"Noha Mádl Ferenc nemzetközi hírű jogászprofesszor, és évtizedekkel idősebb Orbán Viktornál, minden nyilvános gesztusa azt sugallja, hogy ő áhítatosan felnéz a zseniális miniszterelnökre. (...) Az idős professzor csodálata a tehetséges tanítvány iránt a tanári pálya egyik legszebb adománya. A politika szürke nyelvére lefordítva azonban ez azt jelenti, hogy a kormány egyik ellensúlya nem működik." Hegyi Gyula volt országgyűlési képviselő, jelenlegi Európa parlamenti szocialista honatya véleményét alighanem sokan osztották 2001 őszén a hazai baloldalon. Ha a rendszerváltás egyik kegyelmi pillanatában - 1990 nyarán - a T. Ház nem emeli fel négy évről ötre az elnöki mandátum időtartamát, s Mádl megbízatása történetesen egybeesik az Orbán-kabinet működésével, a jelenlegi államfő vélhetően egy olyan szürke és súlytalan politikusként vonul be a történelembe, akiről talán csak annyit jegyeznek fel, hogy nagy műgonddal volt képes időnként ízekre szedni nem igazán fontos törvényeket (HVG, 2001. augusztus 4.).

A tehetséges tanítvány 2002. májusi bukása miatt azonban Mádl a következő 38 hónapot ellenzéki államfőként volt kénytelen végigcsinálni. A sors váratlanul lehetőséget adott tehát az elnöknek arra, hogy legalábbis árnyalja a róla korábban kialakult képet. S az elnöki portré időközben tényleg módosult.

A konzervatív oldalról érkezett Mádl a jobboldali radikálisok erőteljes nyomása ellenére először a 2002-es országgyűlési választások után, majd a 2004-es kormányválság idején is világossá tette: képes hideg fejjel, a parlamentáris demokrácia írott és íratlan szabályainak megfelelően dönteni. Három évvel ezelőtt egy ideig ez egyáltalán nem látszott annyira magától értetődőnek. Magyarországon az alkotmány ugyanis szabad kezet ad az államfőnek arra, kit kér fel kormányalakításra. Ráadásul az 1990 óta kialakult szokásjog szerint a megbízatást korábban a legtöbb mandátumot elnyert pártalakulat kormányfőjelöltje kapja meg, aki 2002-ben éppenséggel a Fidesz-MDF (188 mandátum) közös listáját vezető Orbán Viktor volt (az MSZP 178, az SZDSZ 20 mandátumot szerzett). Az addigi miniszterelnök ismételt megbízatásának a lehetőségével annyira komolyan számoltak a baloldalon, hogy részletes forgatókönyv is készült arra az esetre, ha Mádl egykori tanítványát óhajtaná helyzetbe hozni (HVG, 2002. április 27.). E vészforgatókönyv alkalmazására azonban végül is nem volt szükség, az elnök a többséget adó MSZP és SZDSZ jelöltjének, Medgyessy Péternek adott kormányalakítási megbízatást.

Az elnöki házaspár 2003-ban © Vörös Szilárd

A tavalyi kormányfőváltás idején ugyanakkor már az államfő környezetében is hallható volt olyan vélemény, hogy Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésének alkotmányossága erősen vitatható. Zlinszky János jogászprofesszor, Mádl egyik személyi tanácsadója a Magyar Jog című folyóiratban utólag burkoltan még az elnöknek is szemrehányást tett azért, mert 2004 őszén a (kormány)pártok diktálhatták az eseményeket, holott azok az alaptörvény szerint "közvetlenül közhatalmat nem gyakorolhatnak". A volt alkotmánybíró úgy látta, az államfőnek szuverén módon kellett volna megneveznie miniszterelnök-jelöltjét, végső soron pedig feloszlatni a parlamentet. Mádl azonban nem a nála idősebb (77 éves) Zlinszkyre, hanem a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) és az igazságügyi tárca alkotmányjogász köztisztviselőire hallgatott. Utóbbiak ez év áprilisi válaszcikkükben emlékeztették Zlinszkyt arra, hogy az "államszervezet demokratikus működése fölött" őrködni köteles elnöknek olyan jelöltet kell megneveznie, akit a többség kész megválasztani, még ha az adott személy nem felel is meg az államfő személyes ízlésének.

Elnökségének legkényesebb pillanataiban Mádl képes volt tehát felülemelkedni személyes preferenciáin. Néhány konkrét eset pedig azt jelezte: a kormányzati előterjesztések jóváhagyását sem tekinti okvetlenül puszta formalitásnak. Heteken át nem volt hajlandó aláírni például a közelmúltban azt a belügyminiszteri javaslatot, amely szerint az idén 13 település kapott volna városi címet. A KEH elemzései alapján ugyanis két mellőzött pályázó (Kistarcsa, Kemecse) urbanisztikai mutatói jobbak voltak több, a BM által preferált nagyközségéinél. A kormányzat végül is módosítani kényszerült az eredeti listát (15-re növelték az előléptetett falvak számát), amire a rendszerváltás óta még soha nem volt példa. A HVG információi szerint tavaly tavasszal egy nyugdíjas főtiszt előléptetésére (praktikusan nyugdíjának emelésére) is nemet mondott az elnök. A magasabb ranggal megkínált tábornokról kiderült: az 1956-os forradalmat követő megtorlás idején parancsnoki tisztséget töltött be az egyik hazai erőszakszervezetben. Ez az eset egyébként arról is árulkodott, hogy Mádl idején a KEH nem működött olyan olajozottan, mint az előző elnöki ciklusban (1995-2000), amikor még több, a Népköztársaság Elnöki Tanácsánál szocializálódott szakértő dolgozott az államfő csapatában.

Az augusztus 4-én leköszönő Mádl ténykedése ugyanakkor bizonyos tekintetben súlyos hiányérzetet is kelthet. Az elnök az elmúlt öt évben voltaképpen adós maradt azokkal a hivatalba lépése idején beharangozott nagy beszédekkel, amelyek nemzetpolitikai kérdésekben - szegénység, ifjúság, határon túli magyarság, kisebbségek - kívántak hosszú távra érvényes üzeneteket megfogalmazni. E mulasztásban a nem éppen népszónok alkatú s nem is különösebben telegén államfő személyes adottságai mellett szerepet játszhatott a Sándor-palota gárdájában bekövetkezett többszöri személyi változás is. A KEH társadalompolitikai osztályának élén öt év alatt hárman követték egymást: Kulin Ferenc irodalomtörténész, illetve Balogh Zoltán református lelkész, 1998-2002 közötti miniszterelnöki egyházügyi tanácsadó után ma már Gróh Gáspár irodalomtörténész irányítja az öt-hat fős részleg munkáját.

Az akadémikus államelnök kétségkívül jogi terepen mozgott a legotthonosabban. Mádl öt év alatt kétszer annyi (összesen 14) törvénnyel szemben emelt alkotmányos vétót, mint elődje 1990-2000 között, s e kifogásokat az Alkotmánybíróság eddig kisebb-nagyobb mértékben mindig visszaigazolta (ellentétben elődjével, akinek egyik "fellebbezését" - az 1993-as frekvenciagazdálkodási törvény ügyében - a bírák utólag alaptalannak minősítették). A parlamenti döntések kontrollja során a jobboldal álláspontját Mádl gyakran - például a szociális "salátatörvény" (HVG, 2003. január 11.), illetve legutóbb a felsőoktatási törvény módosítása kapcsán -, de nem feltétlenül osztotta: 2002-ben a drogtörvény, 2003-ban a közoktatási törvény ügyében például a KEH jogászai merőben más véleményre jutottak, mint a parlamenti ellenzék. A második szocialista-szabaddemokrata koalíció szakértelme iránt ugyanakkor időnként súlyos kétségeket tudott ébreszteni az államfő azzal, hogy sorra leiskolázta alkotmányjogból a Medgyessy-, illetve a Gyurcsány-kabinetet.

Göncz Árpád tízéves "uralkodása" alatt előbb egy aktivista, majd egy pusztán reprezentatív elnöki modell hagyományait is megteremtette (HVG, 2000. június 10.). Az augusztus 4-én leköszönő második államfő az utóbbi években voltaképpen egy harmadik szerepfelfogást képviselt: szakjogász elnökként meglehetősen precíz és szigorú kritikusa volt a kormányzati apparátusnak, illetve a törvényhozásnak. Feltehetően ezzel is összefügg, hogy miközben Mádl jóval kevésbé volt közkedvelt, mint hivatali elődje (Göncz 82, a jelenlegi államfő 60 százalékos népszerűségi indexszel távozott, illetve távozik), maga az elnöki intézmény iránti bizalom a Medián Piac- és Közvélemény-kutató Intézet adatai szerint ez év júliusában megint csaknem ugyanolyan magasra (70 százalék) emelkedett, mint amilyen a Göncz távozásának esztendejében volt (74 százalék). A rendszerváltás utáni második elnök működése azt látszik jelezni, a közvélemény továbbra is respektálja itthon az olyan mérsékelt és toleráns jobbközép politizálást, mint amilyet Mádl ellenzéki államfőként 2002 nyarától produkált.

BABUS ENDRE