Hiller István és Szili Katalin. Önsorsrontók © Túry Gergely

A jelenlegi fejlemények alapján nem zárható ki, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként érdemeket szerzett Sólyom Lászlót választja meg az Országgyűlés a harmadik köztársaság harmadik elnökének. Ha így történne, ezzel a baloldal – tíz hónappal Medgyessy (egyébként indokolt) menesztése után - azt az egyértelmű üzenetet közölné a választókkal, hogy baloldalon nincsenek tekintélyes, közjogi méltóságnak alkalmas politikusok. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy a jobboldal hogyan oldotta meg öt évvel ezelőtt az akkori elnökválasztási válságot, akkor a baloldal még kevésbé tud magyarázatot adni a jelenlegi folyamatokra.

A kialakult helyzet teljesen érthetetlen. A kormánypártok már a koalíció megalakulásakor tisztában voltak azzal, hogy legkésőbb 2005 júniusában elnököt kell választaniuk. Ahelyett azonban, hogy erre a feladatra időben felkészültek volna, azt a megoldást választották, mint az úton egymással szemben nagy sebességgel haladó autók vezetői: mindketten arra számítanak, hogy a másik fékez és kitér. Ma már látható, hogy ez a felelőtlen hazardírozás súlyos következményekkel jár, az ütközés már elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy a következmények túlélhetők-e.

Az még érthető lenne, ha a két kormánypárt között az adócsökkentés, az egészségügyi reform, a mezőgazdaság helyzetének rendezése vagy a katasztrofális állapotban lévő úthálózat problémájának megoldása ügyében alakulna ki ilyen éles konfliktus. A felsorolás is jelzi, hogy a koalíciónak bőven lenne mivel foglalkozni. Az elnökválasztás körüli vita úgy is értelmezhető, hogy a kormánypártoknak az érdemi kérdésekben nincs vitára érett mondandójuk. A magukat pragmatikusnak valló politikusok az általuk sokszor kárhoztatott szimbolikus politizálásba gabalyodnak.

A szocialisták az ügyben láthatóan kényszerpályán mozognak. Az MSZP az elnökválasztás ügyében tizenöt éves története során mindvégig egyértelműen a közvetlen választás mellett kötelezte el magát. Ezt képviselte 1989-ben a kerekasztal tárgyalásokon. Ez ügyben kezdeményezett népszavazást 1990 nyarán, de még 2000-ben is Torgyán elnökké választásának megakadályozása érdekében felvetette a közvetlen választás ügyét. Most nehezen tudja megmagyarázni a sok szempontból frusztrált szavazóbázisának, hogy miért nem lehet elnök az ország legnépszerűbb politikusa, aki egyben nő is, esélyt nyújtva arra, hogy a magyar történelem első női elnöke a szocialisták soraiból kerüljön ki.

A választásokat megnyerő mezei hadak láthatóan nehezen nyelik le, hogy a pártvezetés az előző választási kampányban meggyőzte őket: jobb, ha nem MSZP-s politikus a miniszterelnök, hogy aztán ugyanez a pártvezetés 2004-ben aktív szerepet vállalt ennek a miniszterelnöknek a megpuccsolásában. További frusztrációs ok, hogy a párton belüli spontán mozgalom eredményeként Medgyessy helyére megválasztott új kormányfő a szocialista mainstreamhez képest erősen liberális politikát képvisel, ráadásul a kormányát olyan, nem párthoz kötődő miniszterekkel töltötte fel, akiknél - senkit nem akarok megbántani, de - van jobb vagy legalább olyan jó szocialista politikus. Külön bonyolítja a helyzetet, hogy a szocialista pártfolklór szerint az elnökválasztási ügyben a miniszterelnök összejátszik a liberális partnerrel. A magyar szocialisták számára tájékozódási pontot jelentő német szocdemek katasztrofális bukása Észak-Rajna-Vesztfáliában és az ennek nyomán előrehozott német választások ugyancsak fenyegető perspektívát jelentenek.

Kuncze Gábor kozmetikázik. Arcpakolás © Vörös Szilárd

A kisebbik kormánypárt politikája nem fejthető meg könnyen. Az SZDSZ kormányzati tevékenysége, finoman szólva, nem nyűgözi le a választókat. A kisebbik kormánypárt ugyan mandátumaihoz képest nagy szeletet tudott levágni a tárcák körüli osztozkodásban, ezt az aránytalanságot azonban azzal kompenzálja, hogy az „általa delegált” miniszterek felének semmi köze a párthoz. Kritikusai szerint a liberális partner a közpénzekből finanszírozott látványos állami bulik megrendezésén túl nem sokat tett hozzá a közös kormányzáshoz. Tegyük hozzá, valóban nem könnyű arra a kérdésre válaszolni, hogy mit csinálna másképpen a Gyurcsány-kormány, ha nem lenne SZDSZ, vagyis más szavakkal: nem tudni, mit köszönhet ebben a ciklusban az SZDSZ-nek az ország.

A liberálisok felelőségét növeli, hogy a rendszerváltás folyamatában aktív szerepet vállalva a legkövetkezetesebben képviselte a parlamentáris demokrácia értékeit, és ezen az alapon ellenezte a közvetlen elnökválasztást. A tizenöt éves alkotmányos rend ezen intézményét a választók többsége ma is bizalmatlansággal szemléli, és a kisebbik kormánypárt politikája csak növeli ezt, mivel azt az előítéletet erősíti, hogy az elnöki posztban a szabaddemokraták politikai „üzletet” látnak. A párt vezetői az MSZP – közvélemény által támogatott – jelöltjére úgy mondanak nemet, hogy indokaik a választók előtt ismeretlenek maradnak.

Az az érvelés, miszerint ne legyen pártpolitikus a köztársasági elnök, önmagában is tarthatatlan volt, de amikor az SZDSZ úgy döntött, hogy Szili Katalin helyett, a pártállami múlttal – hát, hogy úgy mondjam - sokkal inkább terhelt Glatz Ferencet támogatta, akkor igazán zavarba hozta a támogatóit.

A nyilvánosság előtt látható politikai mozgásokból úgy tűnik, hogy az egymás felé rohanó két baloldali párt közül egyik sem hajlandó a fékre lépni. Kár, hogy így van, mert azok az emberek, akik szavazataikkal 2002-ben a jelenleg kormánypártokat támogatták, megérdemelnék, hogy a jóvoltukból kormányra jutottak legalább valami jó ügy miatt bukjanak meg.