartásának nyűge leginkább a nőkre hárult. Ők álltak sorban az osztóközpontok előtt, hiánycikkek után kutatva ők vették nyakukba a várost, ők utaztak leginkább tömegközlekedéssel, valamint ők jártak a kórházakba, és a betegápolás is rájuk maradt.

A városatyák és az orvosok a tömegközlekedést tartották a kór legveszélyesebb terjesztőjének. A korabeli zsúfoltságot jól szemlélteti, hogy állítólag 1918 novemberének három napján egyedül a Keleti pályaudvaron 1,5 millió ember fordult meg. De az első számú budapesti közellenség nem a váróterem vagy a vonat volt, hanem a villamos. Számos korlátozó rendszabályt hoztak az utasok számára és állapotára vonatkozóan, de nem igazán tudtak nekik érvényt szerezni, mert azokban a zavaros hónapokban utazni még a szokásosnál is jobban kellett. Az utazóközönség pedig rendszeresen a rendőrök által leszállított utasok pártját fogta, és gyakorta támadt több száz fős csődület, ami még kevésbé szolgálta a közegészségügy érdekeit, mint a köhögő gyerekét szállító utas.

Az előírások közé tartozott, hogy a betegek lakásának ajtajára vörös cédulát tettek és a szabályok betartására egészségőrök vigyáztak, akik, mivel maguk sem tartották be az előírásokat, hamarost megbetegedtek. Egyáltalán a háború és a politikai felfordulás mellett a járvány miatt is nagy hiány volt orvosból, patikusból, nővérből. Ahogy kórházból is. Annak ellenére, hogy középosztály messzire kerülte a járványkórházakat, inkább a cselédet vitte be, de családtagoknak az otthonápolás dukált. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a tehetősebbek lakosságarányosan többen vesztek oda a spanyolbetegségben – derül ki Géra írásából.

A hatóságok iskolákat, közintézményeket zárattak be. A mozik, mulatók pedig egy időre maguk függesztették fel tevékenységüket – kevés is volt a vendég. De a kávéházak – ugyan csökkentett nyitvatartási idővel és szigorúbb higiénés előírások mellett – továbbműködtek, hiszen hatalmas volt a közellátási szerepük.

Tragikomikus előírások borzolták a fővárosiak amúgy is tépett idegzetét. A nyilvános telefonkészülékeket minden egyes hívás után fertőtleníteni kellett volna egy oda helyezett ronggyal. Később a kagylót selyempapírba bugyolálták, amiről az üzemeltetőnek kellett gondoskodni. Morbid szabályok korlátozták a temetési menetek méretét és a temetkezések idejét; általánossá vált az éjszakai szertartás.

Kiverte a biztosítékot az is, hogy az állandó szellőzés érdekében a villamos egyik oldalán eltávolították az ablakokat (1918-ban korán megjött a hideg), vagy az, mikor megpróbálták bevezetni, hogy a járműre csak hátul lehessen felszállni és elől leszállni. A Főváros felszólította az utazóközönséget, hogy a vasutat és a villamost csak a „legszükségesebb esetekben” használja. Karinthy Frigyes minderre így reagált: „szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. […] Ígérem, hogy az állatkerti hiéna ketrecébe csak akkor dugom be a karom, ha már semmiképpen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megsimogassam – és ígérem, hogy különféle plakátokat és hirdetményeket csak a legnagyobb szükség esetén olvasok el. Szóval mikor már elmúlt a spanyolnátha.”

Karinthy írása szeptember 29-én jelent meg. 18 nap múlva a spanyolnátha elvitte 32 éves feleségét, Judik Etelt. Nem kellett benyúlni a ketrecbe, a hiéna házhoz jött.

(Budapest Negyed, 2009/nyár)

zádori