A cigánytelepek lakói – mintegy 100 ezren lehetnek Magyarországon – szinte elképzelhetetlen szegénységben, egzisztenciális bizonytalanságban élnek, s helyzetüket maguk is úgy ítélik meg, hogy lehetetlen a kitörés – derül ki Solt Ágnes szociológus decemberben elkészült tanulmányából. Az Országos Kriminológiai Intézet kutatója által végzett felmérés szerint a telepeken élő cigányok életstratégiája is ennek a felismerésnek megfelelően alakul, el is utasítják a kitörés lehetőségét. Az ok egyszerű. Egyetlen biztos jövedelmük, a segély szerintük ugyanis csak akkor fut be, ha azt látják róluk, hogy képtelenek önerőből megélni.

A szegregáltan élő, a romák több mint tíz százalékát kitevő cigányok olyan mentalitást formáltak maguknak, amely szerint a telepiek többségével megy szembe az, aki egyéni erőfeszítéssel javítani akar saját vagy családja helyzetén. Ha ugyanis valakinek felelőssége van saját sorsa alakulásáért, és tehet is ennek megváltoztatására, az a telepen élők szemében a többiek kárára van a kívülről érkező segítség megszerzése során. A többségi társadalom normáinak megfelelni, gyarapodni gyakran egyet jelent azzal, hogy az ilyen családoknak el kell hagyniuk a telepet. „Már volt olyan, hogy egy idegen cigány család lakott itten, vitték is úgy a jó dolgukat, de a végén elköltöztek, mert nem bírták, ami itt megy” – hangzott el egy telepen a szociológus kérdései nyomán.

Szakmai berkekben vegyesen fogadták e tanulmány megállapításait – mondta a HVG-nek Solt, aki elmondása szerint meglepődött néhány vehemensen bíráló reakción. A kutató egy Magyarországon e témában nem használt módszert, az úgynevezett „megalapozott elméletet” alkalmazta, amelynek lényege, hogy az adatgyűjtés során feltárt tényekből alakítják ki az adatokat magyarázó elméletet. A kutatás során négy megye 14 cigánytelepén 117 mélyinterjút készítettek, s ezek tartalomelemzésével állt össze a tanulmány.

A cigánytelepek lakóinak mentalitását szerteágazóan vizsgálták. A mindennapi elfoglaltságtól étkezésen, gyereknevelésen, munkán, szenvedélybetegségen, konfliktusokon át a magyarokhoz (a cigánytelepeken élők a többségi társadalom tagjait magyaroknak vagy parasztoknak hívják) és az önkormányzathoz való viszonyig mindenre rákérdeztek. Szinte minden képzeletet felülmúló szegénység rajzolódott ki: csak a segélyosztás idején van elég étel az asztalon, egyébként gyakran csak napi egyszeri étkezésre futja a családoknak. A gyerekeket az utca neveli, a legnagyobb befolyással nem a család, hanem kortársaik vannak rájuk. Azok a szülők, akik szigorúbban próbálják nevelni gyermekeiket, gyakran keverednek akár verekedésig is fajuló konfliktusba a többi szülővel. Egyébként is a telepi ellentétek egyik leggyakoribb elintézési módja a verekedés, még családon belül is.

Munkalehetőség alig akad, legfeljebb alkalmi munkák a falubelieknél, ritkábban útépítések, csatornaásások. Az öregebbek visszasírják a szocializmus idejét, amikor még munkában álltak: „Kádár idejében sokkal jobb volt, mint most. Akkor vót munkalehetőség, pénz vót az embereknek, minden.” Sokan szeretnének dolgozni, amit iskolázatlanságuk is akadályoz, ám többen vannak, akik azt vallják, olyan kevés pénzért, amit a munkájukért kapnának, nem érdemes elmenni.

A többségi társadalomhoz való viszonyukat is meghatározza a munka. Van, aki örül, ha kap, míg más megaláztatásnak tartja, és a megkérdezettek kétharmada úgy látja, hogy a magyarok kihasználják őket. „A cigányság csak akkor kell, ha szavazni kell, vagy piszkos munkát elvégezni. Ez mindig így is lesz.” Az önkormányzat minden telepi cigány ősellensége, örök vád, hogy nem folyósítják teljes egészében a nekik járó segélyeket. Úgy tekintenek a polgármesteri hivatalra, mint amelynek kötelessége támogatni a szegénységben élő cigányságot. Ha elfogy a segély, és nincs alkalmi munka, akkor marad a „kamatos pénz”, az uzsora. A feltevések szerint szinte mindenki él ezzel, csak sokan titkolják. Olyan is van, aki elismeri, hogy a megélhetéshez ez a szükséges rossz, tudva, hogy az sem ritka, amikor valakiből veréssel szedik ki a tartozását, nem kímélve nőket és gyermekeket sem.

A cigánytelep társadalma a tanulmány szerint nem közösség, nincsenek közös normák, értékek, nincs szolidaritás sem, legfeljebb szűk családi körben. Külső támadások, mint például a Magyar Gárda megjelenése esetén összefognak, ám egyébként nem segítik egymást. A gárda járta helyeken a kutató szerint nőtt a feszültség a többségi társadalom és a cigányok között.

A jelenlegi mentalitás megváltoztatása a telepiek problémáinak sokkal komplexebb kezelését igényelné, nem elég egyszerű telepfelszámolásként kezelni az ügyüket – derül ki a tanulmányból. A helyzet semmivel sem lesz jobb, ha ugyanezek a konfliktusok nem a telepen, hanem a „faluban” törnek elő, ahová beköltöztetik őket. Néhány helyen már látszanak is ennek a beköltöztetési politikának a hátulütői, például az egyik, a felmérésben nem szereplő településen az addigi iskolából cigányiskola lett, mert a roma diákok mind nagyobb számú megjelenésével a többségi társadalomhoz tartozók elvitték a gyermekeiket. A Solt által kutatott egyik falut pedig szinte már teljesen el is hagyták a „magyarok”, gyakorlatilag ugyanolyan gettó jött létre, mint egykor a telep volt. Korábban már több kutató is kifejtette, hogy a cigánytelepek lakóinak integrálása csak akkor lehet sikeres, ha a telepfelszámolások mellett egyszerre valósul meg a munkahely-teremtési és az oktatási program, és a többségi társadalom látja, hogy a segély megszerzése nem generációkon át öröklődő életstratégia.

Ehhez mindenekelőtt a fiatal generációkat kellene megnyerni, legalább kurrens szakképzettséghez juttatva őket. Solt tanulmánya azonban nem sok jóval biztat. Éppen a telepek fiataljai azok, akikben növekszik a magyarokkal szembeni frusztráció. A többségi társadalom cigányokkal szembeni tartózkodása, előítélete ellenállást és dühöt vált ki belőlük. Ez a mentalitás „értékként tekint az ellenállásra, amelynek leggyakrabban használt és elfogadott konfliktusmegoldási eszköze az erőszak”.

RIBA ISTVÁN