2008. július. 21. 06:33 Utolsó frissítés: 2008. július. 21. 10:59 Itthon

Miért vannak arrogáns orvosok?

A felsőfokú végzettséggel rendelkezők és a budapestiek kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak, amikor orvoshoz fordulnak. Az emberi méltóságát azonban kortól és lakóhelytől függetlenül bárkinek megsérthetik. Az életmentés és a gyógyítás mellett a kioktatás, a lekezelő hangnem és a megalázás is része a hazai betegellátásnak.

„Doktor úr, úgy érzem, hogy engem semmibe vesznek. – Nagyszerű. Kérem a következőt...” A magyar viccgyűjtemények e nem túl becses darabjának, úgy érezni, van némi köze a valósághoz. Van persze ennél életközelibb példa is az orvosi arroganciára, mindenkinek van néhány kellemetlen története, ami vagy vele, vagy hozzátartozójával esett meg. Így a nőgyógyász, aki a kétségbeesett páciens lehetséges gyógymódok iránti érdeklődésére azt válaszolta: „benne van a tízparancsolatban, ne paráználkodjon”. Legutóbb pedig annak a gyermekorvosnak a megjegyzése keltett közfelháborodást, aki egy agyhártyagyulladásban szenvedő kisbabát küldött haza, mondván, a kiütései csak bolhacsípések. A diagnózis hibás volt, a gyermek másnap meghalt. A doktor következő félmondatáról azonban mindenféle belső, külső vizsgálat, bértábla és ügyeleti rend olvasgatása nélkül állíthatjuk, hogy felesleges és sértő volt: a szülők menjenek haza és takarítsanak.

Betegjogok
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) oldalán elolvashatja, betegként milyen jogai vannak az egészségügyi ellátás során: titoktartás, a kórház elhagyása, tájékoztatás.
Az egyes orvosok lekezelő, kioktató hangnemét sokan a szakma, ha nem is szükségszerű, de természetes velejárójának tartják, mondván, „az orvos is ember, a szakmában sokféle habitus előfordul”. A beteg számára azonban ez  nem ennyire egyértelmű. Megalázottnak lenni egy olyan helyzetben, amikor ijedten, félve segítséget kérünk, kétségbeesést, szomorúságot, dühöt vált ki – habitustól függően. Az a hathónapos terhes kismama, akinek egy ultrahangvizsgálat után azt mondták, hogy sorvad a gyereke (aki amúgy egészségesen született meg három hónap múlva), de siessen öltözni, mert jön a következő, segíteni meg amúgy sem tudnak – vélhetően az első kategória. Az az ötvenes nő, akivel altatás előtt kezdett el üvölteni a sebész, hogy miért hallgatta el egy betegségét, amiről maga sem tudott – talán a második. Az a család pedig, akikkel az orvos, miután közölte, hogy a nagypapa gyógyíthatatlan beteg, a szobában maradva húsz perces telefonbeszélgetésben szervezte meg a nyaralását – lehet a harmadik. Persze egy személyben is megjárható a három stáció.

Egészségügyi ombudsman
Egészségügyi ombudsmani poszt létrehozását kéri az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Az ötletet betegjogi szervezetek is pártolják. Az MSZP kevésbé.
„Ha az emberek elfogadják, hogy száz cipészből csak kettő végez jó munkát, akkor miért gondolják, hogy ez az orvosoknál másként van” -  mondja egy fiatal urológus, aki arról is beszél: megérti ő a betegek panaszait, de szerinte sokkal fontosabb, hogy a betegséget meggyógyítsa, semmint hogy „kedveskedjen meg jófejkedjen”. (Azt csak csendben jegyezzük meg, hogy a kedveskedés és a megalázás között még számtalan lépcsőfok van, amelyek jó része tolerálható, utóbbi azonban elfogadhatatlan.) Egy belgyógyász kollégája pedig arról beszél, hogy nyilván az orvosok sem angyalok, de a betegek is sokszor agresszíven lépnek föl: „legutóbb azért akart feljelenteni egyikük, mert meg mertem kérdezni tőle, hogy pontosan mije fáj. Azt ismételgette, hogy olvassam el a beutalót, és ne kérdezgessek, különben feljelent”.

„Magyarországon még csak a legifjabb orvosgeneráció részesült ilyen oktatásban” – mondja Pilling János, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen orvosi kommunikációt tanító szakember. A medikusok féléves tantárgyát a kötelező továbbképzések keretein belül választható kommunikációs panelek egészíthetik ki. „Az orvosoknak csak egy részére jellemző az arrogancia, hiszen ők is legalább olyan sokfélék, amilyenek a betegek. A konfliktusok forrásai azonban nem csak az orvosok lehetnek, hanem a páciensek is – a média gyakran ad hírt orvosokra támadó betegekről –, s az egészségügy társadalmi és politikai környezete is kelthet olyan feszültségeket, amelyek az orvos-beteg kapcsolatban megjelennek” – érvel Pilling. Az orvosok társadalmi helyzete is sokat változott – teszi hozzá. „A beteg kiszolgáltatottsága vagy az orvos fölérendelt helyzete a gyógyítás sajátos viszonyrendszeréből adódik, de a paternalisztikus szemlélet erősen visszaszorult már” – utal arra, hogy a 20. század elejéig egyáltalán nem volt jellemző, hogy a doktor felvilágosította volna a beteget a kezelés mikéntjéről, vagy megkérdezte volna a véleményét.

Ezt erősíti az a közkeletű orvostörténeti megközelítés is, amelyik a betegbiztosítás megjelenéséhez köti az orvosok szolgáltató attitűdjének megjelenését. Ebbe a folyamatba rondított bele az egészségügy második világháború utáni államostítása, és „hozta el hozzánk” a hálapénz mellett az arrogáns orvosi hozzáállást is. „A betegek többsége nem tesz panaszt, akkor sem, amikor ilyen történik vele. Amikor egy arrogáns orvosról szóló történetet hallgatok, és utána megkérdezem az elszenvedőjét, hogy mit tett, a válasz általában annyi: mérges voltam” – utal Pilling arra, hogy bár a betegjogok rögzítve vannak, sokan mégsem kívánják kikényszeríteni őket.

A betegjogi tudatosság szintje valószínűleg nő, de van még mit behoznunk. Ráadásul az arrogáns, lekezelő viselkedés bizonyítása majdnem lehetetlen. A Betegjogi, Gyermekjogi és Ellátottjogi Közalapítványnál azt mondták: vannak ilyen panaszok, de kivizsgálásuk nehéz. Előfordult már, hogy egy orvos bocsánatot kért, ahogy az is, hogy letagadta a történteket. A vizsgálatban kihallgatható asszisztencia pedig vagy nem nyilatkozik, vagy nem emlékszik, vagy úgy emlékszik, hogy nem történt semmi. Egy tavaly év végén betegjogi képviselők által végzett felmérésükből az derül ki, hogy a beteg emberek erősen kiszolgáltatottnak érzik magukat, amikor egészségügyi ellátást kell igénybe venniük. Az értelemszerűen erősebb érdekérvényesítő képességgel bíró felsőfokú végzettségűek, valamint a budapestiek kevésbé érzik magukat elveszettnek, mint a közép- és alapfokú végzettségűek, illetve a kisebb települések lakói. Utóbbiaknak ugyanis sokkal nehezebb orvost váltani, egyebek mellett a távolság miatt. A betegjogi szabályozás eredményességét illetően a legoptimistábbak a 30-49 évesek, a legpesszimistábbak pedig a 30 év alattiak.

A betegjogi képviselők mellett ma már fordulhatnak a 2006-ban létrehozott Egészségbiztosítási Felügyelethez is a panaszosok. Az „emberi méltósághoz való jog megsértése” címén például. Bár ilyen címen – a honlapon közzétett lezárt ügyeket böngészve úgy tűnt – nem született még elmarasztaló határozat, idén már közel hetvenen keresték ilyen panasszal a felügyeletet.

A Magyar Orvosi Kamara többszöri megkeresésünk és ígéretük ellenére sem reagált, pedig kíváncsiak lettünk volna, ők mit gondolnak minderről.

Az orvostudomány elvitathatalan eredményei óta a gyógyítók nélkülözhetetlen tudásának, feladatának megítélése vezető szerepet jelöl ki számukra a társadalomban. Meghatározó az egyéni habitus is, hogy a társadalmi felhatalmazással miként sáfárkodik valaki. Számos doktor ment életet és segíti a beteget a gyógyulásban, ki empatikusabban, ki kevésbé. Nyilván nem minden orvos arrogáns, nem minden orvos vár hálapénzre, és persze nincs minden beteg megszeppenve. A magyar egészségügy hosszú ideje zavaros mindennapjai is bizonyára rontanak az összképen, de magyarázatul nem szolgálhatnak azokra az esetekre, amikor az orvos megfellebezhetetlen hozzáértése és bombabiztos pozíciója tudatában megalázza a segítségre szorulót. És erre még az sem ad felmentést, hogy más szakmákban is előfordul hasonló.

Kovács Andrea

Hirdetés