Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A nemzetközi divatot követte, és a lakásválság megoldását várta a panelektől az állam a szocializmus éveiben. Így annak ellenére is nagy erőkkel építették őket, hogy a módszer minden másnál drágább volt. A lakásokat központilag osztották volna, kvázi alanyi jogon, de kiderült, nincs rá elég pénz, így jött a magánerő és a kiskapuk. Hogyan lettek a panelek, miként lehetett bennük lakáshoz jutni, miben térnek el a hazaiak a keleti blokkban megszokottaktól, hol él tovább az örökségük? A panelházakról szóló cikksorozatunk, a Telepszemle hatodik részében Kocsis János Balázzsal, a Corvinus és a BME egyetemi oktatójával, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnökével jártuk körbe a hazai panelek történetét.
hvg.hu: Miért, és hogyan indult itthon a panelházak, lakótelepek építése?
Kocsis János Balázs: A lakótelepek építése részben a világháborús pusztítások, részben a mezőgazdasági termelés kollektivizálásával, modernizálódásával a vidékről kényszerűen elvándorló népesség városokba áramlása nyomán kialakuló lakáshiányra volt akkoriban korszerű válasz. Eleinte hagyományos technológiai kivitelezésben épültek, majd a hatvanas évek második felétől iparosított, zömében házgyári paneles technológiával épültek a lakótelepek.
A lakásállományt érintő világháborús pusztításokat ugyan az 1950-es évek elejére nagyjából helyrehozták, de míg a jelentős lakásépítések a vidéki városokban indultak be, addig a fővárosban jellemzően a bérlakások államosítása után nagy, polgári lakások felszabdalása, a társbérleti rendszer és a kitelepítés indult be. Az 50-es évek második felére aztán rájöttek, hogy ezek az eszközök nem bizonyulnak elegendőnek a lakáshiány megoldására, főképpen a falvakból a nagyobb városokba zajló lakosságáramlás felgyorsulása miatt. Az ötvenes évek végére komoly lakhatási válság alakult ki a városokban és környékén.
Rájöttek, hogy gyors és tömeges lakásépítésre van szükség, ennek egy korszerű eszköze volt a házgyári lakótelep-építés, ami a kor domináns nemzetközi városfejlesztési, városépítészeti divatját követte.
Nyugat-Európában már az 1920-as évektől kezdve ez tűnt a jövőnek, ebben a szellemben fogant például a Bauhaus, illetve munkálkodott a nagyhatású Le Corbusier, és már a két világháború között is voltak hazai előfutárai. Jelentős részben a magyarországihoz hasonló szempontok állnak például a lakótelepek építése mögött Franciaországban is – ahol a hazaihoz hasonlóan jelentős agrárnépesség áramlott városokba a gépesítés és a modernizáció miatt – így igyekeztek megoldani a lakhatásukat. Hozzá kell tenni, az első házgyár Hruscsov ajándékaként érkezett Magyarországra.
Ezeken felül itthon fontos tényező volt a komforthiány enyhítése is. Az 1960-as évek elején még nagyon korszerűtlen volt a nagyvárosi lakásállomány zöme: sokszor szoba-konyhás, fürdőszoba nélküli lakásokban éltek a jellemzően sokgyerekes családok, akik lavórban mosdottak, és vécé is csak a gangon volt. Továbbá a fővárosban nagy tömegek laktak rettenetes körülmények között telepeken, gondoljunk csak Mária Valéria telepre.
A lakótelep ezt a két problémát tudta egyszerre orvosolni: magasabb komfortfokozatú lakásokat adott, és tömegesen. Ráadásul az iparosított, benne a paneles építési forma a szűkösen rendelkezésre álló tervezői-kivitelezői szakembergárdát sem vette igénybe, illetve olyan évszakokban is lehetővé tette a kivitelezést, amikor a hagyományos technológiák nem. A hatvanas évek második felétől a paneles technológia elterjesztése mellett egyik fő érv éppen az építőipari szűk keresztmetszetek oldása volt. A hazai döntéshozóknak az is tetszett a technológiában, hogy gyorsan lehetett nagy mennyiségben lakásokat előállítani. Egy jól kidolgozott megoldás volt, mindenki ebben látta a jövőt.
Itthon az első egy budapesti szovjet házgyár volt 1965-ben, amit három évvel később követett Ferencvárosban a dán, Larsen-Nielsen technológiájú házgyár, majd több szovjet, illetve részben NDK-típusú házgyár telepítése követett, összesen négy a fővárosban és hat vidéki nagyvárosokban. Mindezek mellett még jóval kisebb kapacitású panelüzemek is hozzájárultak a lakótelep-építkezésekhez, ezek Pécs kivételével inkább a kisebb vidéki városokban kezdték meg termelésüket 1962 és 1973 között.
hvg.hu: Mikorra vált tömegessé a lakásépítés?
K. J. B.: Két 15 éves lakásépítési tervet dolgoztak ki az ötéves tervekhez kapcsolódóan. Mind az 1961–75, mind a 1976–90 közötti tervek előirányzata 1-1 millió új lakás felépítése volt. A tömeges átadások azonban csúsztak, mivel mindezt tervgazdálkodási logikával végezték: az első 5 éves tervet ellazsálták, a másodikban rákészültek, a harmadikban pedig már ontották a lakásokat. Az eredmény az lett, hogy 1967–68-tól kezdett felpörögni az építés, ami az 1970-es évekre tovább fokozódott, és hihetetlen mértékben meglódult – a lakótelepi lakások túlnyomó részét 1970 után adták át. Csakhogy még ez sem volt elegendő a tervek teljesítéséhez: az állami lakásépítés nem hozta a kívánt számokat, és
az első 15 éves terv végére az új lakások csupán harmada valósult meg állami beruházásból.
Az időszak eredeti célkitűzése a klasszikus szocialista lakáspolitika elérése volt, vagyis a lakhatás nem piaci jószág, hanem alanyi jog. Csakhogy kiderült, hogy ez nem fog menni. Részben azért, mert ugyan az állam nagy kapacitással rendelkezett, és a házgyáraknak is erős volt a lobbiereje, de a költségvetésben nem volt annyi pénz, ami ahhoz kellett volna, hogy tanácsi bérlakásként épüljön fel az összes panel, mint ahogy történt a legelső időszakban.
Hiába volt az 1956 utáni életszínvonal-növelő politika, a prioritások túlzottan nem változtak: a nehéziparra és az iparfejlesztésre ment el a költségvetési források jelentős része, a lakásépítés meg minden egyéb infrastrukturális fejlesztés mindig egy kicsit háttérbe szorult. Ezért kénytelen-kelletlen bevonták a magánerőt is, ahogy jöttek a megvalósult számok, egyre nagyobb mértékben.
hvg.hu: Miként vonták be a magánerőt?
K. J. B.: Az eredeti tervek szerint a magánerős építkezés és finanszírozás csupán a kisebb falvak, települések esetében játszott volna jelentősebb szerepet. Az első tizenötéves terv kidolgozásakor Budapesten például tervben még 90 százaléknyi állami beruházásban felépített lakás szerepelt, de ahogy telt az idő és jöttek a részletesebb kivitelezési adatok, ahogy vizsgálták a rendelkezésre álló pénzt és meglévő kapacitást, fokozatosan ment le ez az arány.
Mert ha ki akarom hozni az egymillió új lakást, és betiltom vagy érdemileg megnehezítem a magánerős építkezéseket, akkor nem fog kijönni.
Az is a magánerő bevonása felé hatott, hogy a panelépítkezés a szakmai közhiedelem ellenére sem volt épp a legolcsóbb lakásépítési megoldás. Az akkoriban készített, de nyilvánosságra nem hozott jelentések azt mutatták, hogy az akkori technológiák közül a korszerű, iparosított építési megoldások voltak – még az időszak torzított árrendszerében is – a legdrágábbak a felépült lakások négyzetméterére vetítve: a hagyományoshoz képest a panel 28, míg az öntöttfalas technológia 76%-kal került többe egy 1970-es OTP-kimutatás szerint. Ráadásul a kiviteli költségek folyamatosan az inflációt jóval meghaladó ütemben nőttek az iparosított lakásépítés esetében.
A Halálpaneltől a párttitkár álmáig - a szocializmus „felhőkarcolói" Magyarországon
Már a boldog békeidőknek is nevezett századfordulós korszakban is megkísértette a magyarokat a felhőkarcoló-építés szelleme, ekkoriban még az amerikai, azon belül is a New York-i példák lebegtek a korabeli budapesti álmodozók szemei előtt. 1912-ben, a Magyar Mérnök és Építész Egylet felhívására született meg az első magyar felhőkarcoló terve, ez lett volna a napjainkban a Corvin Áruház által elfoglalt telekre szánt Újságpalota.
A kivitelezésüket jelentős mértékben drágították a közművek kivitelezési költségei is, miután jórészt zöldmezős beruházásban készültek, a városok külső, feltáratlan részein. A házgyári technológia ugyanis akkor hatékony, ha nagy mennyiségben, közel egy helyre tudja ontani a házakat. E távoli területeken ki kellett építeni hozzájuk a szükséges közműveket, közlekedési infrastruktúrát, óvodákat, iskolákat, üzleteket, amik például egy érdi vagy pestújhelyi ház kalákás felépítésénél nem jelentkeztek.
Mindezen túl, mint már korábban szóba került, a központi, állami források szűkössége is egyre jelentősebben érződött, ráadásul az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus is elfogadottabbá tette a magánerős kezdeményezéseket. A magánerős kivitelezés mellett a lakosság forrásainak bevonását az állami kivitelezésű, korszerűbbnek tekintett iparosított lakásépítések esetében is fontosnak tartották.
Egyre nagyobb arányban kezdték értékesíteni az újonnan felépült lakótelepi lakásokat. A bérlakások felől először a szövetkezeti forma felé mozdult a lakáselosztás rendszere, amely uralkodóvá vált a nagy lakótelepeken, majd egyre hangsúlyosabbá vált az (OTP) öröklakás. Például Budapesten 1969-ben állami kivitelezésben elkészült lakások 55%-a magánerő bevonásával, azaz nem bérlakásként került elosztásra. Az 1970-es évek elején bevezetett szocpollal (szociálpolitikai támogatási rendszer, ami révén eleinte csak panellakás, később más lakásformák vásárlásához kaptak vissza nem térítendő támogatást a gyereke(ke)t vállaló családok), és támogatott lakáshitellel is igyekeztek megkönnyíteni a lakótelepi lakások saját tulajdonként megvásárlását. Ez annyira sikeresnek bizonyult, hogy például
a hetvenes évek elejére jelentős hiány alakult ki az állami kivitelezésű, telepszerű formában megépült öröklakásokból.
Az anyagi okok mellett az is közrejátszott a magáncélra történő értékesítés terjedésében, hogy a túl olcsón megszerezhető bérlakások iránt végtelen kereslet mutatkozott. Ezért aztán a bérlakásoknál inkább sorra vezettek be különböző, egyre magasabb díjakat, amiket be kellett fizetni a kiutalásáért cserébe – a bevezetésének évében, 1973-ban például ez a kiutalási díj az azonos jellegű OTP öröklakás értékének 10 százalékát tette ki. Így néha még az is előfordult, hogy lakáshitellel és szocpollal majdhogynem olcsóbb volt megvenni egy panellakást, mint megszerezni egy másik bérleti jogát.
Erő Zoltán főépítész: Itt az ideje, hogy a panel ne legyen szitokszó
Hiába kezdődnek az lakáshirdetések büszkén azzal, hogy „nem panel", az ingatlanpiacnak megbízható szereplői a lakótelepi panelházak, és az elmúlt években kiderült: a környezet javításával és az energetikai beruházásokkal nemhogy a lakótelepek megszüntetésére nem érdemes gondolni, de a mai ingatlanbefektetők és a 15 perces várost álmodók is sokat tanulhatnak a szocialista építészetből.
A lakásokat megvásárlók azonban pénzükért cserébe már magasabb minőséget vártak el, amit az ekkor már többnyire szovjet házgyárak termékei nem tudtak kielégíteni. A megnövekedett minőségi igényekre az 1980-as évektől magasabb színvonalú lakásépítés lett a válasz, és megjelentek a presztízslakótelepek, mint például gazdagréti és a Pók utcai.
hvg.hu: Egy városba, például Budapestre beköltöző vidéki lakosnak volt esélye panellakáshoz jutni? Mit kellett ezért tennie?
K. J. B.: Alapvetően semmit, mert nem szerették volna, ha sokan költöznek be a fővárosba. 1961-ben előírták, hogy csak az kaphat Budapesten új lakást, akár tulajdonosként, akár bérlőként, akinek legalább öt éve állandó bejelentett budapesti lakcíme volt.
Ennek elsődleges következménye az lett, hogy a fővárosba ugyan nem költöztek, de jöttek továbbra is a főváros helyett Gyálra, Vecsésre, Dunakeszire, Szigetszentmiklósra és így tovább. Ezek a települések szépen fel is duzzadtak.
De a beköltözés megakadályozását célzó mechanizmus tehát nem működött rendesen, volt egy ki nem mondott megegyezésm így például legalább falból be lehetett jelenteni valakit állandó lakcímre, hogy idővel jogosulttá váljon, és az is működött, ha valaki Budapesten kapott munkát és bejelentkezett a munkásszállón, majd öt év után folyamodott lakásért.
„Úgy írt rám valaki, hogy fotózz le, én igazi panelproli vagyok!"
A lengyel Łódź városának panelházairól és környékéről készített fotóit állította ki a Budapest Fotófesztivál részeként a K11 Művészeti és Kulturális Központban Olajos Ilka, a MOME mesterszakos fotográfus hallgatója. A munka azonban nemcsak egy erasmusos projekt, hanem egy jóval nagyobb portfólió része volt, Olajos Ilka ugyanis évek óta fotózza a budapesti panelházakat is, képeivel megjelenítve a lakótelepek nosztalgikus hangulatát és különleges formaiságát.
A rendszer rugalmasságát jelezte, hogy hivatalosan ha nem is volt lakáspiac, de azért történtek adásvételek, és még a bérlakások bérleti jogait is lehetett adni-venni, a piaci árnak körülbelül a feléért. Felismerték, hogy szükség van valamilyen szintű piaci elosztásra.
hvg.hu: Van-e jellegzetessége a magyar paneleknek, ami esetleg megkülönbözteti a többi térségbeli országtól?
K. J. B.: Bár soknak tűnhet a hazai panelek száma, Magyarországon a környező volt szocialista országokhoz képest jóval kisebb, körülbelül 20 százalékos az arányuk a lakásállományban a lakótelepi lakásoknak – ezen belül a paneles építési technológiával úgy kétharmaduk épült. Nem az van, mint Pozsonyban, Prágában, Varsóban, pláne Moszkvában.
A másik gyakori tévhit, hogy Budapest lenne a leginkább lakótelepekkel telerakott város. Az igaz, hogy itt épültek a legnagyobbak, hisz mégiscsak egy nagyvárosról beszélünk, de arányait tekintve a legtöbb lakótelep nem a fővárosban épült fel, és ez szándékos volt. Az 1960-70-es években a településfejlesztési politika fókusza Miskolc, Debrecen, Győr és Szeged lakótelepeire irányult. A hetvenes években arányaiban egyforma mennyiségű lakás épült föl Budapesten és Pécsen, míg a többi előbb említett városban ennek másfél-kétszeresét adták át.
Helyi jellegzetesség a kaviccsal megszórt betonhomlokzat, illetve az, hogy hiányoznak a díszítések, a formákkal való játék – utóbbi feltűnő például a romániai, jugoszláviai lakótelepekhez képest.
Továbbá pont a rugalmasság, a magánerő bevonása miatt egészen korán megjelent a terek kreatív felhasználása: egy garázsnak találtak más funkciót is az autó tárolásán kívül, megjelentek bizonyos szolgáltatások, ellentétben például Kelet-Németországgal.
Az is magyar jellegzetesség, hogy a lakótelepeknél nem történt érdemi státuszvesztés: hiába várták sokan, hogy elgettósodnak, ez nem következett be. Ez más volt szocialista országokban inkább jellemző volt, elsősorban a nagyon rossz elhelyezkedésű telepeken.
Talán a jellegzetességek köré sorolhatók a magas státuszú lakótelepek is, mint amilyen a Pók utcai, a Gazdagréti megléte és státuszuk folyamatos megőrzése.
A lakáselosztás fentebb említett rugalmasságában is eltért a szocialista blokk más országaitól, talán a lengyelhez hasonlított valamennyire. A legtöbb szocialista országban sokkal szigorúbban központosított volt a központi lakáselosztás, továbbá nem engedélyezték vagy megnehezítették a magánerős építkezéseket, Magyarországon a retorikán túl valójában nem.
A kevertségük, a telepeknél a városi szövet töredezettsége is jellegzetes: a rongyszőnyegszerűség, amikor a blokkok között ottmaradt egy-egy másfajta épület, esetleg egy családi ház, amit nem tudtak, vagy nem akartak államosítani, és nem dózeroltak el a lakótelep építésekor.
Benkő Melinda építész-urbanista: Éreztetni kéne a lakótelepeken, hogy nem állt meg az idő a 60-as években
Nagyon nehéz a paneles lakótelepek egységes fejleszthetőségéről beszélni a privatizáció után - állítja Benkő Melinda, a BME Urbanisztika Tanszék habilitált egyetemi docense (2012 és 2019 között vezetője). A piac ezeket a területeket elhagyta, és máshol valósítja meg megaberuházásait, hasonlóan embertelen léptékű lakóházakat vagy más funkciójú épületeket.
Ilyen színes például a Göncz Árpád Városközpont környéke, ahol nagy irodaházak, kisebb századfordulós társasházak és panelek vannak jelen egyszerre festői kavalkádban. Számos vidéki városunkban is megtalálhatóak a hagyományos városszövetbe beledobált iparosított technológiával kivitelezett házak, melyek nem képeznek valójában telepet. Igazgatási szempontból talán nehezebb kezelni, de a városi közösség, az élhetőség szempontjából sokkal érdekesebb és rugalmasabb az ilyen vegyes környék: megvan a lehetősége az új funkcióknak a folyamatos átalakulásnak.
Az is sajátosság, hogy arányaiban kevés a belvárosi lakótelep, itthon szinte csak a budapesti Szigony utcai ilyen. Sosem volt érdemben arra szándék, hogy nagymérvű bontást csináljanak a központi részeken. Ennek is oka részben az, hogy nem volt rá pénz, meg valójában átütő szándék sem a hetvenes évektől fogva.
hvg.hu: Említette, hogy itthon elmaradt a státuszvesztés, ennek mi állt a hátterében?
K. J. B.: Egyszerűen nem épült meg az a lakásállomány a rendszerváltás után, ahová át tudtak volna költözni az panelekben élők. Például az első 15 éves tervet lezáró 1975-ös évben, amikor a legtöbb lakást adták át – részben a tervgazdálkodási logikát követve ömlesztve – összesen százezer lakás készült el. A rendszerváltás utáni csúcsévben, 2004-ben pedig 43 ezer – ez pedig jóval alacsonyabb, mint az 1960–1989 közötti időszak legrosszabb évéé. Továbbá azzal pedig, hogy a lakások többsége magántulajdonba került, érvényesült a tulajdon óvó hatása. El lehetett adni, így mindig volt, aki lakjon bennük, nem indult meg a kiürülésük, mint például Kelet-Németországban, ahol a hasonló panel, de bérlakások esetében a német egyesítés után sokan felmondták a bérletet és kiköltöztek, a tulajdonos önkormányzat vagy lakásszövetkezet pedig egyszer csak azzal szembesült, hogy a lakások fele-kétharmada üressé vált, ami miatt felvetődött a lebontásuk.
A hazai lakótelepek emellett a fiatalok lakáspiaci belépési pontjaként is szolgálnak. Itt, legalábbis az utóbbi évekig nem volt jellemző a lakáspiac egyéb területein észlelhető, legalább fele arányban befektetési célú vásárlás.
hvg.hu: Mi történt velük a rendszerváltás után?
K. J. B.: A meglévő bérlakásokat a rendszerváltás idején az önkormányzatoknak kedvezményesen el kellett adniuk a benne lakók számára, kivéve ha műemlékekről (mint a Budai vár) rekonstrukciós vagy nagyon alacsony státuszú bérházas övezetekről volt szó – ezek a kivételek alapvetően nem érintették a lakótelepeket. A legtöbb lakótelepen amúgy is a rendszerváltásra valamilyen magántulajdoni forma dominált. A kialakuló társasházakban viszont a hirtelen jött felelősség és tulajdonjog gyakran nem járt együtt a tulajdonosi attitűd elterjedésével.
Sokáig mindenki azt várta, hogy a felmerülő problémákat majd megoldja az állam, ami még manapság is gyakran jellemző.
A lakótelepekkel kapcsolatos problémát az utóbbi időkben az okozza, hogy ugyan statikailag nagyon jó állapotban vannak, de gépészetileg elavultak, aminek a megújítása hatalmas beruházást követel. A hő- és hangszigetelésük is általában gyenge, az előbbi javítására azonban jelentős panelrehabilitációs programok indultak meg. Ezt éppen nagyon megkönnyíti a telepszerűség, a szabványosított egyformaság: sokkal könnyebben szigetelhetőek, mint a hagyományosan épített lakások, legyenek azok századfordulós bérházak vagy családi házak.
Gondot jelent továbbá a tömbök közötti területek állapota, funkciója. Sok esetben elhanyagoltak a zöld terültek, máshol meg nincs is zöld terület, mert mindent a parkoló autók borítanak el.
hvg.hu: És mi lett a hatalmas házgyári kapacitással, a lakásigény azért még megmaradt, nem?
K. J. B.: Érdekes módon nem. Az NDK példáját lehetne idehozni, ahol az utolsó években több százezres jogos lakásigényt tartottak nyilván, de amikor megszűnt, kiderült, hogy irdatlan lakásfeleslegük van, amit az okozott, hogy előtte semmi nem szorította őket a racionális gazdálkodásra.
Magyarországon viszont eleve nem épült akkora mennyiség, pláne nem bérlakásból, és a rendszerváltás nagyjából egybeesett egy gazdasági válsággal: 1989 és 1993 között 18 százalékkal esett a bruttó hazai termék (GDP), 1989 és 1996 között a keresetek reálértéke 26 százalékot esett, azaz hatalmas életszínvonal-esés volt megfigyelhető. Megszűntek a szocialista nagyvállalatok, gyárak, számos település elvesztette korábbi munkaerő-vonzó szerepét, és a lakások iránti kereslet is drasztikusan visszaesett.
Az 1990-es évek legelején még épültek új lakótelepi lakások, de már csak a megkezdett projekteket fejezték be, és hiába igyekeztek például a Gazdagrétivel megfelelni a magasabb igényszintnek, az emberek alapvetően idegenkedtek a lakótelepi formától. A lakótelepek presztízse valamikor a hetvenes években elkezdett zuhanni, párhuzamosan a tömeges épülésükkel, illetve egyéb lakásformák, elsősorban a társasházak elterjedésével. Valahogy továbbá a lapostetős kialakítást sem fogadták el, többnyire a beázástól való félelem miatt. Káposztásmegyeren ezért épültek már sátortetős és alacsonyabb intenzitású panelek is, sőt sorházakat is elkezdtek panelekből építeni, de valójában ezek sem tudták pozitív irányba átfordítani az értékelést.
Az alacsonyabb intenzitású telepépítésekkel más gond is akadt: a technológia egy nagyon-nagy volumenű lakásépítésre volt szabva, amire egyszerűen megszűnt az igény. Nem volt már meg a nagy megrendelő (a szocialista állam), megszűntek a támogatott lakáshitelek – sok család költségvetése be is dőlt emiatt – a lakáshitelek kamata is erősen megemelkedett, már ha egyáltalán elérhető volt, a szocpol pedig elértéktelenedett. Erre már nem tudott reagálni ez a típusú építési forma, így a házgyárak egyszerűen megszűntek.
hvg.hu: Beszélhetünk a panelek örökségéről? Volt, ahol tovább élt ezt a fajta építkezés?
K. J. B.: A lakóparkoknak nevezett építési forma – ami valójában nem is lakópark a szó eredeti értelmében – sok mindenben viszi magával ezt az örökséget, jó és rossz értelemben is. Főleg az 1990-es évek második felében épült sok lakópark a maximális zsúfoltság és a minimális lakásméretek elve alapján. Ekkor már volt kereslet, de nem eléggé fizetőképes, amit így próbáltak kielégíteni.
Sok esetben a lakótelepek környékén találtak jó helyet a lakóparkok számára, és mostanra kezdenek összenőni, főleg, ha a régi panel átesett egy hőszigetelésen, és már nem az a tipikus betonkocka. Akkor már majdnem olyan, mint egy ilyen lakópark.
Tulajdonképpen mi a baj a Budapestet ellepő lakóparkokkal?
A szakma szerint a panellakótelepek szellemét idézik meg, mégsem ugyanazok a problémáink a földből kinövő társasházak jelenségével a fővárosban. Amíg azonban egy lakótelepi háznál körül tudjuk írni, hogy túl nagy, túl szürke, esetleg belül túl zajos, addig a városnegyedek képét átrajzoló épülettömbökkel kapcsolatban nehéz többet mondani annál, hogy „nem tetszik", vagy „nem illik oda".
Ebben a továbbélésben talán az is benne van, hogy Magyarországon két építési szektor működik jól: a jórészt kisvállalkozók uralta családi házas, és nagyüzemi a lakóparki, de a kettő között van egy űr. A sorházak, vagy kisebb léptékű társasházak építése a kisvállalkozók számára túl nagy falat, a nagyok számára pedig túl macerás.
A panelek, a lakótelepek örökségéhez tartozik még ugyanakkor, hogy általában sokkal rosszabb a hírük, mint a valós helyzet.
A rehabilitációs programok is jelentős sikereket értek el. Hosszú évtizedek alatt jól kialakultak a szolgáltatások, sok minden elérhető – nem kell mindenért bemenni a belvárosba. Utóbbit persze az is nehezíti, hogy több olyan lakótelep is van, amik megépítésekor megígérték az oda költözőknek a jó tömegközlekedési összeköttetést – a legjellemzőbb példa Káposztásmegyer és a 3-as metróval, vagy Újpalota a 4-essel – amik azóta sem értek el hozzájuk. Viszont például a kelenföldi lakótelep pozitív példaként említhető, ahol a presztízs emelkedéséhez a közlekedési beruházások jelentősen hozzájárultak. Összességében a lakótelepek, benne a panelek megtalálták helyüket a magyarországi lakásszektorban, nem képeznek súlyos, azonnal megoldandó problémahalmazt.
Egyre jobban megérheti inkább eltárolni a napelemmel megtermelt áramot
Rövid távon jó módszer a szolgáltatói hálózatos adok-kapok, de hamarosan a tárolásos módszerrel is érdemes lesz megbarátkoznia a napelemeseknek, hiába drágább a tároló egység előállítása és karbantartása.
Az újépítésű ingatlanok és a panellakások drágultak a legjobban Magyarországon
