Ha kellő erővel és kitartóan egy irányból fúj a szél, akkor lehet igazán sárkányt repíteni. Akinek egyszer is sikerült, sohasem felejti el: a sárkány folyamatos emelkedéssel felszáll a magasba, a fejünk fölé, és ott – ha ügyesek vagyunk – egy idő után megáll a levegőben. Kezünkben a kötél végét tartjuk, és azon, akár egy köldökzsinóron keresztül, érezzük a sárkányt, mint egy élőlényt. Bármeddig maradnánk vele így, együtt – mintha mi is lebegnénk.
Ezt a kunfehértói homokdűnéken átélt sárkány-élményt Cecilia Bandeira tavaly forgatott Bodóczky-portréfilmje juttatta eszembe. A filmet István életében utolsó, kísértetiesre sikeredett című – „Játsszuk azt, hogy meghaltunk…” – kiállításán vetítették, és a helyszín, az Artus Kapcsolótér honlapján is látható. Lebegés, játék, mulandóság – Bodóczky e kategóriák köré építette fel ezt a most már visszavonhatatlanul sorsszerűvé lett műtárgyválogatást.
Ám arról, hogy csak a nálunk jól ismert, szerkezetüket tekintve szimmetrikus sárkányokat lehet így, egy pontról tartva megállítani a levegőben, Bodóczky Hidden Simmetry (Rejtett szimmetria) című, 1999-ben megjelent kis könyvében olvastam először. Ott a mester a lebegés állapotának eléréséhez az állandó mozgást-mozgatást igénylő aszimmetrikus sárkányok tervezése mellett érvel, és amellett, hogy az aszimmetria valójában mindig – valamely, első pillantásra fel nem mérhető fizikai-strukturális szempontból – rejtett szimmetria. Ennek megértetéséhez természeti és képzőművészeti példákat vonultat fel. Legszebb érve mégis a folytonos mozgásra-változásra épül: míg a tradicionális sárkányok rögzült szimmetriáját korlátnak érezte, addig az aszimmetrikus szerkezetek létrehozását szimbolikus jelentőségűnek látta: „a szabadság erőteljes megnyilvánulásának.”
Egy ilyen aszimmetrikus, bambuszpálcikákból épített-hajlított, törékeny sárkány-alkotmányt képként kaptam ajándékba Istvántól. A pálcikavonalak közé áttetsző, színes papírokat feszített; ezeket a sárkány-vitorlákat pillekönnyű, absztrakt festmény foltjaiként társította egymáshoz. Miután tisztáztuk, hogy a művet akár reptetni is lehetne, és türelmesen meghallgatta lelkes sárkánytörténetemet (nyilván nem először fordult elő vele ilyesmi), csak annyit mondott: „Azért te inkább ne próbáld meg. Majd egyszer megmutatom.” Ez az éveken át halasztódott sárkányozás most már végleg elmarad.
Kép és sárkány – e két, látszólag egymástól távol eső létező a mester, Bodóczky István életében szorosan összefonódott. Régen „absztrakt festő” volt, aki színfoltban és vonalkonstrukcióban gondolkodott, és biztosan ez is közrejátszott abban, hogy egyszer csak meglátta a sárkányban a képet, a képben a sárkányt. A vásznat és a keretet mulandó természetű papírra és hajlékony pálcikákra cserélte, s festés helyett ezzel a „sárkánytechnikával” aztán sokféle, még figurális képet is készített. Háromdimenziós változataikat térbe függesztve pedig installációvá fejlesztette őket. A sárkányozás nem hobbi vagy szenvedély volt nála, hanem megalapozott tudás: két szakkönyvet is írt a témában (ezeket a Műszaki Kiadó jelentette meg), és beutazta a világot: versenyeken vett részt és workshopokat vezetett. Ő maga azt tartotta, ha egy kép jól sikerül, mint műtárgy, akkor repülni is fog – és fordítva: ha egy tárgy tud repülni, műtárgyként is megállja majd a helyét.
Művészete az évtizedek során egyre önreflexívebbé formálódott, elméleti alapjait az aktuális vizuális kultúraelmélet jelentette. Ezért a tárgyalkotással párhuzamosan munkáiban egyre nagyobb hangsúly került a számára – olykor megmagyarázhatatlanul – személyesen fontossá lett szövegekre, töredékekre és a talált képekre, fotókra, reprodukciókra. „Ön-pszichoanalízise” belső tájakra vitte, a memória működésének és az emlékezés folyamatának, összetett egzisztenciája dimenzióinak vizsgálatára vezette.
A tanítást, a pedagógiát – a művészet és a sárkányreptetés mellett – élete harmadik, azonos súlyú összetevőjének tekintette: makacs szélmalomharcot vívott a korszerű vizuális művészeti nevelés társadalmi és oktatáspolitikai elismertetéséért. Nemcsak a méltó, érdemi munkát lehetővé tevő óraszámokért, hanem – szakkönyvek, tankönyvek, angol nyelvű szakszótár szerzőjeként, valamint a már megszűnt irány.hu rajzpedagógiai folyóirat alapítójaként – a tantárgy nyitott, aktuális, kortárs szemléletű reformjáért is megtett mindent. Elvi és gyakorlati jelentőséget látott a művészettel nevelés (a közoktatás) és a művészetre nevelés (a szakoktatás) elméleti megkülönböztetésében. Ám ahogy a sárkányozást és a művészetet, úgy nem tudta és nem is akarta szétválasztani pedagógusi és alkotói énjét.
Ismeretes, hogy Kínában, ahol – az európai hagyománytól eltérően – jó sárkányok is léteznek, a játékhoz vagy sportra használt sárkány (Fengzheng) nem azonos a mágikus-mitológiai lénnyel (Lóng), most mégis idemásolom Sze-ma Csien Konfuciusnak tulajdonított töprengését egy ilyen jó sárkányról:
„…nem tudom, miképpen lovagolja meg a szelet, s hogyan jut fel az égbe.”
Andrási Gábor
Megjelent a Műértő 2021. február-márciusi lapszámában
