© Dudás Szabolcs

„Hároméves voltam, amikor szüleim elvál-tak. Anyámnál maradtam, ami nagykőrösi neveltetést jelentett. Az alföldi kisváros re-formátus múltjával sziget a katolikus kör-nyezetben. Anyai ágon alföldi a família, köz-tük sok tanító, meg suszter és néhány kis-asszony. Az apai ágon inkább a nagya-nyámmal voltam jóban, általa ismertem meg a háborúban sokat szenvedett pesti polgári környezetet” – avat be egy dualista magánvilág titkaiba az 51 évesen új sze-repben fellépő nemzetközi hírű krimi-nológus.

A Gönczöl leány Nagykőrösön érettségizik, majd egyévi helyi újságíróskodást követően kezdi meg tanulmányait a pesti jogi fakultáson. „Szerettem az irodalmat, hamar rájöttem, hogy minden nagy mű valahol krimi. Így kezdett el izgatni engem is az egyik »örök« téma minden rejtélye” – árulja el, honnan a vonzódás későbbi szakmája iránt.

Másodéves, amikor megtudja, hogy új tantárgy indul, amit úgy hívnak: kriminológia. „Azonnal tudtam: ez az, amit keresek.” Ő maga tagja a KISZ-nek, és a pártba is fiatalon, 21 évesen belép, de „alig politizáltunk, a taggyűléseken inkább szakmai vitákat folytattunk. Csak akkor merültünk bele a közéletbe, amikor Schlett Pistát ki akarták zárni...” – tudatja, számára mit jelentett a pártpolitizálás. Aztán sorolja mestereit: „Király Tibor, Vermes Miklós, Szabó András. Utóbbi ma alkotmánybíró.”

1968-ban diplomázik, majd a kriminológiai tanszéken marad. 1990-től egyetemi tanár. 1985 és 1988 között az ELTE jogi kar dékánhelyettese. Még 1978-ban megvédi a visszaeső bűnelkövetők tipológiájáról írt kandidátusi értekezését, azóta „három monográfiám, 69 tanulmányom jelent meg, köztük 22 idegen nyelven” – készít gyorsleltárt. 1990 óta a Nemzetközi Kriminológiai Társaság főtitkárhelyettese.

„Szeretem a zenét. Szeretek férjemmel együtt utazni, főleg a mediterrán országokba” – vallja meg az ország első számú ombudsmanja. Majd hozzáteszi: „Szeretek a barátaimnak örömet szerezni, amikor jó vacsorát tálalok. Nagyanyám receptjeivel vittem a legtöbbre” – szerénykedik. Férje nemzetközi jogász. A Gönczöl–Valki házaspár egy budai társasházi öröklakásban él.

– Ewa Letowska lengyel exombudsman szerint ez a poszt a közéleti karrier vége, nem pedig a kezdete. Arra jó, hogy ellenségeket szerezzen az ember. Nem öngyilkosság ezt egy kriminológusnak vállalnia?

– Én nem úgy élem meg, hogy valaminek a kezdete vagy a vége. Hatalmi ambícióim egyébként sem voltak soha. Egy a fontos: emelt fővel mehessek ombudsmanként is az egyetemre megtartani az óráimat, mert azokról nem mondok le.

– Ön igen határozott, férfias egyéniség hírében áll...

– Annak tartanak. De nem vagyok az. Ez önvédelem. Ám bevált, nem óhajtok változtatni.

– Kinek sikerült rábeszélnie?

– Többen agitáltak. Az ombudsman-szerep egyébként már 88 óta kerülget. Eddig elhárítottam magamtól. Aztán 94 őszén megint fölmerült, és a győzködők érvelése – Magyarországon is meg kell próbálni tradíciót teremteni az állampolgári kultúrának – ezúttal hatott.

– Nem hiszem, hogy sokan irigyelnék; a közigazgatás színvonala alacsony, a jogok érvényesítése nem megy könnyen, sok a panasz. Honnan a mersz önben?

– A nehézségektől nem szoktam megriadni. De fél évnél hamarabb nem fog kiderülni, mennyire leszek képes szót érteni a hivatalokkal, és mennyire tudom megértetni az állampolgárokkal, hogy nincs minden panaszra orvosság.

– Apró siker – fél siker... Ez volna a gönczöli filozófia?

– Már gyerekkoromban megtanultam örülni az apró dolgoknak is. Emlékszem, mennyire összeomlottak hallgatóim, amikor hosszú ideig pátyolgattak egy delikvenst, számolgatták, mikor szabadul, majd hetvenkét óra múlva arról értesültek, hogy újabb bűncselekményt követett el. Akkor azt mondtam: gondoljatok arra, mit követett volna el, ha nem vagytok mellette...

– Önt hagyta csendben dolgozni a hatalom? Semmi affér?

– Senkit nem érdekelt, mit csinálunk. Pedig állítom, hogy kutatási eredményként elég meredek dolgok születtek a szegénység és a bűnözés kapcsolatáról, a magyar börtönviszonyokról. De soha egyetlen cikket sem tiltott le tőlem senki. Estin sok rendőrt tanítottam, de csak később – és nem is tőlük – hallottam vissza, hogy többeknek nem tetszett, amiket mondtam.

– És semmi baja nem származott? Védőernyőnek elegendő volt a mezei párttagság?

– Nálam ez természetes volt: elmentem jogásznak a hatvanas években, számomra a párttagság ennek tartozéka volt. Megjegyzem, az akkori jogi kar 80 százaléka párttag volt. Nem volt bajom, ha kinyitottam a számat, s még kisebb-nagyobb emberi jogi küzdelmeket is vívhattam.

– Húsz éven át volt bejáratos a börtönökbe. Soha nem félt?

– Nem. Nálam sokkal szebb, fiatal kolléganőkkel mentem Sopronkőhidára, Vácra, Szegedre. Szinte beköltöztünk, volt úgy, hogy három hétre. Hatkor keltünk, és este tízig csináltuk az interjúkat. Hatszemközt. Egyikünk kérdezett, másikunk írt. A legtöbb elítélt megnyílt előttünk.

– Ezek felejthetetlen élmények. De volt más nehezen felejthető periódus is az életében: amikor a felvételikkel kapcsolatos vesztegetésekre derült fény. A kar tekintélye erkölcsileg megtépázódott. Ön vállalta, hogy rendet teremt.

– Életem egyik legnehezebb szakasza volt. Dékánhelyettesként nyakig benne voltam. Nem örültem, amikor rábukkantam, de nem tehettem mást. Magam is hozzájárultam a büntetőeljárás kezdeményezéséhez. Bűnvádi eljárás volt, jogerős ítélettel. Magamban utólag többször föltettem a kérdést: tehettem volna-e másként? Mindig arra jutottam, hogy nem. Többeket tragikusan érintett az ügy, nehezen éltem meg.

– Úgy érzem, az eset ma is foglalkoztatja.

– Sajnáltam a szülőket is. Akkor is kimondtam: ha a piacon a hagyma mellett felvételi tételt is lehet vásárolni, s a szülő ezt tudja, akkor nehéz felróni neki, ha nem él vele.

– Mit tart a magyar börtönviszonyok rákfenéjének?

– Azt, hogy ma főleg anyagi okok miatt nem tudunk az elítélteknek pozitív alternatívát nyújtani arra az időre sem, amíg a börtönben vannak. És hogy nehezen ismerjük fel: az elzárt embernek is vannak emberi jogai.

– Látott kivégzést? Ön mondta, hogy egy büntetőjogásznak ezt is végig kell néznie...

– Kaptam rá meghívást, de sohasem mentem el. Egyébként is annak volt a kötelessége végignézni, aki kiszabta a halálbüntetést.

– Magas közjogi méltóság az öné. Hol áll a hierarchiában?

– Az alkotmány szövege szerint az Alkotmánybíróság elnöke után.

– Tegye szívére a kezét: amikor igent mondott, nem motiválta, hogy ez a sok információ mint társadalomkutatónak még a hasznára lehet!?

– E közjogi méltóság nem kísérleti terep. A kriminológiában tehát az elkövetkező időben nem várható tőlem új eredmény.

– És mi kell ahhoz, hogy azt mondja: elég, fölállok!?

– Ezt tudom, de nem akarom magának most elárulni.

LINDNER ANDRÁS