Elnökválasztás: három T
Egy Goethe-idézet lenne talán a legtalálóbb megfogalmazás a köztársaságielnök-jelölt személyével kapcsolatos vajúdásra a kormánypártokon belül és a kormánypártok között: "Az ember szívesebben elviseli a kényelmetlent, mint tűrné a jelentéktelent."
A választási törvény kizárja a nép közvetlen döntését az elnök személyéről, ugyanakkor szinte kikényszeríti a ravasz vagy őszintétlen kompromisszumok gépezetének parlamenti beindítását. A kétharmados vagy az egyszerű parlamenti többséghez vezető út majdnem kikerülhetetlen kanyarai a magyar viszonyok között nem éppen alkalmasak arra, hogy lelkesedést keltsenek az elnökjelölt ki- és megválasztásának mechanizmusa iránt. Amikor két kormánypártnak kell nehéz helyzetben megegyeznie, félő, hogy nem a kényelmetlen, hanem a jelentéktelen jelöltek és önjelöltek esélyei nőnek.
Még nehezebbé teszi a dolgot Magyarországon a szakadék és az olykor gyűlölködő hang a politikai szekértáborok között. Ausztriában például a pártkötöttség nem feltétlenül kizáró ok, illetve nem teszi lehetetlenné a választott elnök tekintélyének növekedését. Heinz Fischer államelnök par excellence szocialista pártpolitikus. Volt tudományos miniszter, parlamenti elnök és alelnök - s mindvégig pártjának elnökhelyettese. Megválasztása óta mégis nyitott politikát folytat, elnyerve (eddig legalábbis) a közvélemény és a média rokonszenvét. Pillanatnyilag a legnépszerűbb osztrák politikai személyiség. Ez persze nem jelenti, hogy a ruhatárban hagyta volna politikai meggyőződését. Csak komolyan veszi pártok fölötti funkcióját. Persze az a tény, hogy az osztrák politikai életben kevés kivételtől eltekintve nem ellenségek, hanem ellenfelek állnak szemben egymással, megkönnyítette az új elnök elfogadtatását azoknál is, akik ellene szavaztak.
Az államfő - az olyan országokat kivéve, ahol alkotmányjogilag nagyon erős (USA, Franciaország, Oroszország) - csak bizonyos kivételes válsághelyzetekben léphet fel döntőbíróként. Így őrködött például Göncz Árpád is az állami intézmények demokratikus működése fölött. Mindenesetre egy olyan országban, ahol a kormány és az ellenzék között nincs rendszeres párbeszéd, ahol az esetenkénti konzultációs javaslat alig leplezett kommunikációs csapdának számít, illúzió azt gondolni, hogy bármelyik komoly esélyű államfőjelölt kifejezhetné a nemzet egységét.
Minden elnökjelöltnek három alaptulajdonsággal kell rendelkeznie: tisztesség, tudás, tapasztalat. Az állami és magángazdasági korrupció elburjánzásának idején az elnökre még a gyanú árnyéka sem eshet. Szükséges az ország külföldi reputációjához a tudás követelménye, értve ezen akár tudományos, akár történelmi, akár gazdasági vagy jogi ismereteket, és tárgyalóképességet legalább egy világnyelven. Fontos továbbá, hogy ne egy teljesen kezdő vegye át a legmagasabb közjogi funkciót. Ez feltétlenül kizárná persze egy író vagy művész megválasztását. A világhírű cseh drámaíró Václav Havel politikusként is sokat tett a cseh (eredetileg csehszlovák) demokráciáért és külföldi elismeréséért. A perui nép viszont máig sajnálhatja, hogy 1990-ben a végletekig korrupt Alberto Fujimorit választotta elnökké a nagy író, Mario Vargas Llosa helyett.
A magyarországi elnökválasztás jelentőségét nem lehet egybevetni a parlamenti választáséval. De mivel az új államfő az egész következő kormányzati periódusban a hivatalában marad, az előbb említett három T alapfeltétele annak, hogy olyan személy lépjen színre, aki meg tudja és meg is akarja védeni a liberális demokrácia sokat szidott, de mégis nélkülözhetetlen intézményrendszerét. Forduljunk ismét Goethéhez tanácsért: "Nem elég tudni, azt alkalmazni is kell; nem elég akarni, azt tenni is kell."
PAUL LENDVAI
(A szerző az Europäische Rundschau bécsi folyóirat főszerkesztője)