Sztálin számára éppolyan fontos volt az építés folyamat, mint annak eredménye. A 30-as 40-es években ugyanis a moszkvai kirakatokban igen csak gyér volt a fogyasztási cikkek kínálata, időnként élelmiszerhiány is fellépett.

Tele voltak azonban a kirakatok a tervezett új épületeknek a sztálini időkben kedvelt, jellegzetes, álomszerű ábrázolásaival. A diktátor mindezen grandiózus beruházások kútfejeként, az építészek mögött álló alkotó géniuszként állíttatta be magát – festi le a képet Deyan Sudjic délszláv származású építész, aki Épületkomplexus című könyvében ír a politikusok és az építészet kapcsolatáról. A könyvet a HVG Kiadó jelentette meg.

Cikksorozatunk előző részei:

Szaddám Husszein és a bagdadi paloták

Adolf Hitler és a kancellária

Az egyik leghíresebb sztálini nyom-csoport a hét, csaknem egyforma toronyház Moszkvában. Az egyikben a Lomonoszov Egyetem, a másikban a külügyminisztérium, a harmadikban az Ukrajna Szálló kapott helyet, a többiben a nómenklatúra tagjainak utaltak ki lakásokat – írta Deyan Sudjic.

A hivatalos álláspont szerint formájuk nemzeti volt, tartalmuk pedig szocialista, és ebben mindenképpen különböztek a nácik építményeitől. Az udvari építészek a dicsőséges, a hatalmas, tiszteletet parancsoló, csillogó-villogó Oroszország képét vetítették a tömegek elé, egyszerre tekintettek előre és vissza a múltba.

Hitler berlini és Mussolini római tervei mind elbújhattak Sztálinéi mögött, mert a grúz származású szovjet diktátor náluk sokkal nagyobb mértékben építette át saját fővárosát. Abban azért megegyezett velük, hogy ő is kő és tégla formájában igyekezett olyan nyomot hagyni, ami a magas státusokat és a történelmi múlttal ápolt szoros kapcsolataikat egyaránt jelzi – állapítja meg a szerző.