Galéria Puskás Ferencről © AP

„Apám, aki szintén focizott, később pedig edzősködött, a harmincas évek közepén magyarosított Purczeldről” – kezdi az egyáltalán nem szükséges bemutatkozást a rövidesen 70 esztendős, élő Magyarország-védjegy.

A tizenhat évesen már az első osztályban futballozó focigéniusz nem sok kárt tesz a különféle tanintézmények lépcsőiben. Minek is: 1945-ben, 18 évesen válogatott, s négy évre rá, amikor csapatát „átveszi” a Farkas Mihály fémjelezte honvédség, katonatiszti rang is dukál a gömbérzékhez.

Hamarosan ő a Rákosi-diktatúra egyik legfontosabb édesítőszere, amiért akkor hihetetlennek tetsző kiváltságokat kap cserébe. Azért ő is teljesít: 84 válogatott mérkőzésen 82 gólt lő, olimpiai bajnok Helsinkiben, a legendás angol–magyar meccsek egyik főszereplője, és az azóta kudarcként emlegetett 1954-es világbajnoki ezüstérem „felelőse”. Úgy mondják, a válogatottban az játszik, akivel ő hajlandó. „Én csak csapatkapitány voltam, aki jó volt, az mind odakerülhetett” – emlékszik ma egészen másképp. 1956-ban csapata külföldi szerepléséről nem jön haza.

A Real Madrid megkeresi az akkor már 18 kiló súlyfelesleggel többnyire csak „helyben futó” 30 éves játékost. „Hat hetet kaptam. Felhúztam minden ingem, gatyám, pulóverem, és futottam az összeesésig.” Tíz évet ráhúz, és Európa egyik focisztárja lesz. A Reallal háromszoros BEK- és egyszeres Világkupa-győztes. Az üzletben már nem ilyen jó. Volt Madridban kolbászgyára és étterme is. Előbbit „egy kispesti hentes barátommal csináltuk. A reggeli tréningek után mindig kimentem a gyárba, megnéztem, mennyit lopnak.” 

Edzőként nem jegyez igazi „állócsillag” csapatot, de 23 éven át dolgozott spanyol, görög, kanadai, amerikai, ausztráliai, egyiptomi, chilei, paraguayi együttesekkel és a szaúdi nagyválogatottal. Magyarországra 1981-ben mer először hazajönni. „Előbb biztosan sittre vágtak volna.” 1991-ben viszont letelepszik, 1993-ban négy meccsre elvállalja a szövetségi kapitányságot. „Egyszer nyertünk” – jelzi, hogy nem tudott újabb aranykort elindítani. Ma az MLSZ utánpótlás-igazgatója.

Az egykori csodacsatár ma pályafutását végigkísérő feleségével Budán lakik, míg 45 éves Anikó lánya – a spanyol származású férjjel, illetve a már nagylány unokákkal – San Sebastianban él. „Az idősebbik még beszél magyarul – ha akar.”

– Igaz, soha nem politizált, mégis olyan rezsimekben volt ünnepelt sztár vagy keresett edző, mint Rákosi Magyarországa, Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögországa vagy Pinochet Chiléje. Nagy diktatúra, nagy focimánia?

– Engem soha nem érdekelt a politika. Sem a politikusok. Nálam mindig a futball volt az első, mindig csak erre és a családomra gondoltam. És soha nem ártottam bele magam semmibe. A magyar politikai vezetők közül is – Farkas Mihályt kivéve – kevéssel álltam kapcsolatban.

– Majdhogynem diplomatikus válaszai mögül aligha sejlik fel a legendák egykori nagyszájú vagánya. Lehet, hogy nem is focizott össze a hírnevéhez méltó vagyont?

– Viccelnek? Higgyék el, én akkoriban még viszonylagosan sem kerestem annyit, mint a mai focival itt, most egyesek.

– Szóval kezdődhet a jótékony célú gyűjtés?

– Nincs nekem gondom a megélhetésemmel. Amikor kedvem van egy jó ételre vagy italra, soha nem tagadom meg magamtól. De keveset iszom...

– Akkor úgy kérdezzük: ezt miből finanszírozza?

– Anyagiakról a feleségemet kérdezzék, ő tudja, hogy állunk. Van egy lakásom és két házam Magyarországon, az egyik Kispesten, a másik Zuglóban, és van egy Budán az első kerületben, meg egy házam a spanyolországi Benidormban is. Magyar nyugdíjam viszont nincs.

– Pedig „száguldó őrnagyból” mára ezredessé léptették elő. Van egyenruhája is?

– Van, de nem hordom. Lehet, hogy egyszer majdcsak rám szólnak, hogy vegyem föl.

– Minek hordaná, hiszen már annak idején sem kellett. Sőt, akkor ment be miniszteréhez, a futballmecénáláson kívül sok haszontalanságot elkövető Farkas Mihályhoz, amikor csak akart. Élvezte, hogy huszonévesként, pajtáskodó hangnemben beszélgethetett olyasvalakivel, aki előtt sokan a szó szoros értelmében összecsinálták magukat?

– Nekem nem voltak ilyen problémáim. Persze ha valaki csinált egy marhaságot, volt galiba. De minden gyorsan el lett simítva. A Városi Gyurit annak idején például kitették a katonaságtól, mert sváb gyerek volt. Akkor elmentem Farkashoz, és mondtam: legyen kedves, ezt azért ne, mert akkor viszontlátásra... Az öreg nyomban elrendezte a dolgot. Persze ezekről akkoriban soha senki nem tudott, nem adott hírt róla a sajtó sem.

– Önhöz ezek szerint jó volt?

– A legmesszebbmenőkig. Tudtuk persze, hogy mekkora a hatalma. De mit tehettünk? Nekünk ő volt a főnökünk. Mi bármit kérhettünk tőle. Nagyon kedvelte a futballt, nem volt meccsünk, hogy ne lett volna ott. Egyszer Czibor Zolinak valami balhéja volt éjjel az EMKE-ben, mire bevitték. Sikerült kihoznom. Farkas másnap hívatott. El kell tiltani – mondta. Mire én: „Jó, főnök, de akkor ki játszik vasárnap balszélen?” Már szombaton jött Zoli a tréningre...

– És a világbajnoki döntő után nem ingott meg a trón? Hiszen még párthatározat is született a szereplésről: „A magyar csapat a döntő mérkőzésen a szokottnál sokkal gyengébben játszott. Ennek fő oka, hogy fizikailag és idegileg fáradt volt... Súlyos hiba, hogy Puskás helyére nem tudtak megfelelő értékű tartalékokat állítani...” Mit érzékelt ebből?

– Szidták az anyánkat. A focistának az ilyesmit meg kell szokni. De más semmi. Végül is nem akarattal kaptunk ki. Minden csoda három napig tart. Négy napra rá már játszottunk is.

– Volt Grosicsnak egy kellemetlensége, amikor állítólag kémkedéssel vádolták...

– Erről csak mostanában értesültem.

– Hogy lehet az! Ejtett már szót erről vele?

– Nem, még soha. Pedig ha akkor megtudtam volna, biztosan elsimítottam volna azt is...

– 1956 után, a sokféle szorongás mellett, mindennapi téma volt, hazajönnek-e Puskásék, avagy sem. Még az aranycsapat kiagyalója, a politikailag elkötelezett Sebes Gusztáv is megpróbált a lelkére beszélni. Emlékszik, mit mondott?

– Egy belgiumi meccs után beszéltünk. Azt mondta, hogy állítólag Nagy Marcell, az MLSZ akkori elnöke küldte, vigye haza a csapatot. De már zsebünkben volt a meghívás a dél-amerikai túrára. Kértem, jöjjön velünk, aztán hazamegyünk. Nem jött. Igaz, én sem mentem vele.

– Ámulva néztük nemrég a legendás 6:3-as mérkőzés BBC-változatát, és döbbenten állapítottuk meg, mekkorát változott a foci. A magyar szép lassan megszűnt, a többi meg igencsak felgyorsult. Spanyolként láthatta néhány közvetlen utódát. Volt-e az önt követő nemzedékekből olyan, akit bevett volna az aranycsapatba?

– Tichy, az Újpestből Bene, Göröcs, aztán az a nagydarab center, akinek a bátyja is focista volt, azt hiszem, Dunai. Meg egy sor kapus, ezek mind befértek volna.

– Valószínűleg véletlenül felejtette ki Albert Flóriánt?

– Jó futballista volt, csak kicsit lassú.

- Szegény Fradi. Most még ez is. Ha manapság egy labda száll ön felé, hogyan reagál? Visszarúgja, dekázgat egyet? Kézbe veszi?

– Egy biztos, kézzel nem nyúlnék hozzá. Ha elérném, visszarúgnám! Vagy ha úgy szállna, akár fejjel is megpróbálnám.


LINDNER ANDRÁS, HORVÁTH ZOLTÁN