Fotóriporter lévén, kissé szokatlannak találtam a csöndet az Üllői úton a Ferencváros háza táján pénteken fél ötkor. Délután hatkor kezdődött csak a mérkőzés, de korábban kijöttem. A Fradi-pályára mindig érdemes egy-másfél órával a meccs kezdete előtt kilátogatni, ezt minden fotóriporter tudja. Az ilyen rangadók rendszerint a pálya melletti harccal, szócsatákkal, "anyázással", "zsidózással" kezdődnek. Ilyenkor a pálya mellett több száz rendőr, rendőrkutya, lovas rendőr posztol, kordonnal választva el a felüljáró alatti területet, hogy az érkező szurkolók még véletlenül se felejtsék el identitásukat, nehogy asszimilálódjanak és felszívódjanak az ellenfél szurkolói között. Így a két tábor mindig a középen álló rendőri erőkkel néz farkas szemet. És ez már így van rendjén.
De most se kordon, se rendőr. A lovas rendőrök helyett a felüljáró alatt parkoló autók, kordon helyett szotyolaárusok és néhány Fradi-emléktárgyat áruló stand. Zavart Fradi-szurkolók a klubháznál, sorban állás a jegypénztárnál. Álmos nyári péntek délután – gondoltam –, mindenki dolgozik, hétvégére készül, vagy már behűtött sörrel a televíziós közvetítést várja. Ezért a teljes érdektelenség. Rajongók kisebb csoportja ácsorog a klubház külső homlokzata alatt az öltöző ablakainál, amelyek nyitva voltak, ezzel is lehetőséget nyújtva, hogy a rajongók szinte "valóságshow-ként" kukkolhassák, hogyan készül csapatuk a sorsdöntő bajnoki mérkőzésre. Míg az FTC játékosai gyúrtak, melegítettek, délelőtti programjukról anekdotáztak, addig a szurkolók emlékkönyveket, az izgalomtól összegyűrt lapokat, fényképeket mutogatva szólongatták "sztárjaikat" egy-egy dedikációért.
Bent a pálya melletti lelátóknál sem volt izgalmasabb a látvány. A vendégszektor teljesen üres volt, így az unatkozó hazai szurkolók egymást szórakoztatták, szorongatva a FTC SE új termékét, a Fradi Dobozost. A "Zöld Sas", a klub kabalafigurája álmosan verdesett a pálya közepén, ezzel is hirdetve a "Szurkolj, ne háborúzz!" jelmondatot. Hat órához közeledve azonban ő is elhagyta a "légteret", és ekkor felgyorsultak az események. De csak úgy magyar módra. Színpadra lépett az ellenfél. Bemelegítés a lelátókon, fújolás a DVSC játékosainak. Majd az FTC lépett a pályára, a lelátókról "bajnokcsapat, bajnokcsapat" ováció hallatszott. Elkezdődött a mérkőzés, langyos, középpályán zajló játék, kisebb-nagyobb helyzetek. Vége az első félidőnek. Szünetben körbekérdezzük a kollégákat, mit tudnak az Újpest-MTK mérkőzés állásáról. 0:1 . Az nem túl jó a Fradinak, állapítjuk meg találóan, és fotóriporter kollégáimmal együtt mi is térfelet cserélünk, hogy jó helyünk legyen a pálya mellett a győztes bajnoki gól megörökítéséhez.
Második félidő. Épp olyan, mint az első. Vagy valamivel rosszabb. A nézők figyelme és lelkesedése lanyhult, ahogy közeledtünk a 90. perc végéhez. Valamivel a vége előtt átrepült a pálya fölött egy kis sportrepülőgép, amely egy "FTC a Bajnok!" transzparenst húzott maga után. Két iskolakört tett a pálya fölött, és eltűnt az égboltról. A szurkolók mintha megérezték volna az idő rövidségét, teljes gőzzel skandálták a hajrá, Fradit. A fotósok mellett már felsorakozott a "kemény mag" egy része, onnét kiabáltak be a lelátókra, tudatták a másik meccs eredményeit. Egyszer csak az egyik szurkoló az örömtől elvakulva, mindkét kezével egy-egy-et mutatva odafutott a lelátó kerítéséhez: "UTE-MTK 1:1 ! Bajnok a Fradi! Bajnok a Fradi!" – kiabálta.
A lelátón futótűzként terjedt az örömhír. A nézők a kerítésen átmászva jutottak be a pályára, majd előkerült a kerítés ajtóinak kulcsa, és a biztonsági őrző-védő cég munkatársai sorban nyitották ki az ajtókat. Mi, fotóriporterek is készülődtünk a mérkőzés végéhez, tudtuk, lesz dolgunk bőven. Kollégáimmal arról viccelődtünk, milyen ciki, hogy az FTC által annyira utált konkurens klub, az UTE kínlódta ki a Fradinak a bajnoki győzelmet azzal, hogy az MTK ellen egyenlített. Majd valaki elkiáltja magát, hogy nem is 1:1 a végeredmény, hanem 0:1. Az MTK a bajnok. A játékosok még küzdenek a pályán, de a szurkolók már élő falat képeztek az oldalvonalnál. Hirtelen minden olyan zavart, követhetetlenné vált. A bíró lefújta a meccset, de a mérkőzés egyesek számára csak most kezdődött el. A játékosok a klubház felé futottak, a nézők meg utánuk. Akit elkaptak, azt vagy a mezétől fosztották meg, vagy az arcába üvöltöttek, hogy nem ezt várták, s nemtetszésüket kisebb-nagyobb pofonokkal, rúgásokkal nyomatékosították. Mi, fotóriporterek kerestük a témát, ott kóvályogtunk a fel-alá rohangáló szurkolók és játékosok között. Amikor felemeltük a kamerát, egy-két szurkoló kötözködve vagy a kezünket, vagy a gépünket kezdte verni… rángatták rólam a fotós mellényt, táskát. Hirtelen minden és mindenki ellenséggé vált. A kaput darabokra szaggatta egy kisebb szurkolói tábor. Majd a klubház bejárata előtt felállított kordont kezdte rázni a feldühödött tömeg.
Sikerült egy magaslati pontot találnunk a kordon mögötti egyik hangfalon. A szurkolók kiszemelve minket, dobozos söröket dobáltak felénk, majd előkerült egy vízzel teli vödör, amelynek tartalmát ránk zúdították, s ráadásként a vödröt is hozzánk vágták. Érdemes visszavonulót fújni – gondoltam –, és harmadmagammal elindultunk a klubház bejárata felé. Az ajtónál a kordonon belülre bejutott feldühödött tömeg rázta az ajtót, üvöltött a megszeppent biztonsági őrökkel. Ez az út is járhatatlan. Közben bejöttek a rendőrök is. Állóháború alakult ki. A kordon mögött anyázó szurkolók, a kordon és a klubház között rendőrök, mentősök, néhány bátortalan biztonsági őr, ajtót rángató őrjöngő szurkoló – és mi hárman, fotóriporterek. Próbáltunk keresni egy másik bejáratot a klubházba, de azt egy biztonsági őr állta el. Kértem, engedjen be minket, értékes felszerelések vannak nálunk, egyébként mi a focimérkőzés tudósítására jöttünk ki a pályára. A "nem" válaszra csak annyit tudtam mondani, hogy akkor legalább szavatolja a biztonságunkat, ha már nem enged be az épületbe. – Miteket???? – kérdezett vissza. – Nem szavatolom én a te biztonságodat…ki vagyok én. Azért vannak a rendőrök…– tette hozzá.
Majd végre egy harmadik úton sikerült a klubházba bejutni. Közben a tömeg kint az utcán is tombolt. A klubház öltözőinek ablakait, ahol még a mérkőzés előtt autogramért könyörögtek a szurkolók, most kövekkel, botokkal verték be, és az ablakon bejutva a játékosokat és a vezetőséget keresték. A felső lelátókról a klubház felső emeleteire próbáltak bejutni. Szeiler József, a klub vezetője a folyosón fel-alá mászkált, telefonon hívogatta a rendőrséget; a játékosok a pályára néző balkonra menekültek az öltözőből, és onnan nézték szurkolóikat. A rendőrség többszöri felszólítására a játéktérről lassan szivárogtak ki az utcára a hangadók. Mi is elindultunk hazafelé. Vége a bajnoki mérkőzésnek… Vége a bajnokságnak.
Az utcán az Üllői úti pályával átellenben lévő buszmegállónál lévő hirdetőoszlopot a szurkolók felgyújtották, égő totemként világított a Népliget szélénél, világítótoronyként vonzva ezzel oda minden balhét kereső szurkolót. A X. kerületi tűzoltóság egy kocsija ért a helyszínre, de mikor a jármű a lángoló oszlop mellé kanyarodott volna, üres sörösüvegek zápora érte, egy-két szurkoló pedig az autó után futott, és sörrel teli szájjal próbálta leköpni azt. A tűzoltók az autóba szorultak, az oszlop égett, a szurkolók söröztek és ugráltak az oszlop mellett… Vártuk a rendőröket, akik lassan előkerültek. Egy-két szurkolót előállítottak… a többi hazament.
Megúsztuk. De vajon mindenki megússza-e?